“I’m The King of The World!”

…ezt viszont még nem mutathatom meg, helyette itt van nektek egy papírcsónakázó Le(g)onardo DiCaprio. Ám vissza a könyvre: az elképesztő mennyiségű “lájk” annyira meghatott, hogy úgy döntöttem, megosztok veletek pár gondolatot arról, számomra miről is szól a Hajónaplók című, júniusban az Ulpius Kiadónál megjelenő könyvem. Nos, röviden leírva a hűségről.

A hűséggel és hűtlenséggel kapcsolatos társadalmi problémákra soha nem lesz megoldás, mert amíg élünk, lesznek vágyaink – hála Istennek. Vágyak nélkül még az ágyból sem kelnénk fel reggel. A “szexkluzivitás” kérdése érzelmi szempontból csak akkor jelentős, ha elfogadjuk a modern társadalom normáit. Ha viszont képesek vagyunk meglátni, hogy évszázadon át az egyházi és katonai vezetők birtoklási vágyából fakadó prüdériája teremtette az úgy nevezett értékeket, akkor kénytelenek vagyunk saját, új, valós értékeket teremteni. Őszinteség, megosztás, szeretet, elfogadás, békesség, gondoskodás, kedvesség. Ilyesmi…

Amikor a könyvet írtam, gyakran felmerült bennem a kérdés: vajon ki áll közelebb a fényességhez? Az, aki minden akár nap mással szexelne, de mindenkit szeretettel és tisztelettel kezel, vagy aki harminc éve hűséges, de hazudik a párjának, sőt, önmagának is. Vagy létezik a kettő között valahol egy egyensúly, amelyet megtalálva az ember egyszerre lehet ribanc és családfő? Azt hiszem, az az igazi Nagy Szerelem, amikor a fantáziáink megvalósítása nem szunnyad évtizedeken át a közös takaró alatt, hanem képesek vagyunk beszélni róluk, és izgalmas kalandként megélni, hogy egy másik, mélyebb oldaláról ismerjük meg a párunkat. Azt hiszem, az lehet “Az Igazi”, aki mellett nem is ez a lényeg… hanem az, hogy mennyire szeretjük egymást.

Egy óceánjáró hajón utazva, Európa nagy városaiban kikötve és körbefalatozva a Földközi-tengert sokminden kitisztult, és sok új naplóbejegyzésem született, de lesz benne néhány korábban már megjelent írásom kiegészített, vagy “vágatlan” verziója is, amelyek az utazás részei voltak, és képtelen voltam ilyan sokáig magamban tartani őket. Most, ebben a hajónapló-jegyzet-gyűjteményben egyfajta hipszter-haszid “utazó-regénnyé” állnak össze, amely néhol könnyedén ringat, mint egy vodkával felöntött limonádé, máshol édesen émelyít, mint egy szuper-giccses operett, néha pedig lehúz a mélybe, mint egy örvény, és nem tudod, hogy Dévancsenben, Csenrézi Buddha birodalmában, a Fehér Nyúl üregében, vagy épp a pokolban kötsz ki.

Hamarosan előrendelhető az Ulpiusnál.

<3

“Nyugi, csak próbariadó.” Még mindig pihegve lerogyok a napsütötte nyugágyra, és megölelem őt – most ért haza az éjszakai orvosi ügyeletből. “Mi ez a csodálatos reggeli?” -kérdezem. “Éreztem, hogy ma reggel valami különös energia van a levegőben, és megnéztem a héber naptárat: ma öt éve, hogy először találkoztunk.” Könnycsepp gördül, csók csattan, majd nekilátunk. “Egy perc és jövök.” mondom, és felhangosítom az új Madonna album egyik dalát: “Hurt yourself but you never die, You are a beautiful killer” Közben pedig sírva bömböl a sziréna. Hát így ünnepli öt éves “fennállását” két szerelmes férfi 2012-ben, Tel Aviv városában, egy fenyegető III. világháborúval a küszöbön. Mi vagyunk a generáció, amelyet bármikor elfújhat a szél. Talán ezért vagyok képes minden megadatott pillanatban meglátni a beteljesülést. Félelem helyett hála. Menekülés helyett… reggeli.

Lélekbonbon és Gumimatrac a Gangeszen című köteteimet keresd országszerte a könyvesboltokban.

Fotó: Ritter Doron

Hogyan találtál rá (vagy éppen talált rád) a kabbalára?

A szüleim igazi hippik voltak, akik sokféle “new age” bölcsességbe kukkantottak bele, és rengeteg, akkoriban Magyarországon különcök ösvényének tartott spirituális vonalon körülnéztek. A Kabbala volt az egyik. Engem alapjaiban buddhista szellemben neveltek fel – még három éves sem voltam, mikor először találkoztam a Dalai Lámával, és minden hétvégét a szüleim által alapított buddhista mediációközpontban töltöttünk -, de mivel a kabbala nem vallás, bárkinek a hitébe könnnyedén “beilleszthető”. Amikor országosan ismert lettem a tévének köszönhetően elszakadtam a spiritualitástól, és kizárólag a materiális dolgoktól vártam beteljesedést. Minél híresebb akartam lenni, és az sem zavart, ha ennek az az ára, hogy megosztom az embereket: tudatosan nyilatkoztam és öltözködtem polgárpukkasztó módon, és bár otthon a négy fal között be kellett ismernem magamnak: semmire se megyek a hírnév és a gazdagság illuziójával, kifelé mindig mosolyogtam. 25 éves koromra komoly étkezési zavaraim alakultak ki, és rászoktam a szorongásoldókra, antidepresszánsokra – a mélypont az volt, amikor a Viva kétnapos jótékonysági élő adsát úgy vezettem karácsonykor, hogy másnap a vendégekre sem emlékeztem. Eljött a pont, hogy találnom kellett egy utat, ami a sajátom, és magyarázatot kellett kapnom arra, miért van az, hogy minél kétségbeesettebben próbálok boldogulni, annál jobban a padlóra kerülök. Ekor a akadt a kezembe Yehuda Berg A Kabbala Ereje című könyve, amelyek a borítójára Madonna írt ajánlást: “Nincs itt semmiféle hókuszpókusz, vagy vallási dogmák: ezek a tanítások bárki számára elérhetőek és érthetőek, és bárki képes lesz velük az élete megváltoztatására.” Egy éjszaka alatt rágtam át magam a könyvön, és másnap felhívtam a tel avivi Kabbala Központot az első kérdéseimmel. Azt hiszem, amikor ezek a kérdések megszülettek a fejemben, akkor váltam a kabbala követőjévé.

Mióta követed a tanításait? Miért?

Öt évvel ezelőtt egy váratlan és nagyon szomorú tragédia történt az életemben: az édesanyám agyvérzést kapott. Három napig voltam mallette a kórházban, majd a karjaim között halt meg. Úgy éreztem tartozom neki és magamnak is annyival, hogy megtalálom a békémet. Amikor négy évvel ezelőtt Tel Avivba költöztem a párommal, az első utam a Kabbala Központba vezetett, ahol találkoztam mostani tanárommal, David Zakinnal. Azonnal rázúdítottam minden gondomat-bajomat a bulimiától kezdve a mamám haláláig, ő pedig felajánlotta nekem, hogy személyes tanítóként dolgozik velem heti rendszerességgel. Akkoriban nem volt angol nyelvű kurzus a tel avivi központban, így hétről hétre kettesben vettük át a meditációkat, a kabbalista gondolkodásmód alapjait, és azokat a “szabályokat”, amelyeket betartva az életem nagyon hamar 180 fokos fordulatot vett. A legfontosabb felismerésem az volt, hogy bármit teszek is, ne magamért, hanem mindenkiért tegyem. A kabbala legalapvetőbb tanítása, hogy mind felelősséggel tartozunk a velünk, és a világgal történő tragédiákért, és ha azt akarjuk, hogy a káosz helyét átvegye a végtelen boldogság, önzetlen megosztást és feltétel nélküli elfogadást kell gyakorolnunk olyankor és ott, amikor és ahol a leginkább nehezünkre esik.

Mivel jár ez?

Leginkább azzal, hogy egyre tisztábban látom a kijavítandó hibáimat és tévedéseimet, és egyre könnyebben ismerem be azokat. A laikusok számára a Kabbala Központ egy szekta, a vallásos zsidók egyszerűen marketingfogásként értelmezik, és sokan abban a tévhitben élnek, hogy kizárólag zsidók foglalkozhatnak a kabbalával. Ám a valóságban a központ szellemi vezetői, Rav és Karen Berg egyetlen dologban hisznek: “Mindent tolerálunk, kivéve az intoleranciát”. Éppe ezért a kabbala-tanulás mindenki számára azzal jár, amit ő maga sajátjának érez. Saját magam azt tapasztalom, hogy minél hosszabb ideje foglalkozom a kabbalával, annál több mindent adaptálok a hagyományok közül is: eleinte csupán a saját óráimra jártam, majd elkezdtem önkéntesként dolgozni az angol nyelvű tanfolyamokon, mint mentor, hamarosan pedig felelősségemnek éreztem, hogy Magyarországot is megismertessem a Kabbala Központtal, persze anélkül, hogy bárkit elijesztenék. Nem tartom magam sem megvilágosodott léleknek, sem spirituális vezetőnek: a kabbala tanulója vagyok, aki a saját bőrén tapasztalta, milyen csodákra képes az, aki beleássa magát ebbe a négyezer éves bölcsességbe. Mostanra amikor csak tehetem, részt veszek a péntek esti és szombat reggeli meditációkon, és minden napomat egy kabbalista szertartással indítom, a bevételem 11%-át pedig a központ egyik alapítványának, a Kids Creating Peace-nek ajánlom fel. Ez a szervezet arab, zsidó és keresztény gyerekek szocializálását tűzte ki célul, és olyan óvodákban, iskolákban működik Izrael és Palesztína terletén, ahol különösen nagy szükség van az elfogadásra.

Miben változtál a kabbalának köszönhetően? Mit kaptál tőle?

Azt hiszem, elég rámnézni, hogy ez egyértelművé váljon: amikor először léptem be a Kabbala Központ kapuin még platinaszőke voltam, nem léptem ki az utcára szájfény és púder nélkül, és a legfőbb témáim Britney Spears idegösszeroppanása és Paris Hilton botrányai voltak. Nem tudatosan változtam meg, és nem is szégyellem azt, aki voltam, hiszen szükségem volt arra, hogy megértsem: az exhibicionizmussal és a felszínességgel egészen biztosan nem tudok segíteni sem magamon, sem másokon. Tavaly ősszel jelent meg a második könvem – első Gumimatrac a Gangeszen, második Lélekbonbon címmel -, és mindkét kötetet imádják az olvasóim. Sikerült ráhangolódnom egy olyan dimenzióra, ahol képes vagyok kommunikálni az emberekkel, mert a közös gondjainkról és a közös megoldásainkról írok, mindezt úgy, hogy egy tinitől egy nagymamáig bárki megértse. A kabbalától megkaptam a lehetőséget arra, hogy ne ítélkezzek mások, vagy önmagam felett, ehhelyett foglalkozzak azzal, hogy önmagam lehető legjobb, legtoleránsabb, legtisztább változatává váljak. A világ csak akkor fog megváltozni, ha mi magunk, egyénenként készen állunk a változásra. Amikor ezt megértettem, a kapcsolatomban a drámákat és veszekedéseket harmonia váltotta fel, és akárhányszor megfeletkezem erről, és elvárásokat támasztok a kedvesemmel szemben, vagy hibáztatni kezdem valamiért, rögtön visszaköszön a múlt: kezdődnek a viták és a drámák. A kabbala tehát nem varázspor, amely egyszeriben mindent megváltoztat, hanem a tudatosság, amelyre ráhangolódva megértjük, hogy a munkának soha nincs vége, és mindig van egy következő szint.

Jelent-e valamit számodra azoknak a hírességeknek a névsora, akik szintén kabbalisták?

Madonna személyisége a kilencvenesévekben fogott meg, amikor megkapta Evita szerepét, mert egy szenvedélyes levélben megírta a rendezőnek, miért ő a legideálisabb a szerepre. Minél többet hallgattam a dalait és a nyilatkozatait, annál jobban inspirált. Madonna számomra az önmegvalósítás manifesztációja, mert az emberi vágyak három lépcsőfokát megjárva testiségre, majd hatalomra, végül spirituális fényre áhítozott. Azért inspirál, mert én is a “sex sells” törvényét kihasználva vívtam ki a figyelmet, majd a bugyuta botrányok után kezdtem ráébredni: most, hogy eljutottam idáig, ideje valami valódit adnom. Bevalljuk vagy nem, nagyon sokan Madonna miatt kötöttük fel a vörös fonalat – talán anélkül, hogy egyáltalán tudtuk is volna, mit jelent. Ezt “beismerni” nem ciki, sokkal kellemetlenebb volna azt hangoztatni, semmi köze a kettőnek egymáshoz. Madonna számomra közvetítő ebben a világban: már pontosan látom: azért volt “szükségem”rá, hogy megismertesse velem a kabbalát. Mára számomra egyértelművé vált: ez a nő, akire az egész világ valamiféle perfekcionista droidként gondol, valójában végtelenül alázatos lélek, aki bármire hajlandó, képes, és elszánt azért, hogy a világot jobb hellyé tegye. Ezt pedig egyéni szinten valósítja meg, milliókat inspirálva.

Madonnától egy sajtótájékoztatón személyesen is kérdeztél a kabbalával kapcsolatban. Mire irányult pontosan a kérdésed, és mit válaszolt Madonna?

A Velencei Filmfesztiválon, ahol részt vehettem W.E. című filmjének díszbemutatóján azt mondta: összehozni ezt a filmet nehezebb volt, mint bármi, amivel eddig fogallkozott. Túl egy fájdalmas váláson, egy költözésen, és egy három éven át tartó kutatómunkán, forgatókönyvíráson majd rendezésen élete legemberpróbálóbb időszakán volt túl, én pedig megkérdeztem tőle, többet meditált -e, és szigorúbb volt -e önmagával szemben. A kabbala tanai szerint akkor kaphatjuk meg azt, amire vágyunk, ha korlátozzuk az egónkat, és önmegtartóztatóak vagyunk az élet azon területein, ahol a legkevésbé szeretnénk azok lenni, és nem hagyunk helyet a kétségeinknek. Azt felelte: “Muszáj testileg, lelkileg és szellemileg is felkészítened, és spirituálisan megerősítened magad, mielőtt belevágsz egy ilyen nagy projektbe. Teljes bizonyossággal kell abban, amit csinálsz.”, majd ezek után a film összes szereplője elmondta, milyen sokat adott hozzá a produkcióhoz, hogy a rendező ilyen erős spirituális gyökerekkel rendelkezik. A 25 perces sajtótéjékoztatóból 5-6 percet szánt a stab ezekre a válaszokra, és másnap a brit napilap, a The Sun ezekre építette fel a címlapsztorit. Madonna személyes Kabbala tanára, Eitan Yardeni másnap az írta nekem e-mailben: “Elképesztő volt, köszönöm!”

Milyen szerepet vállalsz a kabbala magyarországi megismertetésében?

Három évvel ezelőtt a Facebookon indítottam egy csoportot “Kabbala Központ Magyarország” néven, és eleinte 10-12 érdeklődővel tartottunk összejöveteleket, gyakran teázókban, vagy épp a Margit-szigeten. Akkor lettünk többen, amikor fordítani kezdtem a köpont szellemi vezetőjének napi útravalóit: Yehuda Berg néhány mondatos bölcsességeit mindenki megkapja, aki feliratkozik a hírlevelünkre. Felépítettem egy magyar nyelvű honlapot, és két évvel ezelőtt a tanítás is megkezdődött  magyar nyelven: egy korábban New Yorkban és Los Angelesben élő tanuló, Fogl Hana kezdett foglalkozni a hazai tanulócsoporttal. A budapesti otthonomat felajánlottam arra, hogy egy éven át afféle “mini Kabbala Központként” működjön – itt szálltak meg a Budapestre látogató tanáraink -, és a mai napig rendszeresen tartom a kapcsolatot az otthoni tanulócsoport vezetőivel. A legfontosann számomra azonban az, hogy akik a könyveim kapcsán érdeklődni kezdenek a kabbala iránt, azok bátran fel merjék venni a kapcsolatot velem. Minden levélre igyekszem válaszolni, és segíteni abban, hogy megtalálja a helyét a világban az, aki épp olyan elveszettnek érzi magát, mint én öt évvel ezelőtt.

Köszönet Trencsényi Dánielnek és Földvári Zsófinak a beszélgetésért és a lehetőségért. 

Ready 2 go OUT?

Az írásban meleg-barát jógaközpontokat, táncstúdiókat és edzőtermeket mutatok be, és kiderül, hogy van itt gay röplabda klub és mezetelen jóga is. :) Kapj fel egy példányt a nagy hotelekben vagy a reptéren, ha erre jársz. INGYENES!

P.s. Jelezzetek kérlek, hogy van -e igény arra, hogy a blogon minden héten listázzam az aktuálisan megjelenő print és web írásaimat. Egy oldalról megtalálnátok a friss cikkeket, amiket a különféle magazinoknak (Time Out Israel, LACK, Cosmopolitan, Marie Claire, Maxima, Wellness, Nők Lapja Évszakok és Psziché, The Wild magazine, Prizma Folyóirat, Cosmo.hu, Life.hu, Nesze!szer, Phenom’enon, stb.) írok.

A mi kis családunk a 1001 Caf’éban, Londonban.

Sabinával és Garry-vel Londonban találkoztunk, amikor tavaly beiratkoztam a Goldsmith Egyetem kultúraírás kurzusára. A kelet-londoni házunk a Millfilelds Roadon állt, egy köpésnyire a „Murder Mile“-nak csúfolt Clapton tavacskától, ahol a kétezresévek elején állandóak voltak a késelések. A ház maga sem volt éppen a Ritz szálló: az ablakpárkányokat vastagon beborította a szutyok, a konyhában legfeljebb az egerek főztek – terveket, hogy eltulajdonítsák a kajamaradékokat -, a szobákban pedig foltos padlószőnyeg árulkodott róla: ez a viktoriánus vityilló inkább afféle átmeneti szálláshely, mint otthon. Ugyanakkor olcsó volt, és praktikus, hiszen minden „londoner“ tudja, hogy Kelet-London – Hackney, Dalston, White Chapel és Bethnal Green – a brit metropolisz bohém művésznegyede.

Számomra persze nem is volt kérdés, hogy a ház, és annak lakói hamarosan gyökeres változáson mennek majd keresztül: első lépésként kitakarítottam a konyhát, és szokásommá vált, hogy reggel tortával vagy muffinnal, és egy kis üzenettel várom az akkor még egymással is alig-alig kommunikáló lakótársakat. „Helló, én egy citromos-áfonyás pite vagyok, léci egyetek meg!“ A magányos majszolással inuló reggelek hamar közös kávézásba torkollottak, majd beindultak a nagy, közös főzések, ezzel együtt pedig a ház is felébredt százéves álmából: otthonná változott. Sabina, a bangladesi származású főbérlő egymás után hozta haza a régi, „lelke van“ típusú kisbútorokat, festményeket, teáskészleteket és egyéb, behatárlhatatlan funkciót betöltő tárgyakat a charity shopokból, az arcán rózsaszín csillagtetoválást viselő, skóciai Garry pedig tucatszámra sütötte a kenyereket, és fűszernövényekkel ékes mini-parkká változtatta a korábban derékig érő gazzal borított kertet. Sabina, Gary, én, és szerelmem, Matan egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és mire elérkezett a karácsony, már olyanok voltunk, mint a zselé meg a csoki a szaloncukorban: elválaszthatatlanok voltunk egymástól.

Idén ősszel ők ketten adtak össze minket Tel Avivban a hüpe alatt, és persze ebben az évben is együtt ünnepeltük a karácsukát – a karácsony és a hanuka fúzióját -, ezúttal Budapesten, egy szlovákiai kiránduláson, és ismét Londonban. Hatalmas lakomákat csaptunk közös barátainkkal, korábbi lakótársainkkal – hiszen aki a Millfields Roadon töltött idők során velünk volt, az örökké ennek a furcsa kis családnak a tagja marad. A két ünnep között pedig visszareppentünk a brit fővárosba, hogy – tavalyi, hagyományteremtő pantomim látogatásunkat megismételve – a Hackney Empire színházban megnézzük a Hamupipőke társadlomkritikával és humorral megfűszerezett változatát. Ilyenkor teljes erőbedobással éneklünk, és kajabálunk a színpadon interaktív kommunikáló színészekkel.

Az ünnepek elmúltak, és ezzel egyidőben mi is visszarepültünk sokadik otthonunkba, Tel Avivba. Másfél esztendő után most előszőr fordul elő, hogy nem tudom, mikor találkozunk legközelebb a mi „fura barátainkkal“. Bár csak néhány napja, hogy elbúcsúztunk egymástól William Blake sírhelye mellett – ide zarándokoltunk el egy utolsó, közös piknikre. Az elmúlt év mindannyiunk számára olyan volt, mint egy csodálatos hullámvasút-menet: Garry levetette a félszegségét, és elmélyült a kabbala tanaiban, Sabina egy hétéves kapcsolatnak vetett véget, és otthagyva korábbi munkáit, mint telefonkezelő, és pultoslány, a BBC éttermáben kezdett dolgozni, és matematikát tanít egy kelet-londoni leányiskolában. A párom, Matan medikusból orvossá avanzsált, én a Goldsmith-kurzus után angol nyelven is elkezdtem publikálni az izraeli Time Out magazin meleg és leszbikus rovatának rendszeres szerzőjeként.

Segítettünk egymásnak megvalósítani az álmainkat, és közös álmaink is születtek: elhatároztuk, hogy 2012-ben nem csak élvezzük majd az sors-hullámvasút nyújtotta felemelkedéseket és zuhanásokat, de magunk vezetjük majd az életünk vonatát. És akármerre is vezetnek a sínek, egy biztos: december 27-én mindannyiunknak a Hackney Empire-ben a helye, hogy kurjongatva köszöntsük a karácsonyi pantomim jól ismert hőseit… és persze egymást, egy szoros, szívböl jövő öleléssel.

Teljes bizonyosség bizonytalan időkben

Mindannyiunkban ott rejlik az az erő, amivel megteremthetjük a saját valóságunkat, és valóra válthatjuk az álmainkat, amelyekkel ezt a zavaros világot kiránthatják a bajból – kezdve saját magunkkal. Gyere el egy különleges szemináriuma, ahol a kiderül, hogyan használhatod a tudatod erejét annak érdekében, hogy egy szebb világot teremts, és hogy kedvezőbb helyzetek, jobb lehetőségek táruljanak fel előtted.

Időpont: 2012. január 9., 19:00
Helyszín: Hunguest Hotel Griff, 1113 Budapest, Bartók Béla út 152.
 Regisztráció: www.kabbalahungary.net. Az írás a Life.hu számára készült. 

Bár az “esküvő” szó sokak számára egy férfi és egy nő egybekelését jelenti, és akadnak, akik szerint a “házasság” csak a heteroszexuálisok kiváltsága, én abban hiszek, hogy mindannyiunkat ugyanazok a jogok illetnek meg, köztük a szerelemhez, a családhoz való jog. Akár így gondolkodsz, akár másként, szeretettel várlak az esküvőmre, amelyet 15-én este 22.10-kor tűz műsorra a Viasat 3, a Négy Esküvő című műsor keretében. Nászajándékot – köszönjük – nem kérünk… csak egy kis toleranciát.

Hiszünk abban is, hogy úgy közszereplőkként, mint magánemberként felelősségünk, hogy hogy a barátaink és testvéreink Magyarországon megértsék: két férfi házassága sem több vagy kevesebb, mint egy heteroszexuális szerelem beteljesedése. Vegánként, környezetvédőként, tudatos vásárlóként óriási lehetőségnek tekintettem, hogy a tévénézők velünk tarthatnak életem egyik legboldogabb estéjén, hiszen mint minden nap, ezen a napon is mindent az elveink és a meggyőződéseink szerint alakítottunk. Nyitott szívvel és őszinte szeretettel várjuk a nézőket az otthonunkba így, a képernyőn keresztül.

…put a ring on it!

Kikukucskáltam az erkélyre, és legnagyobb meglepetésemre a szerelmem nemcsak a szokásos reggeli kávéjával, de az esküvőn viselt felsőrészével édesítette meg a reggelét. “Jó reggelt” – mosolyogtam rá. “Miért is vagy esküvői ruhában?” Matan ragyogó boldogsággal az arcán mosolygott vissza rám: “Olyan jó visszagondolni rá…” Lekuporodtam mellé, és belekortyoltam a kávéjába: mostantól nemcsak a kapucsínónkat, de az egész életünket megosztjuk majd egymással. Ahogy az emlékeinket is erről a mesés, bolondos, szerelmes napról: az esküvőnk napjáról.

A legénybúcsú

A legcsodálatosabb abban, ha az ember fiának pasi a szerelme, hogy a legénybúcsúról sem kell hiányolnia a kedvesét. A kedvenc bárunkban, a Tederben ünnepeltünk a barátainkkal, Tel Aviv legnagyobb zsinagógájának tövében, tekintélyes mennyiségű vodka-áfonyával.

Garry barátom – akivel a Kabbala Központban is együtt tanulok – magával hozott egy kis könyvet, amelyet hagyományosan a csodák köteteként emlegetünk. Amikor pirkadatkor hazaindultunk, megtörtént a varázslat: egy szemeteskonténer tetején egy akkora liliomcsokrot találtunk, mint egy gömbvillám. Egy luxushotel exkluzív partijának díszlete volt, majd frissen a lomokra vetették. Nekünk persze több se kellett: kiemeltük a kupacból, és a fejemen egyensúlyozva, pityókásan hazacipeltem. Reggel, mikor felébredtem, alig emlékeztem, hogyan került egy gigantikus virágdísz az asztalunk közepére…

A Nagy Nap

Bár nem egyeztettünk asztrológussal az esküvő napját illetően, a sors úgy rendezte, hogy a menyegző az év egyik legfontosabb időszakára essen. Kabbalisztikus szempontból a Rosh Hashana előtti időszak egyfajta tiszítótűz: ilyenkor átgondoljuk, mi az, amit elszúrtunk a tavalyi év során, és hogyan változtathatnánk rajta. A kabbalisták szerint minden hétnek más-más energiája van, és az adott időszakra vonatkozó szakaszon meditálunk a Zoharból, a Biblia arámi nyelven írt misztikus magyarázatából. Az esküvő hetének energiája az egoizmuson való felülemelkedés volt. Nem titok, hogy az esküvő előtti stressz minket is utolért, de a heti Zohar-szakasz emlékeztetett minket arra, hogy fájdalom nélkül nincs felemelkedés

A várt és váratlan vendégek

Az esküvőn hajszálpontosan 72 vendég vett részt – ez pedig a kabbalában egy nagyon fontos szám. Isten 72 neve mind más-más módon kapcsol minket az Univerzum Fényéhez: akad, amelyik csodákat hoz az életünkbe, egy másik a javak megosztását jelenti, míg egy következő a kétségeken való felülemelkedésben segít. Nem szándékosan invitáltunk 72 vendéget, ezt is a sors rendezte így: mi a szűk családi kört és a legjobb barátainkat hívtuk meg, de szerencsére a barátok barátai is eljöttek, mi pedig mindenkit örömmel láttunk. Gyerekkori barátoktól, mindkét család örömszülein át a kabbalatanárainkig mindenki velünk ünnepelt, és bár a meghívóra is ráírtuk, hogy nászajándékot hozni szigorúan tilos, rengeteg mindent kaptunk. Olyan is akadt, aki zenével vagy tánccal lepett meg minket.

A ceremónia

Rabbik, papok vagy hivatalos személyek helyett a legjobb barátaink adtak össze minket. Úgy határoztunk, hogy nincs szükségünk sem vallási felekezetre, sem pedig hivatalos szervre ahhoz, hogy összekössük az életünket, és egy száraz, lapos és általános beszéd helyett valóban jelentsen is valamit a ceremónia. Sabina és Garry nemcsak barátaink, de lakótársaink is: Londonban és Tel Avivban is éltünk együtt, sőt, a Hackney-ben működő művészeti alapítványunk székhelyét is együtt nyitottuk meg. És bár hüpe alatt házasodtunk, a szertartást nem a vallás, sokkal inkább a spiritualitás vezérelte. A helyszín pedig a Sababa nevű hajócska volt, amely Yafóban, az arab óvárosban horgonyzott le, a hajóskapitányról pedig kiderült, hogy nemcsak, hogy maga is meleg, de ő volt Dana International első menedzsere.

A ruha

Özge kutyánk volt az egyetlen, aki már egy héttel a ceremónia előtt tudta, mit fog viselni: állandó tervezője, Gyűrűs Timi kreált számára egy dögös kis frakkot. A “nincs egy rongyom se” szindróma nem érintett meg minket, az esküvő előtti éjszakáig a kisujjunkat sem mozdítottuk meg azért, hogy beszerezzük a ruhánkat. A szekrényeink úgyis tele vannak cuccokkal, felesleges költségekbe nem akartuk verni magunkat, az öltöny-nyakkendő párosítás pedig nyilvánvalóan szóba sem jöhetett.

A legénybúcsúnk estéjén megismerkedtem egy meglehetősen fess pultossráccal, aki egy nagyon különleges felsőrészt viselt: olyan könnyű volt, mint az árvalányhaj, és olyan egyszerűen szépséges, mint egy naplemente. Kérdésemre elmondta, hogy egy izraeli tervező, Roni Bar készítette. Másnap – azaz az esküvő napján – kora reggel meglátogattuk a zseniális dizájnert, aki tetőtől talpig avar- és aranyszínbe öltöztetett minket, mi pedig boldogan ismertük fel: mekkora szerencse, hogy a menyegző napjáig nem csináltunk nagy ügyet a ruhakérdésből. Hiszem, hogy a ruha maga választott ki minket: amikor belebújtunk a pillekönnyű darabokba, a vásárlók közül többen azt hitték, hogy Roni modelljei vagyunk. Bar ruhái egyébként tiszta pamutból és lenből készülnek, és természetes anyagokkal – falevelekkel, gyümölcsökből és zöldségekből nyert festékanyagokkal – színezi őket a tervezőnő.

A gyűrűk

Egy ékszertervező és festő barátnőnk segített megtalálni a tökéletes karikagyűrűket. Nem egy elegáns ékszerszalonban, hanem egy ötvösműhelyben választottuk ki a kedvenceinket. Matan egy aranyszalagszerű, gyűrött mintájú ékszert választott, én pedig egy matt és egy fényes karikából összeállított gyűrűt. Lilush barátnőnk nem csak az ujjainkat ékesítette fel: a mulatság helyszínén minden falra saját festményeit akasztotta fel, amelyeken tündérek, angyalok, manók és istennők tündököltek, mintha csak meseországban házasodtunk volna.

A parti

A mulatság a tengerpart közelében, Tel Aviv régi vasutállomásán vette kezdetét, ahol is egy kerthelyiség adott otthont a Woodstockot idéző őrületnek. Balkáni, arab, orosz és mediterrán világzene szólt, a vendégek pedig a magunk főzte vegán finomságok közül válogathattak. Hajnal felé már a személyzet is táncra perdült: a bárpultos srác és a pincérek velünk együtt taposták a füvet, és mezítláb pörögtünk-forogtunk a színes marokkói lámpák fényében. A parti a tengerparton ért véget: reggel fél hatkor még mindig a hullámokon lovagoltunk, ki ruhában, ki pedig anélkül. Az elmaradt nászájszakánkat egy egymás hegyén-hátán elterült barátok Laokoón-csoportja váltotta ki az otthonunkban.

A nászút

Bár néhány barátunk meglepett minket egy izraeli sivatagtúrával, és egy híres vegetáriánus faluba is meghívtak minket, úgy éreztük, hogy egy ilyen kemény év után mindkettőnknek szükségünk van egy hosszabb lazításra. Matan idén kezdett el orvosként dolgozni, én pedig megírtam a második könyvemet, és elindítottuk a MusicPlus zenecsatornát is. Szakmailag mindketten óriási lépést tettünk előre: ő az álmait követve gyermekorvosnak szakosodik, én pedig a velencei filmfesztiválon mikrofonvégre kaptam Madonnát, aki az egyik legfőbb inspirációm úgy szakmai, mint spirituális értelemben, amióta az eszemet tudom. Azt hiszem, ezek után mindketten hátradőlhetünk picit: a könyvem, a Lélekbonbon megjelenése után Indiába utazunk, hogy Goán és Keralán sátorozva a legtöbbet hozzuk ki a házasáletünk első néhány hónapjából.

Az esküvőnkön vendégül láttuk a Viasat3 Négy esküvő című műsorának kameráit is. Hiszünk abban, hogy úgy közszereplőkként, mint magánemberként felelősségünk, hogy hogy a barátaink és testvéreink Magyarországon megértsék: két férfi házassága sem több vagy kevesebb, mint egy heteroszexuális szerelem beteljesedése. Vegánként, környezetvédőként, tudatos vásárlóként óriási lehetőségnek tekintettem, hogy a tévénézők velünk tarthatnak életem egyik legboldogabb estéjén, hiszen mint minden nap, ezen a napon is mindent az elveink és a meggyőződéseink szerint alakítottunk. Nyitott szívvel és őszinte szeretettel várjuk a nézőket az otthonunkba így, a képernyőn keresztül.

Fotók a Life.hu oldalán.

Cover by Sugar Design Confectionery, and Yose Simon

Steiner Kristóf második könyve leginkább egy doboz szellemi csokoládéhoz hasonlatos: bárhol felnyithatjuk, és szemezgethetünk a hetvenkét történet, emlék, gondolat, álláspont, vagy szokatlan párbeszéd között. A „buddhista családban nevelkedett, Izraelben élő vegán, meleg kabbalista celebritás” a ráaggatott címkéket olykor leszaggatva vagy azokra önironikusan ráerősítve hol viccesen profán, hol szándékosan gejl, hol meglepően mély, és ezúttal édesen kesernyés „lélekbonbonokkal” kínálja meg azokat az olvasókat, akik a szerzővel együtt hisznek benne: miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.

Ha szeretnéd előrendelni húsz százalék kedvezménnyel, kattints ide, és oszd meg a linket a barátaiddal.

Később az általános isiben is szembesültem vele, hogy néhány osztálytársam egy hittanóra után lazán besózott egy csigát, vagy lefejezett egy szarvasbogarat, csak úgy viccből. Azt hiszem, még a tízet sem töltöttem be, amikor először fogalmaztam meg magamban: a vallás – anélkül, hogy valaki lelki fejlődésének eszközeként tekintene rá – épp olyan, mint a babaként ránkragadt becenevünk. Sokakban kamaszkorukig fel sem merül, hogy sosem adta áldását rá, hogy az egész utca Bömbinek, Mókinak vagy Pipinek hívja. Ahogy arra sem, hogy megkereszteljék, megszabadítsák az előbőrétől, vagy vasárnaponként istentiszteletre hordják, esetleg rendszeres palacsintapartikra a tiszteletes otthonába… megtörtént eset.

Én magam buddhista családban nőttem fel, a tibeti mantrák mormolása közben pedig már gyerekként is fél szemmel a magyar szöveget követtem, hogy megfejtsem a kódokat. A vallási hagyományainknak ugyanis – bár sokszor csupán berögzüléseknek tetszenek – mindig vannak spirituális gyökerei. A Biblia tanításai is metaforikus értelemben segítenek a hétköznapok során – hiszen nem fizikai értelemben építünk égigérő tornyokat, hanem büszkeségünk, egónk tör az égig. A Vörös-tenger kettéválása az izraeliták előtt nem egy természeti jelenséget vagy egy David Merlini trükkjeit megszégyenítő varázslatot kíván szemléltetni, hanem a mindannyiunk birtokában lévő csodát: a teljes bizonyosság erejét. Épp ezért tartottam fontosnak, hogy – ha már Izraelben töltöm a nyugati kulturában zsidó húsvétként emlegetett Pészahot – utánajárjak, mit is ünneplünk valójában, a felszín alatt. Kutatás közben pedig valódi időkapura bukkantam…

A Pészah kozmikus időkapuja a Kos havának teliholdjakor nyílik meg, és egy olyan világba vezethet minket, ami 0% egót és 100% tiszta Fényt jelent. Ez az ünnep lehetőséget teremt arra, hogy ráakadjunk a lelkünk mélyén feketéllő negativitásokra, amelyek megakadályoznak minket a lelki fejlődésünkben, és nem mellesleg abban, hogy helytálljunk a munkahelyünkön, megtartsuk a pasinkat, vagy épp rászánjuk magunkat arra a hónapok óta tervezett nyersdiétára/jógatanfolyamra/hastánckurzusra.

A Kos havának 15. napján a Fény elér, és felfed minden apró sötétséget. Mindannyiunk életében van valami – egy rossz szokás, egy működésképtelen kapcsolat vagy a karácsonyi úszógumi -, amelyről szentül hisszük: ettől lehetetlen megszabadulni. A Pészah üzenete nem  más, mint hogy – ahogy az izraeliták az egyiptomi rabszolgaságot – a legrosszabb rémálmot is képesek vagyunk a hátunk mögött hagyni.

Tegnap este a kedvesem családjával, gyertyafényben ültük körül a Széder-tálat: egy furcsa tányért, amely olyasféle evilági, spirituális kapu, mint Harry Potter zsupszkulcsa vagy Neo piros kapszulája a Mátrixban. Maga a tányér, amin az ételeket elhelyezzük, a materiális világ. A rajta lévő pászka az elhivatottságot jelképezi, az égett csirkenyak  – amelyet vegánként igyekeztem tapintatosan odébbpasszolni – segít megszabadulni a negatívitástól, a tojással – amelynél ismét exkuzálnom kellett magam – feladjuk a bennünk tomboló részesülési vágyat, a keserű torma pedig a halál ízét kóstoltatja meg velünk. A legbizarrabb fogás, a zavaros lekvárra emlékeztető Haroset három gyökérből és hét gyümölcsből készül, és a spirituális munka iránti elkötelezettséget szimbolizálja, ha pedig még mindig nem volt elég a zöldségből, a petrezselymet sós vízbe mártva megédesítjük azokat az ítéleteket, melyek a következő évben ránk várnak. Végül pedig egy csodálatos hír az állandó fogyókúrázóknak: a saláta segít egyesíteni az erőinket, hogy eltávolítsuk a káoszt a világból.

Amikor a telihold fényében fürödve nyugovóra tértem, a hasamnál jobban már csak a fejem volt tele: azon merengtem, vajon átugorva a csibehúst és a tojást én is keresztülléphetek-e az időkapun, vagy kint rekedtem a többi vegával és azokkal, akik épp hímestojásokat festenek a közelgő húsvét alkalmából. És bár válasz nem érkezett sem Mózestól, sem a mellettem hortyogó páromtól, éjszaka furcsa álmot láttam, amely száz szónál is többet ért. A kabbala tanai szerint Isten neve – héberül Vav Vav Lamed – azt jelenti: dacolni a föld vonzásával. Azt hiszem, a Pészah, a húsvét, a ramadán, sőt a tiszteletesnél rendezett palacsintaparti is éppen erről szól: néhány órára, napra, hétre igyekszünk elszakadni attól a hittől, hogy a boldogságunk a csípőnk körméretéből, a mahagóni konyhabútorból vagy az új iPhone-applikációnkból fakad. Amikor pedig ezt az életszemléletet nem csupán egy ünnep kedvéért tesszük magunkévá, hanem azért, hogy mindannyian boldogabban élhessünk a Földön, világossá válik: hétköznapi vágyaink olyanok, mint a gravitáció. A földhöz láncolnak minket. Álmomban azonban félelem, ragaszkodás és fizikai szárnyak nélkül repültem a tenger felszínén remegő ezüsthíd felett. Ha csak egy éjszakára is, de kiléptem a mátrixból.

Az írás a life.hu oldalon jelent meg.

Vissza a jövőbe… nem csak próbababáknak!

Emlékszel a nyolcvanas évek klasszikus vígjátékára, a Próbababára?Kim Cattrall – a Szex és New York Samanthája – egyiptomi hercegnőként arra vágyott: bárcsak teret és időt átugorva megvalósíthatná legvadabb álmait. A jó hír, hogy neked nem kell egy New York-i áruház kirakatában, bábuként kikötnöd ahhoz, hogy valódi időutazáson vegyél részt. Számomra a világ egyik legizgalmasabb meditációja ugyanis arra tanít, hogyan változtathatod meg a múltadat néhány perc alatt, átírva ezzel a jelent, sőt a jövőt is. Misztikusan hangzik? Pedig nincs szükséged másra, mint egy csendes szobára, türelemre és persze némi önkritikára…

Tel Avivban volt egy személyes tanárom, David Zakin, aki arra tanított: a kabbalisták szerint az előttünk álló egy hét nem más, mint a következő egy év leképezése, kicsiben. Szeptember 8-án napnyugtával ugyanis beköszönt a Rosh Hashanah, azaz az “Év Feje”, ez pedig nem más, mint számadás az előző esztendő pozitív és negatív tetteiről. Éppen ezért a hátralévő néhány napban nemcsak arra kell figyelnünk, hogy úgy bánjunk az emberekkel, ahogy szeretnénk, ha velünk bánnának, de komoly önvizsgálatra is szükségünk lesz. David azt tanácsolta nekem: “Gondold át, kik azok, akiket megbántottál az elmúlt esztendőben, melyek azok a helyzetek, amelyekben ma már másként viselkednél, és anélkül, hogy szégyenkeznél vagy ostoroznád magad, válaszolj magadnak: ha lehetőséged lenne kijavítani a múlt tévedéseit, hogyan reagálnál az adott nehézségekre.” Ezután be is pattanhatsz az időgépbe!

A meditáció során egyetlen cél kell, hogy lebegjen a szemed előtt: pontosan felidézni az adott helyzetet, párbeszédet vagy konfliktust, és eltökélni, hogy ezúttal nem leszel reaktív. Nem hagyod majd, hogy bárki kiborítson, felbosszantson, elszomorítson, és te végképp nem teszed ugyanezt másokkal. Most pedig – mikor már lélekben szemben állsz az egykori problémával – képzeld magad a másik fél helyébe. Gondolj bele, számára milyen fájdalmat és kárt okozhatott, hogy nem sikerült barátokként, lelki társakként elválnotok. Itt a lehetőség arra, hogy megváltoztasd mindezt: gondolatban folytass párbeszédet az illetővel, és minden egyes mondatodból sugározzon a szeretet, a megértés. Nyerd el a bocsánatát, és gondoskodj róla, hogy az időutazás után benned se maradjon semmilyen tüske. Lassan nyisd ki a szemed, és láss csodát: könnyedebbnek, tisztábbnak és valahogy fényesebbnek érzed majd magad és az életed. Péntek este pedig – ahogy feljönnek a csillagok az égre – fogadd meg, hogy jövő ilyenkor sokkal kevesebbszer kell majd a “múltba utaznod”, hiszen úgy alakítod majd az évet, hogy ne legyen mit megbánnod.

Mindannyiunknak vannak hátsó szándékaink, ám ahelyett, hogy lemondanánk ezekről, évtizedeket töltünk azzal, hogy megtanuljuk elrejteni őket. Ezáltal valódi énünk helyett álarcot viselő énünkkel kötnek barátságot, üzleti kapcsolatot az ismerőseink, sőt szerelmeink is gyakran “hamis énünkbe” szeretnek bele. Ez a hét – a Rosh Hashanah hete – arról szól, hogy megtanuljunk a szívünk mélyéről adni, szólni, létezni. Legyünk igazak és igaziak: ismerjük fel a tehetségünket és a gyengéinket, királyságunk és szemétdombunk valóságát is. Nem könnyű feladat, de csak úgy tudod alaposan kitakarítani a házadat, ha tudod, mi rejtőzik a bútorok alatt. Boldog új esztendőt mindenkinek!