Archívum: 'izrael'


Ledőltem a Díványra!

Írta márc 20 2014

Drága jóbarát, míg a steinerkristof.com egy napon új életre kel, és feltámadik, mint hamvából a főnix a Harry Potterben, kövesd írásaimat a Díványon és a Facebook oldalamon! Angol nyelven továbbra is blogolok a WhiteCityBoy blogon – az ehhez kapcsolódó Facebook oldalamat itt találod. De van ám még tovább is!

Magyarul ugyanis – a nyomtatott lapok mellett – az Index.hu populáris kult potrálján folytatom az írást: vegán receptekről, könnyű spiritualitásról, filmekről, dalokról, utazásról, életről-halálról mesélek, ahogy azt már tőlem megszokhattad.

IDE KATTINTVA MINDIG MEGTALÁLOD AZ INDEX / DÍVÁNY ROVATOM LEGFRISSEBB, ÉS ARCHIV CIKKEIT IS.

IDE KATTINTVA AZ INDEX “Nesze!szer” BLOGON VASÁRNAPONKÉNT MEGJELENŐ ÚTJEZŐIMET OLVASHATOD.

EZEK ITT PEDIG KORÁBBI CIKKEK TŐLEM ÉS RÓLAM AZ ORIGO / LIFE.HU-N 

ITT KÖVETHETSZ FACEBOOKON – ÍGY NEM MARADSZ LE A NYOMTATOTT SAJTÓBAN MEGJELENT ÍRÁSAIMRÓL. 

Levél mindenkinek, aki sírt már, ha megbántották

Írta feb 15 2013

Három évvel ezelőtt volt szerencsém egy teljes hónapot Britney édesanyjával, és közeli hozzátartozóival tölteni… no nem személyesen, hanem Spears Mama könyvének, az „A Viharon át”-nak magyarra fordítása során.

Magical night

Az énekesnő édesanyja nem afféle „mindent kitálalok” sztorit vetett papírra, inkább egy édesanya személyes naplója volt ez, amelyen keresztül kicsit könnyebb azonosulni a világ egyik legnagyobb sztárjával. A hírességeket figyelve sokszor elfelejtjük, hogy ezek az emberek éppen olyan emberek, mint mi, mi több, komoly sansz van rá, hogy sokkal komolyabb és súlyosabb gondokkal küzdenek, mint egy takarítónő, vagy egy cégvezető… vagy épp mi magunk.Klisé, de igaz: mindannyiunknak megvannak a magunk problémái, és mivel mi vagyunk a saját életünk filmjének főhősei, mi vagyunk a legnagyobb sztárok a saját világunkban.

Szinte ijesztő belegondolni, hogy amikor ránézünk egy átlagos lakótelepi háztömb kaputelefonjára, minden egyes kis csengő egy külön világot rejt. Egy olyan életet, amelynek főhősei számára ők maguk a sztori főszereplői. Rólunk még csak nem is tudnak, fogalmuk sincs, hogy a házuk előtt jártunk. Mi nekik az, hogy mi nem találjuk a helyünket a világban, amikor apu épp tegnap vallotta be, hogy szeretője van, amikor meghalt a család hűséges hörcsöge, Eper, vagy amikor egyszerűen csak odaégett a muffin? És miközben mások felett büszkén ítélkezünk, legyenek azok elhízott sztárok, vagy a szomszéd gyermeknevelési szokásai, elfelejtjük, hogy hányszor bocsátottunk meg saját magunknak, amikor kicsit összeomlottunk ennek a – lássuk be – néha baromi nehéz életnek a súlya alatt. Hogy milyen komoly harcot folytatunk önmagunk elfogadásáért nap, mint nap. Amiért nem vagyunk olyan vékonyak, mókásak, lazák, bölcsek, mint amilyenek lenni szeretnénk.

Mások balsorsának tükrében sokkal kisebbnek tűnnek a hibáink, igaz? Ez a gondolkodás viszont sajnos oda vezet, hogy tragédiasorozatot indítunk el, úgy személyes, mint globális szinten. Ha belemegyünk abba, hogy másokat szapulunk, saját magunkra zúdítjuk rá a kisebbségi komplexusokat: ettől kezdve harcolnunk kell. Egy olyan világot teremtünk magunk köré, amelyben megengedjük a körülöttünk élőknek, hogy megmérgezzék a közös környezetünket. Mókásnak tűnik szidni a sztárokat, és kiröhögni valakit egy plasztikai műtét kapcsán, de kevésbé vicces, amikor ugyanezt a stílust alkalmazza a párunk egy vita során. Aki sírt már amiatt, hogy valaki durván megbántotta őt, sosem engedheti meg magának, hogy ő is ilyen módon beszéljen másokról. Könnyen lehet, hogy épp azok között az emberek között vár ránk az Igazi Lelki Társunk, vagy a leghűségesebb barátunk, akiket a legélesebben ítélünk meg.

Vajon hány muszlim férfi találhatna szerető feleséget egy zsidó nő személyében, ha nem bénítanának minket az előítéletek? Hány srácról derült volna ki, hogy arany szíve van, ha nem fordulunk sarkon pofákat vágva? Hányszor lett volna lehetőségünk előrelépésre, és személyes fejlődésre, ha nem érezzük kínosnak, hogy bocsánatot kérjünk valakitől, akit megbántottunk? Sőt, hány lány találna társra egy nőben, vagy férfi egy másik férfiban, ha lerombolnánk a tudatunkat kalickában tartó homofóbiát? Kellemetlen kérdések, igaz? Mindannyiunk kérdései. Legyen szó Britney Spearsről, SP-ről, Liptai Claudiáról, vagy Ritáról a sales osztályon, meg a fura nőről a hetedikről. Mielőtt nyersen ítélkeznénk, emlékezzünk rá: emögött az ember mögött egy élet küzdelme áll, minden áldott reggel ugyanúgy fejest kell ugrania a világba, mint nekünk. És ahogy önmagunknak is bíztatást, gondoskodást és megértést kívánunk nap mint nap, adjuk meg nekik is mindezt. Ekkor, és csak ekkor kezdjük el megtalálni a helyünket a világban. Csak mások értékelésén és szeretetén át juthatunk el oda, hogy értékeljük és szeressük önmagunkat.

“Boldogság, gyere haza!”

Írta jan 15 2013

Ha a Boldogság életre kelne (mint Pocak a joghurtreklámban), valószínűleg csak annyit felelne a fenti szépséges dal-idézetre: „Itt voltam én végig, te dinka, csak te inkább nyafogsz, mint hogy észrevegyél.” Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én rettenetesen ki tudok bukni rajta, ha a fejemben összeszedett „bodlogság-hozzávalók” közül valamelyik hiányzik.

Ő, Én, Mi :)

Évekkel ezelőtt még arra is hajlamos voltam, hogy ha lekéstünk egy filmet, képes voltam „elrontott estének” titulálni a programot, ha pedig egy autós kirándulás során felfedeztem, hogy otthon felejtettem a kedvenc cédémet, úgy éreztem: „oda a jó hangulat”. Szerencsére manapság már jóval kevesebb „boldogság-hozzávalóval” is beérem… és ha valamelyik épp nem áll rendelkezésemre, improvizálok… a boldogságnak ugyanis – vagy így, vagy úgy – össze kell állnia.

Mindannyian boldogok akarunk lenni – ez senki számára nem hat a meglepetés erejével. Sosem hallottam, hogy valaki azt mondta volna: „Úgy vágyom már egy kis békétlenségre, egy nagy drámára, bárcsak tragédiák sorozata kezdődne az életemben, bárcsak káosz lenne a világban.” Éppen ezért legtöbbünk nem is érti: hogy kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy a pasi lelécel, hónapok óta nincs meló, a kutya pedig újabban elkezdett cipőket fogyasztani vacsorára. Ja, és persze a bankszámla porzik. „Hogyan lehetséges mindez, amikor én mindent elkövettem, hogy boldog legyek?” kérdezzük ilyen helyzetekben, és a sokadik összeomlás után lassan eljutunk odáig, hogy minden hitünk odaveszett – az emberiségben, az élet értelmében, önmagunkban. Ilyenkor pedig kinézünk az ablakunkon, és az elsőt, akit megpillantunk felelőssé teszünk a helyzetünkért. „Anyám a hibás, így nevelt.”, „Ebben a hülye országban csak éhen halni lehet.”, „A Józsi összetörte a szívemet, soha többé nem fogok semmit se érezni.”

Ám még mielőtt az önsajnálat legmélyebb bugyraiba süppedünk, érdemes egy picit elmerengenünk: érdemes –e? Érdemes –e feladni a reményeket, hazugságnak nevezni az igaznak megélt érzelmeinket, amikor végső soron nekünk fog mindenki másnál jobban fájni. Felállni, összeszedni magunkat, és továbbmenni is nekünk kell majd – mert a korábbi összeomlásokból már tudjuk jól, hogy baromi keserves lesz, és ebben sem segíthet senki. És ha már itt tartunk… bizonyos, hogy mindent megtettünk a boldogságért? A „minden”-be ugyanis az is beletartozik, hogy elbukunk, feltápászkodunk, és továbblépünk, ha kell, naponta hússzor, ha kell, életünk végéig. A „mindent megteszek” nem azt jelenti, hogy „bizonyos dolgokat megteszek, de azért túl kényelmetlenül nem akarom érezni magamat”. Ha pedig a boldogságvadászat során minden pillanatot, amit nem borít el a cukormázas, romantikus, tökéletes hepinessz, rettenetes fájdalomként élünk meg, akkor rossz irányba szimatolunk. A boldogság ugyanis nem olyan, mint a díszvacsora, amire készülődni kell, és amihez tökéletes terv dukál. A boldogság nem egy randi, amire perfektül formába kell hoznunk magunkat, vagy egy weekend New Yorkban, amire még mindenképpen vennünk kell egy vadiúj dögös kabátot. A boldogság ez a pillanat, amelyet most azzal töltesz: merengesz saját emberi léteden.

Time Out magazinban megjelent cikkem

“Emlékszem, hogy egyik reggel hajnalban keltem, úgy éreztem, minden csupa lehetőség. Azt gondoltam, hát innen kezdődik a boldogság! Ez a kezdete! És persze mindig egyre több jön! Nem jöttem rá, hogy nem a kezdet volt. Maga volt a boldogság. Az volt A Pillanat. Épp akkor.” mondja Meryl Streep az Órák című filmben, és igaza van: ha attól félünk, hogy sosem lesz minden „egyben” a Nagy Boldogsághoz, vagy hogy „más színű hajam”, „nagyobb lakásom”, „dúsabb dekoltázsom”, „baba-bőröm” kell, hogy legyen az igazi öröm átéléséhez, az életünk gyorsabban húz majd el mellettünk, mint az a srác, aki fantáziánkban már közös gyermekeink rugdalózóit hajtogatta, a valóságban viszont már a reggeli kávé előtt megpattant. Sebesebben elszalad, mint a „nagy üzleti lehetőség”, amely néhány év alatt befuccsolt.

Az óriási különbség az, hogy ezek nélkül a “hatalmas veszteségek” nélkül még mindig simán élhetnénk boldog életet. Önmagunk nélkül viszont soha.