A mi kis családunk a 1001 Caf’éban, Londonban.

Sabinával és Garry-vel Londonban találkoztunk, amikor tavaly beiratkoztam a Goldsmith Egyetem kultúraírás kurzusára. A kelet-londoni házunk a Millfilelds Roadon állt, egy köpésnyire a „Murder Mile“-nak csúfolt Clapton tavacskától, ahol a kétezresévek elején állandóak voltak a késelések. A ház maga sem volt éppen a Ritz szálló: az ablakpárkányokat vastagon beborította a szutyok, a konyhában legfeljebb az egerek főztek – terveket, hogy eltulajdonítsák a kajamaradékokat -, a szobákban pedig foltos padlószőnyeg árulkodott róla: ez a viktoriánus vityilló inkább afféle átmeneti szálláshely, mint otthon. Ugyanakkor olcsó volt, és praktikus, hiszen minden „londoner“ tudja, hogy Kelet-London – Hackney, Dalston, White Chapel és Bethnal Green – a brit metropolisz bohém művésznegyede.

Számomra persze nem is volt kérdés, hogy a ház, és annak lakói hamarosan gyökeres változáson mennek majd keresztül: első lépésként kitakarítottam a konyhát, és szokásommá vált, hogy reggel tortával vagy muffinnal, és egy kis üzenettel várom az akkor még egymással is alig-alig kommunikáló lakótársakat. „Helló, én egy citromos-áfonyás pite vagyok, léci egyetek meg!“ A magányos majszolással inuló reggelek hamar közös kávézásba torkollottak, majd beindultak a nagy, közös főzések, ezzel együtt pedig a ház is felébredt százéves álmából: otthonná változott. Sabina, a bangladesi származású főbérlő egymás után hozta haza a régi, „lelke van“ típusú kisbútorokat, festményeket, teáskészleteket és egyéb, behatárlhatatlan funkciót betöltő tárgyakat a charity shopokból, az arcán rózsaszín csillagtetoválást viselő, skóciai Garry pedig tucatszámra sütötte a kenyereket, és fűszernövényekkel ékes mini-parkká változtatta a korábban derékig érő gazzal borított kertet. Sabina, Gary, én, és szerelmem, Matan egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és mire elérkezett a karácsony, már olyanok voltunk, mint a zselé meg a csoki a szaloncukorban: elválaszthatatlanok voltunk egymástól.

Idén ősszel ők ketten adtak össze minket Tel Avivban a hüpe alatt, és persze ebben az évben is együtt ünnepeltük a karácsukát – a karácsony és a hanuka fúzióját -, ezúttal Budapesten, egy szlovákiai kiránduláson, és ismét Londonban. Hatalmas lakomákat csaptunk közös barátainkkal, korábbi lakótársainkkal – hiszen aki a Millfields Roadon töltött idők során velünk volt, az örökké ennek a furcsa kis családnak a tagja marad. A két ünnep között pedig visszareppentünk a brit fővárosba, hogy – tavalyi, hagyományteremtő pantomim látogatásunkat megismételve – a Hackney Empire színházban megnézzük a Hamupipőke társadlomkritikával és humorral megfűszerezett változatát. Ilyenkor teljes erőbedobással éneklünk, és kajabálunk a színpadon interaktív kommunikáló színészekkel.

Az ünnepek elmúltak, és ezzel egyidőben mi is visszarepültünk sokadik otthonunkba, Tel Avivba. Másfél esztendő után most előszőr fordul elő, hogy nem tudom, mikor találkozunk legközelebb a mi „fura barátainkkal“. Bár csak néhány napja, hogy elbúcsúztunk egymástól William Blake sírhelye mellett – ide zarándokoltunk el egy utolsó, közös piknikre. Az elmúlt év mindannyiunk számára olyan volt, mint egy csodálatos hullámvasút-menet: Garry levetette a félszegségét, és elmélyült a kabbala tanaiban, Sabina egy hétéves kapcsolatnak vetett véget, és otthagyva korábbi munkáit, mint telefonkezelő, és pultoslány, a BBC éttermáben kezdett dolgozni, és matematikát tanít egy kelet-londoni leányiskolában. A párom, Matan medikusból orvossá avanzsált, én a Goldsmith-kurzus után angol nyelven is elkezdtem publikálni az izraeli Time Out magazin meleg és leszbikus rovatának rendszeres szerzőjeként.

Segítettünk egymásnak megvalósítani az álmainkat, és közös álmaink is születtek: elhatároztuk, hogy 2012-ben nem csak élvezzük majd az sors-hullámvasút nyújtotta felemelkedéseket és zuhanásokat, de magunk vezetjük majd az életünk vonatát. És akármerre is vezetnek a sínek, egy biztos: december 27-én mindannyiunknak a Hackney Empire-ben a helye, hogy kurjongatva köszöntsük a karácsonyi pantomim jól ismert hőseit… és persze egymást, egy szoros, szívböl jövő öleléssel.

Teljes bizonyosség bizonytalan időkben

Mindannyiunkban ott rejlik az az erő, amivel megteremthetjük a saját valóságunkat, és valóra válthatjuk az álmainkat, amelyekkel ezt a zavaros világot kiránthatják a bajból – kezdve saját magunkkal. Gyere el egy különleges szemináriuma, ahol a kiderül, hogyan használhatod a tudatod erejét annak érdekében, hogy egy szebb világot teremts, és hogy kedvezőbb helyzetek, jobb lehetőségek táruljanak fel előtted.

Időpont: 2012. január 9., 19:00
Helyszín: Hunguest Hotel Griff, 1113 Budapest, Bartók Béla út 152.
 Regisztráció: www.kabbalahungary.net. Az írás a Life.hu számára készült. 

Bár az “esküvő” szó sokak számára egy férfi és egy nő egybekelését jelenti, és akadnak, akik szerint a “házasság” csak a heteroszexuálisok kiváltsága, én abban hiszek, hogy mindannyiunkat ugyanazok a jogok illetnek meg, köztük a szerelemhez, a családhoz való jog. Akár így gondolkodsz, akár másként, szeretettel várlak az esküvőmre, amelyet 15-én este 22.10-kor tűz műsorra a Viasat 3, a Négy Esküvő című műsor keretében. Nászajándékot – köszönjük – nem kérünk… csak egy kis toleranciát.

Hiszünk abban is, hogy úgy közszereplőkként, mint magánemberként felelősségünk, hogy hogy a barátaink és testvéreink Magyarországon megértsék: két férfi házassága sem több vagy kevesebb, mint egy heteroszexuális szerelem beteljesedése. Vegánként, környezetvédőként, tudatos vásárlóként óriási lehetőségnek tekintettem, hogy a tévénézők velünk tarthatnak életem egyik legboldogabb estéjén, hiszen mint minden nap, ezen a napon is mindent az elveink és a meggyőződéseink szerint alakítottunk. Nyitott szívvel és őszinte szeretettel várjuk a nézőket az otthonunkba így, a képernyőn keresztül.

…put a ring on it!

Kikukucskáltam az erkélyre, és legnagyobb meglepetésemre a szerelmem nemcsak a szokásos reggeli kávéjával, de az esküvőn viselt felsőrészével édesítette meg a reggelét. “Jó reggelt” – mosolyogtam rá. “Miért is vagy esküvői ruhában?” Matan ragyogó boldogsággal az arcán mosolygott vissza rám: “Olyan jó visszagondolni rá…” Lekuporodtam mellé, és belekortyoltam a kávéjába: mostantól nemcsak a kapucsínónkat, de az egész életünket megosztjuk majd egymással. Ahogy az emlékeinket is erről a mesés, bolondos, szerelmes napról: az esküvőnk napjáról.

A legénybúcsú

A legcsodálatosabb abban, ha az ember fiának pasi a szerelme, hogy a legénybúcsúról sem kell hiányolnia a kedvesét. A kedvenc bárunkban, a Tederben ünnepeltünk a barátainkkal, Tel Aviv legnagyobb zsinagógájának tövében, tekintélyes mennyiségű vodka-áfonyával.

Garry barátom – akivel a Kabbala Központban is együtt tanulok – magával hozott egy kis könyvet, amelyet hagyományosan a csodák köteteként emlegetünk. Amikor pirkadatkor hazaindultunk, megtörtént a varázslat: egy szemeteskonténer tetején egy akkora liliomcsokrot találtunk, mint egy gömbvillám. Egy luxushotel exkluzív partijának díszlete volt, majd frissen a lomokra vetették. Nekünk persze több se kellett: kiemeltük a kupacból, és a fejemen egyensúlyozva, pityókásan hazacipeltem. Reggel, mikor felébredtem, alig emlékeztem, hogyan került egy gigantikus virágdísz az asztalunk közepére…

A Nagy Nap

Bár nem egyeztettünk asztrológussal az esküvő napját illetően, a sors úgy rendezte, hogy a menyegző az év egyik legfontosabb időszakára essen. Kabbalisztikus szempontból a Rosh Hashana előtti időszak egyfajta tiszítótűz: ilyenkor átgondoljuk, mi az, amit elszúrtunk a tavalyi év során, és hogyan változtathatnánk rajta. A kabbalisták szerint minden hétnek más-más energiája van, és az adott időszakra vonatkozó szakaszon meditálunk a Zoharból, a Biblia arámi nyelven írt misztikus magyarázatából. Az esküvő hetének energiája az egoizmuson való felülemelkedés volt. Nem titok, hogy az esküvő előtti stressz minket is utolért, de a heti Zohar-szakasz emlékeztetett minket arra, hogy fájdalom nélkül nincs felemelkedés

A várt és váratlan vendégek

Az esküvőn hajszálpontosan 72 vendég vett részt – ez pedig a kabbalában egy nagyon fontos szám. Isten 72 neve mind más-más módon kapcsol minket az Univerzum Fényéhez: akad, amelyik csodákat hoz az életünkbe, egy másik a javak megosztását jelenti, míg egy következő a kétségeken való felülemelkedésben segít. Nem szándékosan invitáltunk 72 vendéget, ezt is a sors rendezte így: mi a szűk családi kört és a legjobb barátainkat hívtuk meg, de szerencsére a barátok barátai is eljöttek, mi pedig mindenkit örömmel láttunk. Gyerekkori barátoktól, mindkét család örömszülein át a kabbalatanárainkig mindenki velünk ünnepelt, és bár a meghívóra is ráírtuk, hogy nászajándékot hozni szigorúan tilos, rengeteg mindent kaptunk. Olyan is akadt, aki zenével vagy tánccal lepett meg minket.

A ceremónia

Rabbik, papok vagy hivatalos személyek helyett a legjobb barátaink adtak össze minket. Úgy határoztunk, hogy nincs szükségünk sem vallási felekezetre, sem pedig hivatalos szervre ahhoz, hogy összekössük az életünket, és egy száraz, lapos és általános beszéd helyett valóban jelentsen is valamit a ceremónia. Sabina és Garry nemcsak barátaink, de lakótársaink is: Londonban és Tel Avivban is éltünk együtt, sőt, a Hackney-ben működő művészeti alapítványunk székhelyét is együtt nyitottuk meg. És bár hüpe alatt házasodtunk, a szertartást nem a vallás, sokkal inkább a spiritualitás vezérelte. A helyszín pedig a Sababa nevű hajócska volt, amely Yafóban, az arab óvárosban horgonyzott le, a hajóskapitányról pedig kiderült, hogy nemcsak, hogy maga is meleg, de ő volt Dana International első menedzsere.

A ruha

Özge kutyánk volt az egyetlen, aki már egy héttel a ceremónia előtt tudta, mit fog viselni: állandó tervezője, Gyűrűs Timi kreált számára egy dögös kis frakkot. A “nincs egy rongyom se” szindróma nem érintett meg minket, az esküvő előtti éjszakáig a kisujjunkat sem mozdítottuk meg azért, hogy beszerezzük a ruhánkat. A szekrényeink úgyis tele vannak cuccokkal, felesleges költségekbe nem akartuk verni magunkat, az öltöny-nyakkendő párosítás pedig nyilvánvalóan szóba sem jöhetett.

A legénybúcsúnk estéjén megismerkedtem egy meglehetősen fess pultossráccal, aki egy nagyon különleges felsőrészt viselt: olyan könnyű volt, mint az árvalányhaj, és olyan egyszerűen szépséges, mint egy naplemente. Kérdésemre elmondta, hogy egy izraeli tervező, Roni Bar készítette. Másnap – azaz az esküvő napján – kora reggel meglátogattuk a zseniális dizájnert, aki tetőtől talpig avar- és aranyszínbe öltöztetett minket, mi pedig boldogan ismertük fel: mekkora szerencse, hogy a menyegző napjáig nem csináltunk nagy ügyet a ruhakérdésből. Hiszem, hogy a ruha maga választott ki minket: amikor belebújtunk a pillekönnyű darabokba, a vásárlók közül többen azt hitték, hogy Roni modelljei vagyunk. Bar ruhái egyébként tiszta pamutból és lenből készülnek, és természetes anyagokkal – falevelekkel, gyümölcsökből és zöldségekből nyert festékanyagokkal – színezi őket a tervezőnő.

A gyűrűk

Egy ékszertervező és festő barátnőnk segített megtalálni a tökéletes karikagyűrűket. Nem egy elegáns ékszerszalonban, hanem egy ötvösműhelyben választottuk ki a kedvenceinket. Matan egy aranyszalagszerű, gyűrött mintájú ékszert választott, én pedig egy matt és egy fényes karikából összeállított gyűrűt. Lilush barátnőnk nem csak az ujjainkat ékesítette fel: a mulatság helyszínén minden falra saját festményeit akasztotta fel, amelyeken tündérek, angyalok, manók és istennők tündököltek, mintha csak meseországban házasodtunk volna.

A parti

A mulatság a tengerpart közelében, Tel Aviv régi vasutállomásán vette kezdetét, ahol is egy kerthelyiség adott otthont a Woodstockot idéző őrületnek. Balkáni, arab, orosz és mediterrán világzene szólt, a vendégek pedig a magunk főzte vegán finomságok közül válogathattak. Hajnal felé már a személyzet is táncra perdült: a bárpultos srác és a pincérek velünk együtt taposták a füvet, és mezítláb pörögtünk-forogtunk a színes marokkói lámpák fényében. A parti a tengerparton ért véget: reggel fél hatkor még mindig a hullámokon lovagoltunk, ki ruhában, ki pedig anélkül. Az elmaradt nászájszakánkat egy egymás hegyén-hátán elterült barátok Laokoón-csoportja váltotta ki az otthonunkban.

A nászút

Bár néhány barátunk meglepett minket egy izraeli sivatagtúrával, és egy híres vegetáriánus faluba is meghívtak minket, úgy éreztük, hogy egy ilyen kemény év után mindkettőnknek szükségünk van egy hosszabb lazításra. Matan idén kezdett el orvosként dolgozni, én pedig megírtam a második könyvemet, és elindítottuk a MusicPlus zenecsatornát is. Szakmailag mindketten óriási lépést tettünk előre: ő az álmait követve gyermekorvosnak szakosodik, én pedig a velencei filmfesztiválon mikrofonvégre kaptam Madonnát, aki az egyik legfőbb inspirációm úgy szakmai, mint spirituális értelemben, amióta az eszemet tudom. Azt hiszem, ezek után mindketten hátradőlhetünk picit: a könyvem, a Lélekbonbon megjelenése után Indiába utazunk, hogy Goán és Keralán sátorozva a legtöbbet hozzuk ki a házasáletünk első néhány hónapjából.

Az esküvőnkön vendégül láttuk a Viasat3 Négy esküvő című műsorának kameráit is. Hiszünk abban, hogy úgy közszereplőkként, mint magánemberként felelősségünk, hogy hogy a barátaink és testvéreink Magyarországon megértsék: két férfi házassága sem több vagy kevesebb, mint egy heteroszexuális szerelem beteljesedése. Vegánként, környezetvédőként, tudatos vásárlóként óriási lehetőségnek tekintettem, hogy a tévénézők velünk tarthatnak életem egyik legboldogabb estéjén, hiszen mint minden nap, ezen a napon is mindent az elveink és a meggyőződéseink szerint alakítottunk. Nyitott szívvel és őszinte szeretettel várjuk a nézőket az otthonunkba így, a képernyőn keresztül.

Fotók a Life.hu oldalán.

Cover by Sugar Design Confectionery, and Yose Simon

Steiner Kristóf második könyve leginkább egy doboz szellemi csokoládéhoz hasonlatos: bárhol felnyithatjuk, és szemezgethetünk a hetvenkét történet, emlék, gondolat, álláspont, vagy szokatlan párbeszéd között. A „buddhista családban nevelkedett, Izraelben élő vegán, meleg kabbalista celebritás” a ráaggatott címkéket olykor leszaggatva vagy azokra önironikusan ráerősítve hol viccesen profán, hol szándékosan gejl, hol meglepően mély, és ezúttal édesen kesernyés „lélekbonbonokkal” kínálja meg azokat az olvasókat, akik a szerzővel együtt hisznek benne: miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.

Ha szeretnéd előrendelni húsz százalék kedvezménnyel, kattints ide, és oszd meg a linket a barátaiddal.

Később az általános isiben is szembesültem vele, hogy néhány osztálytársam egy hittanóra után lazán besózott egy csigát, vagy lefejezett egy szarvasbogarat, csak úgy viccből. Azt hiszem, még a tízet sem töltöttem be, amikor először fogalmaztam meg magamban: a vallás – anélkül, hogy valaki lelki fejlődésének eszközeként tekintene rá – épp olyan, mint a babaként ránkragadt becenevünk. Sokakban kamaszkorukig fel sem merül, hogy sosem adta áldását rá, hogy az egész utca Bömbinek, Mókinak vagy Pipinek hívja. Ahogy arra sem, hogy megkereszteljék, megszabadítsák az előbőrétől, vagy vasárnaponként istentiszteletre hordják, esetleg rendszeres palacsintapartikra a tiszteletes otthonába… megtörtént eset.

Én magam buddhista családban nőttem fel, a tibeti mantrák mormolása közben pedig már gyerekként is fél szemmel a magyar szöveget követtem, hogy megfejtsem a kódokat. A vallási hagyományainknak ugyanis – bár sokszor csupán berögzüléseknek tetszenek – mindig vannak spirituális gyökerei. A Biblia tanításai is metaforikus értelemben segítenek a hétköznapok során – hiszen nem fizikai értelemben építünk égigérő tornyokat, hanem büszkeségünk, egónk tör az égig. A Vörös-tenger kettéválása az izraeliták előtt nem egy természeti jelenséget vagy egy David Merlini trükkjeit megszégyenítő varázslatot kíván szemléltetni, hanem a mindannyiunk birtokában lévő csodát: a teljes bizonyosság erejét. Épp ezért tartottam fontosnak, hogy – ha már Izraelben töltöm a nyugati kulturában zsidó húsvétként emlegetett Pészahot – utánajárjak, mit is ünneplünk valójában, a felszín alatt. Kutatás közben pedig valódi időkapura bukkantam…

A Pészah kozmikus időkapuja a Kos havának teliholdjakor nyílik meg, és egy olyan világba vezethet minket, ami 0% egót és 100% tiszta Fényt jelent. Ez az ünnep lehetőséget teremt arra, hogy ráakadjunk a lelkünk mélyén feketéllő negativitásokra, amelyek megakadályoznak minket a lelki fejlődésünkben, és nem mellesleg abban, hogy helytálljunk a munkahelyünkön, megtartsuk a pasinkat, vagy épp rászánjuk magunkat arra a hónapok óta tervezett nyersdiétára/jógatanfolyamra/hastánckurzusra.

A Kos havának 15. napján a Fény elér, és felfed minden apró sötétséget. Mindannyiunk életében van valami – egy rossz szokás, egy működésképtelen kapcsolat vagy a karácsonyi úszógumi -, amelyről szentül hisszük: ettől lehetetlen megszabadulni. A Pészah üzenete nem  más, mint hogy – ahogy az izraeliták az egyiptomi rabszolgaságot – a legrosszabb rémálmot is képesek vagyunk a hátunk mögött hagyni.

Tegnap este a kedvesem családjával, gyertyafényben ültük körül a Széder-tálat: egy furcsa tányért, amely olyasféle evilági, spirituális kapu, mint Harry Potter zsupszkulcsa vagy Neo piros kapszulája a Mátrixban. Maga a tányér, amin az ételeket elhelyezzük, a materiális világ. A rajta lévő pászka az elhivatottságot jelképezi, az égett csirkenyak  – amelyet vegánként igyekeztem tapintatosan odébbpasszolni – segít megszabadulni a negatívitástól, a tojással – amelynél ismét exkuzálnom kellett magam – feladjuk a bennünk tomboló részesülési vágyat, a keserű torma pedig a halál ízét kóstoltatja meg velünk. A legbizarrabb fogás, a zavaros lekvárra emlékeztető Haroset három gyökérből és hét gyümölcsből készül, és a spirituális munka iránti elkötelezettséget szimbolizálja, ha pedig még mindig nem volt elég a zöldségből, a petrezselymet sós vízbe mártva megédesítjük azokat az ítéleteket, melyek a következő évben ránk várnak. Végül pedig egy csodálatos hír az állandó fogyókúrázóknak: a saláta segít egyesíteni az erőinket, hogy eltávolítsuk a káoszt a világból.

Amikor a telihold fényében fürödve nyugovóra tértem, a hasamnál jobban már csak a fejem volt tele: azon merengtem, vajon átugorva a csibehúst és a tojást én is keresztülléphetek-e az időkapun, vagy kint rekedtem a többi vegával és azokkal, akik épp hímestojásokat festenek a közelgő húsvét alkalmából. És bár válasz nem érkezett sem Mózestól, sem a mellettem hortyogó páromtól, éjszaka furcsa álmot láttam, amely száz szónál is többet ért. A kabbala tanai szerint Isten neve – héberül Vav Vav Lamed – azt jelenti: dacolni a föld vonzásával. Azt hiszem, a Pészah, a húsvét, a ramadán, sőt a tiszteletesnél rendezett palacsintaparti is éppen erről szól: néhány órára, napra, hétre igyekszünk elszakadni attól a hittől, hogy a boldogságunk a csípőnk körméretéből, a mahagóni konyhabútorból vagy az új iPhone-applikációnkból fakad. Amikor pedig ezt az életszemléletet nem csupán egy ünnep kedvéért tesszük magunkévá, hanem azért, hogy mindannyian boldogabban élhessünk a Földön, világossá válik: hétköznapi vágyaink olyanok, mint a gravitáció. A földhöz láncolnak minket. Álmomban azonban félelem, ragaszkodás és fizikai szárnyak nélkül repültem a tenger felszínén remegő ezüsthíd felett. Ha csak egy éjszakára is, de kiléptem a mátrixból.

Az írás a life.hu oldalon jelent meg.

Vissza a jövőbe… nem csak próbababáknak!

Emlékszel a nyolcvanas évek klasszikus vígjátékára, a Próbababára?Kim Cattrall – a Szex és New York Samanthája – egyiptomi hercegnőként arra vágyott: bárcsak teret és időt átugorva megvalósíthatná legvadabb álmait. A jó hír, hogy neked nem kell egy New York-i áruház kirakatában, bábuként kikötnöd ahhoz, hogy valódi időutazáson vegyél részt. Számomra a világ egyik legizgalmasabb meditációja ugyanis arra tanít, hogyan változtathatod meg a múltadat néhány perc alatt, átírva ezzel a jelent, sőt a jövőt is. Misztikusan hangzik? Pedig nincs szükséged másra, mint egy csendes szobára, türelemre és persze némi önkritikára…

Tel Avivban volt egy személyes tanárom, David Zakin, aki arra tanított: a kabbalisták szerint az előttünk álló egy hét nem más, mint a következő egy év leképezése, kicsiben. Szeptember 8-án napnyugtával ugyanis beköszönt a Rosh Hashanah, azaz az “Év Feje”, ez pedig nem más, mint számadás az előző esztendő pozitív és negatív tetteiről. Éppen ezért a hátralévő néhány napban nemcsak arra kell figyelnünk, hogy úgy bánjunk az emberekkel, ahogy szeretnénk, ha velünk bánnának, de komoly önvizsgálatra is szükségünk lesz. David azt tanácsolta nekem: “Gondold át, kik azok, akiket megbántottál az elmúlt esztendőben, melyek azok a helyzetek, amelyekben ma már másként viselkednél, és anélkül, hogy szégyenkeznél vagy ostoroznád magad, válaszolj magadnak: ha lehetőséged lenne kijavítani a múlt tévedéseit, hogyan reagálnál az adott nehézségekre.” Ezután be is pattanhatsz az időgépbe!

A meditáció során egyetlen cél kell, hogy lebegjen a szemed előtt: pontosan felidézni az adott helyzetet, párbeszédet vagy konfliktust, és eltökélni, hogy ezúttal nem leszel reaktív. Nem hagyod majd, hogy bárki kiborítson, felbosszantson, elszomorítson, és te végképp nem teszed ugyanezt másokkal. Most pedig – mikor már lélekben szemben állsz az egykori problémával – képzeld magad a másik fél helyébe. Gondolj bele, számára milyen fájdalmat és kárt okozhatott, hogy nem sikerült barátokként, lelki társakként elválnotok. Itt a lehetőség arra, hogy megváltoztasd mindezt: gondolatban folytass párbeszédet az illetővel, és minden egyes mondatodból sugározzon a szeretet, a megértés. Nyerd el a bocsánatát, és gondoskodj róla, hogy az időutazás után benned se maradjon semmilyen tüske. Lassan nyisd ki a szemed, és láss csodát: könnyedebbnek, tisztábbnak és valahogy fényesebbnek érzed majd magad és az életed. Péntek este pedig – ahogy feljönnek a csillagok az égre – fogadd meg, hogy jövő ilyenkor sokkal kevesebbszer kell majd a “múltba utaznod”, hiszen úgy alakítod majd az évet, hogy ne legyen mit megbánnod.

Mindannyiunknak vannak hátsó szándékaink, ám ahelyett, hogy lemondanánk ezekről, évtizedeket töltünk azzal, hogy megtanuljuk elrejteni őket. Ezáltal valódi énünk helyett álarcot viselő énünkkel kötnek barátságot, üzleti kapcsolatot az ismerőseink, sőt szerelmeink is gyakran “hamis énünkbe” szeretnek bele. Ez a hét – a Rosh Hashanah hete – arról szól, hogy megtanuljunk a szívünk mélyéről adni, szólni, létezni. Legyünk igazak és igaziak: ismerjük fel a tehetségünket és a gyengéinket, királyságunk és szemétdombunk valóságát is. Nem könnyű feladat, de csak úgy tudod alaposan kitakarítani a házadat, ha tudod, mi rejtőzik a bútorok alatt. Boldog új esztendőt mindenkinek!

Természetsen arról a bizonyos vörös fonalról beszélek. “A Kabbala nem más, mint a rég várt változás. Az emberek végre segíteni akarnak önmagukon, és ahogy haladnak a korral, választ várnak a metafizikával kapcsolatos kérdéseikre” – írta a legendás New York Times, miután egyik újságírójuk beleásta magát az Univerzum természetének tanulmányaiba. A cikksorozat – amelyhez Madonna is hozzászólt – így írt az előadásról: tanuld meg, honnan jössz, merre tartasz, és mi a dolgod ezen a világon. Sajátítsd el a praktikus módszereket, amelyek megkönnyítik a hétköznapjaidat. Magyarul: élj úgy, ahogyan mindig is szerettél volna! A pop nagyasszonya röviden csak ennyit mondott: “Nincs itt semmiféle hókuszpókusz! Az egésznek semmi köze a vallásos dogmákhoz. Ezek a gondolatok képesek megváltoztatni a világot, ugyanakkor egyszerűek és bárki számára elérhetőek”.

“A Kabbala ereje utat mutat, hogyan fedezhetjük fel szellemi szépségünket, és miközben megismerjük önmagunkat, valódi változásokon mehetünk keresztül” – véli a bestseller-szerző Deepak Chopra, akinek könyvei hazánkban is óriási népszerűségnek örvendenek. Manapság, amikor az önsegítő tanfolyamok és könyvek gyakran arra keresik a választ: “hogyan”, sokan inkább a globális elégedetlenség gyökerét keresve azt kérdeznénk: “miért?”. A Magyarországról Kaliforniába, majd Izraelbe költözött Fogl Hannah szerint – aki a holnapi előadás házigazdája lesz – magadban kell megtalálnod a választ: “Te vagy a mag. Mindannyian elnyertük az érdemet, hogy megteremtsük a valóságot, amely elhozza a változást a világunkba. Az átalakulást, mely a mindenki egyért elvén eltávolítja a káoszt az egész Földről.” Vallástól, kortól, nemtől, származástól és társadalmi helyzettől függetlenül bárki képes kiteljesedni a Mélyen Őrzött Titoknak köszönhetően. Vajon eljött az ideje annak, hogy feltedd a kérdést: “Ki vagyok én?” Bátorság kell hozzá, de – saját tapasztalatom szerint – elhatározásból ugrani sokkal csodálatosabb, mint tehetetlenül zuhanni. Ugye találkozunk holnap?

A Kabbala Központ egy nonprofit szervezet, melynek bevételei a Kabbala Központok és tanulócsoportok fenntartását és jótékonysági alapítványainak hatékonyságát szolgálják. Ezek a Success For Kids – a gyermekek lelki fejlődéséért, Kids Creating Peace – palesztin és izraeli gyerekek szocializációjáért és a közös, békés jövőért, Raising Malawi – a világ egyik legszegényebb afrikai országáért. Regisztrálj a www.kabbalahungary.net honlapon! Időpont és helyszín: 2010. szeptember 2., csütörtök, 18.30, Alexandra Irodalmi Kávéház, 1075 Budapest, Károly körút 3/C.

“Terry-Terry Poison, Terry-Tery Poison!”

Persze olyan is előfordul, hogy az éjszakai őrület igen korán kezdődik, vagy esetleg még másnap délben is tart. Nemrégiben egy ilyen, déli 12-kor tomboló parti közepébe csöppentem, és bár „láttam én már karón varjút”, nem győztem kapkodni a tekintetemet. A robusztus kőépületekről régi radiátorok, motorbiciklik, kibelezett mosógépek lógtak, a pléh garázsajtókat vállalkozószellemű járókelők pingálták – a festékeket és ecseteket természetesen a partiszervezők biztosították -, és az utca végében egy gigantikus daruról lógó tizenöt méteres selyemsálon tekergett egy félmeztelen táncosnő. Ez volt életem első Terry Poison bulijának körítése…

A szemtelen electro-popzenét játszó, főként csajokból verbuválódott izraeli banda hírét messzire vitte a keleti szél: tavaly ott voltak a Los Angeles Fashion Weeken, ők voltak a Depeche Mode előzenekara, és zenéltek együtt a CSS-szel is, akiknek MySpace-én éveken át a zenei inspirációik között szerepeltek. A csajok angolul, franciául, és héberül énekelnek. A csapat frontkisasszonya Louise, aki pont úgy fest, mintha valaki összegyúrná Marilyn Monroe és Brigitte Nielsen legizgalmasabb kvalitásait, és megfűszerezné egy kis Vivienne Westwood-stílussal. A gitárhúrokat a vadóc Anna tépi, aki mintegy véletlen került a csapathoz: egy alkoholgőzös buli alkalmával Louise felajánlotta az akkor még vadidegen lánynak, hogy szálljon be a bandába… igaz, másnap minderre nem is emlékezett. A zenekar legszebb virága Gili Sa’ar, aki egy izraeli szappanopera csillaga, de világszerte ismerős lehet korábbi modell munkái kapcsán. Mindenki kis kedvence pedig egyértelműen Petite, aki a francia dalszövegekért és azoknak előadásáért felelős. Főként a széles karimájú kalapokat és a Cote d’Azurt idéző, szexi, csíkos napozókat viselő lánykának köszönhető, hogy a Terry Poison Párizsban is óriási sikereket ér el.

A Terry Poison első igazi slágere a Comme Ci, Comme Ca volt, amelynek klipje Petite egy felejthetetlen éjszakáját meséli el, szövege pedig egy házasságban élő pasi és egy 16 éves tinilány kalandját ecseteli. Ezt a single-t a Smack Snack című kislemez követte, melynek hallgatásának kellemes mellékhatása, hogy minimum három napon keresztül dudorászod majd a fülbemászó (és ott ragadó) kórus-részt: „Terry-Terry Poison, Terry-Terry Poison!” Végül pedig nem mehetek el szó nélkül a lemez rejtett trackje mellett sem. Nem árulom el, melyik két dal között találjátok, de engem a legmélyebb depresszióból is könnyedén kihalász a Cinéma című, old school, mozis randikat éltető rave-himnusz, amely szintén Petite briliáns agymenésének eredménye.

A teljes bejegyzést a Phenom’enon magazinban olvashatod el. Zene, divat, kult – tőlünk, neked.

Here Comes the Sun…

Időközben rázendítettek a sakálok – és most nem viccelek. Úgy érzem magam, mintha egy szafariparkba költöztem volna. Erreféle gyakran ébrednek arra az elegáns kis villák lakói, hogy a kertjüket feltúrták a vadmalacok. A teherautó, amely Tel Avivból Haifára szállította a cuccainkat nagyjából harminc méterre áll a háztól – két sarokra a kaputól úgy döntött, hogy lerobban. A két költöztető srác két órája várja a segítséget, és míg Matan némi elemózsiát csomagol nekik -én úgy döntöttem, hosszú idő után először megírom, hogy mi van velem. Úgy igazán velem.

Haifa kicsit olyan a tel aviviaknak, mint Brooklyn a manhattanieknek – csak kevésbé “kúl, és ándörgráund”: minden barátunk rajtunk röhög, és szarkasztikus poénokat gyártanak, amiért otthagyjuk az állandóan nyüzsgő partivárost. Bevallom, a döntésünk merőben praktikus volt: azért döntöttünk Haifa mellett, mert egy évre béreltük ki a tel avivi lakásunkat, és értelmetlen lett volna két hónapra meghosszabbítani a szerződést, hiszen szeptember elején Londonba költözünk. Én a legendás Goldsmith Egyetem kurzusán fogok angol irodalmat és kultúrális írást tanulni, Matan pedig leteszi a brit orvosi vizsgát.

Az új városunk a hírekből is ismerős lehet, hiszen Macaulay “Reszkessetek betörők” Culkin anno barátnőjével nyaralt Haifa városában, mikor a Hezbollah megtámadta Izraelt. Bíztató kilátások, igaz? A mi házunk azonban a tengerparti város Denia nevű kerületében van, ami egy csenes, családias környék, amolyan “Lila Akác köz”. Mivel a párom szülei Haifán laknak, és a kertjükből nyílik egy külön bejáratú, csinos kis lakás, erre a pár hónapra ideköltözünk. Ezt cseppet sem bánom: a londoni pörgés úgy is kárpótol majd, ráadásul nekünk is jót tesz, hogy sokat leszünk kettesben, távol mindentől. Ezen a blogon soha nem írtam sem a szakításunkról, sem az egymásra találásról, de azt hiszem, a egy “az előző részek tartalmából” monológgal adós vagyok.

Mikor egy évvel ezelőtt elkezdtünk együtt Kabbalát tanulni, mindkettőnknek alaposan megváltoztatta a gondolkodását ez a több ezeréves bölcsesség. Több ezer évet viszont nem lehet behozni pár hónap alatt. Türelmetlen voltam. A Kabbala lényege, hogy a saját sorsunk teremtőivé váljunk, és mivel sokszor kicsúszott a lábam alól a talaj, önértékelési gondjaim támadtak, illetve Matant is kritizálni kezdtem. Nem értettem, ha tudom, hogyan kellene élnem, viselkednem, akkor miért nem megy. A saját magamba vetett bizalmam ingott meg, ez pedig őt is megijesztette. Én pedig ahelyett, hogy magamba néztem volna, sérült egoval tovább álltam… egészen Londonig.

Egy hónapig sem bírtuk egymás nélkül. Egy hete voltam Budapesten, amikor szembejött velem az utcán, az éjszaka közepén. Nem volt rajta cipő – levette, mert olyan régóta baktatott, hogy feltörte a lábát, szakadt róla a víz, és elmondta, hogy négy és fél órája engem keres a városban. Mivel ki volt kapcsolva a telefonom, bejárt minden olyan helyet, ahol megtalálhat. Éppen az operában ült, amikor egyszercsak úgy érezte: most azonnal beszélne kell velem. Otthagyta az előadást a felénél, és elrohant értem. Talán sokaknál kicsapja a biztosítkot, de kicsit olyan volt az egész, mint a Pretty Woman zárójelenete. Leültünk a Nagymező utcán egy padra egy doboz eperrel, és egész éjszaka beszélgettünk. Kötöttünk egy egyességet: mindketten önmagunkért vagyunk felelősek. Nem hibáztatjuk egymást a saját nehézségeinkért, és történjék bármi, hűek maradunk önmagunkhoz.

Haifa tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember közelebbről megismerkedjen a valódi önmagával. Csendes és gyönyörű város, és amellett, hogy itt él az egész “itteni családom”, Kabbala Központ is van, így a tanulmányaimat sem kell félbeszakítanom. Az “anyósomékkkal” pedig mindig is felhőtlen volt a kapcsolat, nagyon fiatalos és nyitott emberek. Jógázni járnak, antropozófus konyhát vezetnek, és minden pénteken nagy vendégsereget hívnak a Shabbath alkalmából, ezért kimondottan örülök neki, hogy most – igazi családként – mégtöbbet lehetünk együtt.

Egy hosszú kapcsolatban – főként megeleg között – óriási az esélye annak, hogy az ember átváltozik: olyan zenét hallgat, könyveket olvas, úgy öltözködik, ahogy a párja, és mivel mindketten pasik vagyunk – minden egyéb feltételezés ellenére – egy szeretetetteljes kapcsolat könnyen kompetitív drámává változhat. Mindketten kicsit elveszítettük az identitásunkat, és elfelejtettük, mi volt az, ami miatt beleszerettünk a másikba három és fél évvel ezelőtt. Ez soha többé nem történhet meg. Most jelent meg egy írásom az Elle nyári különszámában Sylvia Plathről és Ted Hughesről, ez pedig eszembe juttatta: a legviharosabb szerelem sem ok arra, hogy szándékosan tönkretegyük egymás életét. Mi nem azért szakítottunk, mert ezt akartuk, hanem mert gyötörtni akartuk a másikat. A harag, a bosszú és a féltékenység nem a tiszta lélek, hanem az egó szüleménye.

Hatkor kelek. Ez sokaknak ijesztően hangzik, de mára rendszeressé vált, hogy – mivel Matan, a szerelmem soon-to-be doki lévén hétkor már a kórházban menti az életeket, én kipattanok az ágyból, és amit csak lehet, azt belesűrítem a reggelbe. Nemrég hallottam, hogy a Dalai Láma négy órán át készülődik reggelente… no persze nem a séróját lövi be, vagy válogat a ruhái között, hanem ilyen hosszan meditál, jógázik és köszönti a napot, mielőtt belevágna. Akárcsak Indiában, a Gangesz parton, itt, a hosszú-hosszú kilométereken át futó, fehér-homokú tengerparton is már kora hajnalban kezdődik az élet – igaz sokak számára még véget sem ért. A fövenyen andalgó szerelmespárok, a vizipipázó és sörözgető tinik felbecsülhetetlen értéken osztoznak: a tengerparti napfelkeltén. Bár ez itt mindennapos, mégis minden reggel új ámulatba ejt. Az én napom is itt indul: a kutyákkal a partra érkezünk, ahol Chopa – Sporty Spice – azonnal a vízbe veti magát, míg Özge – Posh Spice – arisztokratikusan remeg a homokon ülve, és arra gondol “Miféle víz ez? Kérek egy Eviant.” A partszakasz olyan bizarr welnness lehetőséget is tartogat, mint a különféle koreográfiák és társastáncok tanulása, de ezt főként a nyugdíjasok veszik igénybe. Én inkább Tracy Anderson edzéstervénél maradok: ezt – egy téli pihenő, és négy kiló plusz után – minden reggel elvégzem. Már a címe is kecsegtető: “How to stay sexy forever?”. A partszakasz két szabadtéri, ingyenes „edzőtermet” kínál: a színes játszótárre emlékeztető kondigépek szinte éjjel-nappal használatban vannak. Mindig akad, aki a hulló csillagok alatt szeretné levezetni a hétköznapi élet feszültségeit… már ha egyáltalán ebben a városban létezik ilyesmi.

Most épp az erkélyünkön ülök, és Rachel Bluwstein lakásának ablakát bámulom. Ne ijedjen meg senki, nem lettem kukkoló… Rachel ugyanis a legnagyobb héber nyelvű költőnő volt az ezerkilencszázas években. Csodálatos szerelmes verseit is ebben a lakásban írta. Általában kora délutánig itt ülök, és egy csésze – vegán lévén szigorúan mandulatejes – cappucinot szürcsölgetve megírom az aznapi újságcikkeimet. Legyen Cosmo, HBO Sztár, Exit, Wellness, Life&Style írás, vagy akár feljegyzések a saját könyvemhez, a “szomszédasszony” mindig ihltetet ad. Rachel élete nagyrészét jótékonysági munkával töltötte háborús árvákat ápoló otthonokban , Izrael és Palesztina területén. Talán egy nap írok neki, hogy mennyit segít nekem… és ki tudja, egy napon még egy következő könyvvé is duzzadhat a levél.

Bár sokan úgy képzelik, hogy Tel Avivban mindenki katonaruhában flangál, valójában a Fehér Város valódi divat metropolisz. Aki rendszeresen böngészi a streetstyle honlapokat, tudja, hogy a luxusboltokkal övezett Ha Medina téren a világ összes nagy divatháza képviselteti magát, a városban főként a vintage üzletek hódítanak. A Bograshov utcai tarkabarka butikokban a régi, klasszikus Ray Ban napszemüvegektől a Lindsay Lohan-féle, szándékosan kinyúlt és fakó, együtteses pólókig minden megtalálható. A Dizengoff térre érve pedig vigyáznom kell a számkra, ha magyarul beszélek: az itteni kirakodóvásáron gyakran magyar nénikék és bácsikák árusítják a családi ereklyéket, képeslapokat, és régi szemüvegkereteket. Ez a kedvenc placcom a városban. Itt áll a Kabbala Központ, a kedvenc mozim, és a “szép kis mosodám”, ahová munka után megérkezem egy nagy halom ruhával. A Dizi egyszerre vegetáriánus étterem, kávézó, önkiszogáló mosoda, és DVD kölcsönző. Míg megy a mosás, isteni saláták közül válogathatok, estére pedig kiválaszthatok egy jó kis mozit… bár én a magam részéről a fiss, ropogós Vogue-ot szoktam lapozgatni a napos teraszon.

Izrael igazi kulináris olvasztótégely: a réges-régi zsidó ételkülönlegességek mellett az arab konyha csodálatos ízeinek és az Európából érkező askenázik konyhájának is virágzó kultúrája van – pizza, tészta, fondü, és kürtős kalács is van, minden mennyiségben. A kávé pedig egyenesen lenyűgöző – a mai napig nem sikerült felfedeznem, hogyan képesek ilyen, itáliai élményeket megszégyenítő selymes habot készíteni a kapucsínóhoz. A Shuk Ha Karmel a város ételpiaca. Mivel én jobban szeretek otthon sütni-főzni, mint étterembe járni, itt szerzem be a friss zöldségeket, gyümölcsöket, magvakat, datolya-mézet, az olivabogyót… és néha egy-egy nyakláncot, gyűrűt, vagy karkötőt is. Frissen facsart gránátalma dzsúsz, ropogós kenyér és sült hagyma mesés illata keveredik a levegőben, az árusok pedig egymást túlharsogva kiáltozzák: „Mangó, mangó!”, „Spice, spice!”, vagy épp „Yeled, bo le po!”, azaz „Hé, fiú, gyere ide!”

Ami Indiában a Tantra, az Izraelben a Kabbala. A Demi Moore, Ashton Kutcher, Donna Karen és persze Madonna álltal rendseresen látogatott Kabbala Központba első alkalommal a beachről érkezve, apró shortban, és még hidrogénszőkén, ujjatlan pólóban toppantam be – de itt senki sem ítélkezik külsőségek alapján. Ma már mentorként segtítem az angolul tanuló “elsősöket”, és gazdagabb lettem egy csodálatos tanárral-baráttal, Daviddal. A Központ könyvesboltja és könyvtára mindenki számára nyitva áll, és bárki elbeszélgethet a tanárokkal asztrológiáról, számmisztikáról vagy lélekvándorlásról, az otthoni barátok pedig biztosan örülnének egy hamisítatlan vörös fonal-karkötőnek, amely a kabbalisták szerint megvéd az irigy és ítélkező tekintetektől – ráadásul még menő is.

A kultúra és az éjszakai élet Tel Avivban kéz a kézben járnak: a színházi előadásoktól a koncertekig minden esemény késő este, fél kilenc, kilenc körül kezdődik, és a gyakran a galériák is éjszakába nyúlóan tartanak nyitva. Így mire vége a kulturális feltöltődésnek, már indulhatok is táncolni. Pár napja voltam egy Madonna VS. Kylie Minogue partin, az Evita bárban minden héten tombol a ’90-es évek láz, a Laika néven hódító minimál-design bárban pedig  indie és elektro zenére mulat a csőnacis, ropilábú tinigeneráció. Mivel egy ideje nem iszom alkoholt -azt hiszem, a legutóbbi Budapesti látogatásom alatt megittam a következő egy évre szóló pia adagomat – buliba menet rendszerint megállok egy pohár energia-bombára. A Ben Gurion utca sarkán álldogáló kis bódéról, a Tamaráról fürtökben lógnak a friss gyümölcsök és zöldségek. A pultos fiú, Naor Kapulnik egy jóképű művészsrác, aki Izrael egyik leghíresebb színtévesztő művésze, így egy frissen préselt gránátalmalé mellé akár néhány virtuóz tollvonást is kérek tőle a szalvétámra…

Sokan kérdezik, hogy Tel Aviv veszélyes hely -e. Nos, a válaszom: igen. Megfog, és ne ereszt el. Gyakran mondogatom, hogy aki itt nem találja meg a lelki békéjét, annak a világ bármely más pontján mégnehezebb dolga lesz a “vadászattal”. Izraelben ugyanis jelen van a materiális, nyugati világ pörgése, és a keleti világ spiritualitása is. Indiában csodálatos másfél hónapot töltöttem, el ugyen, de ha egy párnán ülve meditálsz, lehunyt szemmel, nem nehéz nyugodtnak és emelkedettnek maradni. A kérdés, hogy mihez kezdesz majd, amikor kinyitod a szemed. Yehuda Berg szerint a spirituális fejlődés nem azt jelenti: elmenekülünk az életben fermerülő problémák elől. Nem is azt, hogy egy gyertya meggyújtásától csupa boldog és emelkedett gondolatunk támad majd. Azt jelenti, hogy felismerjük: az életünk nem hömpölyöghet tovább a saját, megszokott medrében, és úszni kezdünk, ha kell, az árral szemben is. Nekem szükségem volt arra, hogy a vízbe vessem magam – a “régi életemben” kicsit úgy éreztem magam, mint egy kísértetekkel teli lakatlan szigeten. Örökké Magyarország lesz a hazám, de az otthonomat nem vehetik körül határok. Az én “bölcsőm és majdan sírom is” az összes hegység, sivatag, tenger, tó és erdő… az egész világ.

A bejegyzés részleteket tartalmaz a Wellness magazin májusi számában megjelent cikkemből.