Amikor fedeztem a tragikus sorsú költőházaspár, Sylvia Plath és Ted Hughes egyetlen élő gyermekének művészetét, megszállottként kutattam, hogyan vehetném fel a kapcsolatot az Angliában élő festőnővel. Úgy éreztem, kapcsolódnom kell ehhez a vérvonalhoz. Hónapokon át olvastam, kutattam és – mondhatni – éltem a Plath család világában, végül az ELLE magazin nyári különszámában írtam ki magamból: a szerelem fájdalmas bálványozásától az öncsonkító mélyrepüléseken át a halott anyámmal összekötő elszakíthatatlan köldökzsinoromig számtalan ösztön és ideológia hajtott. Íme egy részlet…

ELLE – Beauty&Beach… and me

Vérkereszt, vagy amit akartok

Az egész tavaly ősszel kezdődött, amikor egy kora hajnali órában gyertyafénynél olvasgattam Sylvia Plath naplóját. A az álmosság és a könnyeim felváltva mardosták a szememet, és végtelenül fáradt voltam lelkileg és szellemileg egyaránt, de képtelen voltam letenni a könyvet. „Írni akarok, mert valami arra késztet, hogy kiemelkedjek 
az élet kifejezésének és lefordításának egy területén. 
Nem elégíthet ki a puszta életben maradás óriási munkája.” A saját könyvem, ekkorra már betördelve várta, a nyomtatást. Több tucat barát és intrikus kérdezte tőlem: „Tulajdonképpen miért akarsz írni?”. Most választ adott valaki… helyettem. Egész életemben imádtam tanulni, mert ha valami befészkeli magát az agyamba, nem nyugszom addig a pillanatig, míg nem tudok meg róla mindent. Éppen ezért a kezdeti bíztató visszajelzések után amint tehettem, Londonba utaztam, hogy találkozzam Frieda Hughes-szal…

Azt mondják, mindenkinek megvan a maga keresztje. Frieda Hudges, az Wales-ben élő képzőművész és írónő azonban kétségtelenül többet cipel a vállán, mint a legtöbb ember ezen a világon. Közülük pedig a legnehezebbek azok, amelyektől ha akarna sem tudna megszabadulni: a szülei. Frieda a brit királyi család egykori udvari írójának, Ted Hughes-nak, és a legendás amerikai költőnőnek, Sylvia Plath-nek közös gyermeke. Egy olyan pár szerelmének gyümölcse, akiknek művészete, magánélete és halála egyszerre tölti el az őrülettől valő rettegéssel, és térdrogyasztó csodálattal az olvasókat. Drámai, útvesztőkkel és szakadékokkal teli pályájukról dokumentumfilmek, regények és hollywodi szuperprodukciók regélnek – és Frieda Hughes verseinek, festményeinek is ők a fő múzsái.

Párhuzamos univerzumok

Frieda édesanyja, Sylvia Plath már kislányként is jóval érzékenyebb és szellemileg is érettebb volt társainál. Egészen fiatal volt még, mikor novellájával megnyerte a Mademoiselle nevű női magazin díját, így egy hónapon át gyakornokként dolgozhatott egy “másik világban”: New Yorkban. Ám a divatbemutatók, fogadások és partik hamar rádöbbentették a különc és szorongó fiatal nőt: ő ide sem tartozik. Talán sehová sem. Hazautazását követően elbújt anyja házának pincéjébe, és egy levélben tudatta a családjával: el kellett utaznia… majd lenyelt egy maréknyi altatót. Napokkal később találták meg a szinte teljesen kihűlt testet, az orvosok pedig csodával határos módon megmentették az életét.

Ez pedig már Sylvia Plath, egyetlen regényének, az Üvegburának töténete: Esther Greenwood tizenkilencéves, és minden álma, hogy író legyen. Miután egy vidéki divatlap ösztöndíjának nyerteseként egy hónapot New Yorkban tölt, vágyai beteljesülni látszanak, ám ebben a féktelennek és erkölcstelennek tetsző világban minden korábbi álom kemény, fájdalmas földhözcsapódással ér véget. Amikor pedig visszautasítja őt a helyi Irodalmi Főiskola, végképp összeroppan. A szexuális frusztrációktól és mély depressziótól szenvedő lány minden erejével azon van, hogy legyűrje az őt felőrlő betegséget, majd lassan eljut a pontra, mikor megérti: számára a hallucinációk és a pokoljárás az élet, a művészet és a halál bölcsője egyaránt. Bár a párhuzam Esther és Sylvia kötött kétségbevonatatlan, ma, majd’ ötven évvel később bátran kimondhatjuk, hogy Plath – szinte látnokként – saját lányának történetét is megírta. Hiszen míg Sylvia az Üvegbura kiadásának évében belehalt „az életben maradás óriási munkájába”, Frieda Hughes, -akárcsak Esther Greenwood a könyvben – él, vagy talán méginkább túlél.

Frieda Hughes évtizedeken át rejtőzködött a világ elöl, akárcsak anyja egykor odalent a sötét pincében. „Megpróbáltam nem alkotni, és éreztem, hogy boldogtalanná válok. Megpróbáltam nem írni, és rájöttem: a lehetetlennel kísérlezetem. Még ha rosszúl írnék is, még ha senki sem volna kíváncsi rám, akkor is tennem kell a dolgomat.” Frieda pontosan tudja, hogy – úgy nőként, mint művészként – élete végéig anyjával fogják összemérni, ahogy azt is, hogy számtalan, számára vadidegen ember saját kis árvájaként gondol rá. A lányként, aki szinte még csecsemő volt, mikor anyja magára nyitotta a gázcsapot. A csöpp kishölgyként, akivel egy iskolatársa közölte, hogy a mamája öngyilkos lett, mert saját apjának nem volt merssze elmondani a szörnyű hírt.

Tisztelgés vagy halottébresztés?

2003-ban azonban Frieda világa ismét megremegett: mozikba került a film, amelyben az Oscar-díjas Gwyneth Paltrow és a “szőke James Bondként” elhíresült brit színész, Daniel Craig játsza Sylvia Plath-et és Ted Hughes-t. Egy, az egész világ előtt ismert történet elevenedett meg szélesvásznon, ez pedig óhatatlanul megosztotta a közvéleményt. Ám a film ellen kampányolók zászlóvivője maga Frieda Hughes volt, mondván: a szüleiről készült fércmű nem több, mint ízléstelen hullagyalázás. “Most már film is készül, annak, aki nem tudja elképzelni, 
milyen, mikor fejét a sütőbe dugja, 
és elárvulnak a gyerekei. (…) A filmesek összegyűjtötték a testrészeket. 
Akarják, hogy lássam. 
De az ízületeknél össze kell kötözni, 
és elrejteni a műanyag részeket felújított anyámban. 
A verseit akarják használni 
tű és cérna helyett, 
hogy hiteles legyen. 
Azt mondják, örülnöm kellene, hogy visszahozták nekem, 
ezért adjam oda a szavait, 
hogy beletömjék a szörny szájába: 
öngyilkos Sylvia-Baba, 
aki jár is és beszél is, és kérésre bármikor meghal, 
meghal, és meghal, 
és örökké meghalhat újra.”
 Frieda nem csak, hogy nem volt a producerek segítségére a forgatókönyv megírásakor, de egyenesen megtagadta a kérést, hogy a filmkészítők hozzáférhessenek anyja életművéhez.

Talán én is ezt teszem most: feltámasztom a halotti maszkot viselő, részben emberi szövetből, részben plasztikból és képzelőerőből összefércelt Sylvia-Babát? Talán ezért kellett napokon át hiába keresnem Frieda Hughes ügynökét, aki egy esős délelőttön végre válaszolt a számtalan telefonhívásomra, és határozott hangon azt mondta: „A művésznő egy ideig semmiféle témában nem ad interjút senkinek, semmilyen körülmények között.” Notting Hillben, a Portobello Road egyik sarkán álltam, és összeszorítottam az ajkaimat, ahogy kövér, londoni esőcseppek végiggurultak az arcomon. Azon merengtem, vajon miért mondhatott nemet. Ironikus módon Sylvia Plath sorai jutottak szembe: “Keresztre feszítenek a saját korlátaid. Amit vakon választottál, megváltoztathatatlan; vissza nem vonható. (…) Még azt sem vagy képes eldönteni, hogy sétálj-e egyet a szabadban: nem vagy biztos benne, menekülés-e ez is, vagy puszta felfrissülés az egész napi szobafogság után.”

Írni akartam erről. Korlátok nélkül. A napokban adtam fel a jelentkezési lapomat a londoni Goldsmith Egyetem „angol-amerikai irodalom és kreatív írás” kurzusára. A motivációs esszémben azt írtam, ez az én születésnapi levelem. „Sylvia Plath idén 72 éves lenne, én pedig 27 vagyok. Amikor őt olvasom, tükörbe nézek, úgy ézem, a saját lelkem beszél hozzám. Éppen így akarok írni én is: az olvasóm tükörképe akarok lenni, amely megszólítja őt. Nem akarok vakon választani, keserűen keresni a saját önkifejezási formámat, majd nem találva azt ismét elbújni a világ elől.” Ha pedig engem is visszautasít az „Irodalmi Főiskola”, újra elolvasom majd Az Üvegburát, és akkorra már végképp elbizonytalanít majd a kérdés: ki is valójában a könyv főhőse, Esther Greenwood. Sylvia Plath, Frieda Hughes, vagy talán éppen én… Steiner Kristóf

A cikkem teljes, szerkesztett változatát at ELLE magazin Beauty&Beach különszámában olvashatod el.

Óriási tévhit, hogy az étkezési zavar női betegség. Ahogy az is, hogy az anorexia csupán hiúsági kérdés.A mai napig vallom: Magyarországon legalább akkora szükség volna evészavarosokat rehabilitáló központra, mint arra, hogy a betegek el merjék mesélni a történetüket, másokon is segítve ezzel. Én Gumimatrac a Gangeszen című könyvem egyik fejezetében mondtam el az enyémet…

85, és 55 kilósan. Alig pár hónap telt el a két fotó készítése között.

Egy kínai étteremben ülök, hajam kócos, kinyúlt póló van rajtam. Előttem egy tálcán tojásos pirított tészta, tavaszi tekercsek, rizspuding… és egy csomó más étel, amire csak rámutattam: “Ezt is!” Gyorsan, rágás nélkül nyelek, nem is érzem az ízeket: ha nyers tésztát vagy élesztőt tömnék magamba, az is kielégítene…

Tízévesen kezdtem kissé kikerekedni. Az étel mindig az első számú örömforrást jelentette számomra, ez pedig egészen odáig fajult, hogy egy hatalmas pizza a nap fénypontjává vált számomra. Sportolni gyűlöltem, a tornaórát még a mateknál is jobban utáltam. Persze az sem segített, hogy a mamám időnként viccesen “hurkának” vagy “daginak” becézett… Ilyenkor valahogy még éhesebb lettem. Talán tudat alatt úgy éreztem, hogy “fel kell nőnöm” a nevemhez. Sosem voltam kimondottan duci, de puhány, enyhén túlsúlyos fiúcska voltam, kis pocakkal. Ugyanakkor viszont elképesztően hiú voltam, és egyre inkább foglalkoztatott a hollywoodi “size zero” kultúra.

Pontosan emlékszem rá, mi inspirált arra, hogy mindenkinél vékonyabb legyek: a Charlie angyalai tengerparti jelenetében Demi Moore csupán egy apró bikinit visel. Alakja inkább emlékeztetett huszonnyolc év körüli jógatanár fiúra, mint egy formás nőre: szálkás lábak, finom tónusok a hason, karakteres, csapott váll… Pont olyan, amilyenre vágyom. Rákattantam a hollywoodi sztárdiétákra: rendszeresen vásároltam az egyik brit magazint, amelyben óriásira kinagyított úszógumik mellé rikító rózsaszínnel írták fel: “Oh, no!” Pontosan tudtam, hogy Nicole Kidman 900 kalórián él, hogy Posh Spice kizárólag epret és bébispenótot eszik. Mindezt összegyúrva megalkottam a saját diétámat: annyi kalóriát ettem, amennyit a testem egy nap alatt képes volt elégetni, ez pedig kizárólag fehérjéből állt. Emellett mindennap infraszaunáztam, így gyakorlatilag mínuszkalóriákon éltem.

Ha akkoriban békén hagynak, az anorexia talán múló hóbortként eltűnt volna az életemből, de az ismerősök képtelenek voltak nem észrevenni a változást. Nyilvánvalóan aggódtak értem… csak nem a megfelelő módon tették. A sok “Undorítóan sovány vagy!”, “Látni akarom, ahogy megeszel egy szelet tortát!” megtette a hatását: zabálni kezdtem a tudálékos, okoskodó kommentátorok kedvéért. Ekkor kezdődött a bulimiám. Lassan kiismertem a testem reakcióit: tudtam, miket kell ennem ahhoz, hogy könnyebben menjen a hányás, megtanultam halkan, öklendezés nélkül megszabadulni az ételtől, és persze mindenki előtt titokban tartottam az új szenvedélyemet. Ám az étkezési zavarból rövid idő alatt mentális zavar lett, és azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag egy másik bolygón élek. Az életem kizárólag a zabálás, a hányás és az ezt követő érzelmi mélyrepülés körül forgott.

Egy fekély kellett ahhoz, hogy észbe kapjak: vérző gyomorral szállítottak egy budapesti kórházba, gyomortükrözésre. Orvosi tanácsra elkezdtem pszichiáterhez járni, és szorongásoldókkal meg antidepresszánsokkal próbáltam elnyomni a betegségem egyre szaporodó tüneteit, a gyógyszereknek köszönhetően azonban tompa és hiperérzékeny lettem. A zabálási rohamok épp úgy rám törtek, mint korábban, de a tekintélyes mennyiségű idegnyugtatónak köszönhetően fizikailag képtelen voltam megszabadulni a hatalmas ételmennyiségtől, így ismét hízásnak indultam. A bulimiám hét és fél éve alatt a súlyom 54 és 84 kiló között ingadozott. “A bulimiám”… – mintha csak a kisállatomról beszélnék, igaz? Az étkezési zavar, kiszorítva a valós kapcsolatokat az életemből, az egyetlen “barátom” volt, akihez fordulhattam. És tudtam, hogy minden alkalommal, amikor meglátogat, kiharap belőlem egy darabot, mérgez és rombol, de nem érdekelt.

Csernus Imréhez egy barátom tanácsára fordultam, aki évtizedeken át szedett altatókat és idegnyugtatókat. Mára teljesen “tiszta”, és ezt Csernusnak köszönheti. Az első találkozásunkkor nagyjából két perc után sírva fakadtam, pedig még szinte hozzám se szólt. Talán háromszor jártam nála. Nem sokkal később az összes tablettámat a kukába dobtam – még az elvonási tünetek sem riasztottak el attól, hogy megszabaduljak tőlük. Utolsó találkozásunkon Csernus arra kért, írjak egy levelet, amelyben megbocsátok mindazoknak, akikre legbelül haragszom, köztük magamnak is, és a levél megírása után bizonyítsam be önmagamnak, hogy – ahogy ő mondta – “nem csak lecsúszott popsztárokkal vagyok képes cseverészni a hülye műsoromban”. Soha többé nem mentem vissza hozzá – nem is találkoztunk azóta.

A valódi gyógyulási folyamat három éve kezdődött, amikor édesapám javaslatára Indiába utaztam, ahol spirituális úton próbáltam megszabadulni a betegségtől: az volt a cél, hogy lássam, milyen is a valódi szenvedés. Tudni akartam, milyen egy olyan országban élni, ahol a Teréz anya szeretetközpontokban haldokló gyerekeket, az utcán leprásokat kerülget az ember. Egy olyan világban, ahol az ételnek valódi értéke van. Tavalyi Izraelbe költözésem is rengeteget segített abban, hogy magamhoz térjek, vagyis egészen pontosan visszatérjek önmagamhoz. Ugyanis éveken át nem voltam önmagam. Egy barátom egyszer azt mondta, hogy a bulimiának “mandátuma” van, a pszichológusok szerint pedig a betegség rendszerint hét éven át tart. Talán van benne valami. És bár az elmúlt években a spirituális fejlődésemnek köszönhetően megtanultam jobban bánni önmagammal, a mai napig nem merem gyógyultnak nevezni magam, legfeljebb tünetmentesnek.

A bejegyzés teljes, szerkesztett változatát az Origo Női Laopzóján olvashatod el.

Még sosem fordult elő korábban, hogy a blogomon lopott tollakkal ékeskedtem volna, de ezúttal jó okom van rá. A könyvhét alkalmából ugyanis június 6-án vasárnap a budapesti Vörösmarty téren dedikálom Gumimatrac a Gangeszen című könyvemet, és ha még nem hallottál a kötetről, azt hiszem, Zanin Éva a Revizornak írt kritikája mindent elmond róla – ez úton is köszönöm neki. Remélem Veled is találkozhatom délután kettőkor a Jaffa Kiadó standjánál.

Könyvelő nők. Muhaha.

A hírességek szerzői neve alatt megjelenő köteteket általában olyan, hosszabb-rövidebb ideig márkanévként is működő celebritások jegyzik, akikről a médiafogyasztók a tabloid- és/vagy bulvárkultúra jóvoltából eleve sokat hallanak, de valamilyen okból még többet szeretnének. A bulvársajó a kukkolás, leskelődés és nem utolsósorban a pletyka gyakorlata által felfedhető igazság szimulákrumaként építi fel azt a popkulturális kerettörténetet, ami háttérként szolgál az önéletrajzi hangvételű kötetek számára, melyekből a szerzői ígéret szerint az olvasó „jobban” vagy „tényleg” megismeri a sztár „valódi lényét”. Vagyis a celeb-önéletrajzok rendszerint egy olyan önleleplező és minden esetben az őszinte énkimondás retorikai stratégiáit működtető poétikai pozícióból íródnak, amelynek jelentőségét és létokát épp a hazugnak és csalárdnak bélyegzett bulvár-kontextus adja.

Az önéletírás, a lejeune-i értelemben vett önéletrajzi paktum keretében már eleve irányítja az olvasást. Még inkább determinált befogadói stratégiáknak kedvez, ha a szerző egy olyan populáris kultúrából ismerni vélt személy, amilyenek például a sztár vagy celeb néven illetett hírességek. Az úgynevezett laikus olvasókra igényt tartó komoly piaci szegmens egyre szélesebb területet kanyarint ki magának a könyvfogyasztásból, amit az úgynevezett szakértő vagy ’művelt’ olvasói bázis korántsem néz jó szemmel. Az efféle bulvárkönyvek kemény bírálói nem csak a pongyola stílusban, legtöbbször ghostwriterek által megírt ostoba történeteket tartják szemétre valónak, de azt is kikérik maguknak, hogy a média által tegnap felkapott, jelentéktelen kis senkik ’önéletrajzai’ ott díszelegjenek Hemingway, Thomas Mann vagy éppen Karinthy mellett.

A normatív ízlés alternatíváinak egyre szélesebb körű előretörése megágyazott a celebkönyv műfajának, amit az élelmesebb kiadók mindegyike beépített a repertoárjába, a financiális túlélés biztosítékaként. A legtöbb esetben tollbamondott szövegekről vagy interjúgyűjteményekről van szó. A szerző és a szöveg főszereplője ugyanazt a nevet viseli, de mégsem identikusak, hiszen a referencialitás szintjén egy szellemíró működik, aki bent kísért a szövegben. Mondhatni bábozik egy nagyon ismert marionettel.

Steiner Kristóf könyve több szempontból is formabontónak számít ebben a műfajban. A tételezett szerző maga ragad tollat, hogy egy nagyon is szórakoztató, ízléses, gazdag képi világgal megáldott szöveget építsen saját életének első 27 évéről. Ha pedig bárki kételkedne abban, hogy huszonhét év sommája elegendő alapot szolgáltathat egy önéletrajz számára, annak akár a hetvenes évek rocklegendáinak korán lezárult életműveivel is érvelhetnénk – ám nem fogunk, elkerülendő a hasonlítgatások kényes terepét.

Ahogyan a szövegből is kitűnik, Steiner Kristóf születése és zsenge ifjúkora összefonódik a magyarországi populáris kultúra felszíni rétegeinek rendszerváltás körüli valódi virágkorával. A saját identitását a populáris kultúra termékeként meghatározó Steiner – oximoronnal élve – abszolút tudatos celeb, aki a kezdetektől fogva egyszerűen és kizárólag csak hírnévre és ismertségre vágyva építette fel identitását (l. a szerző honlapját – a szerk.). A megvilágosodás és a hedonizmus kettőségében élő szülők gyermekeként cseperedő, sztárságra és hírnévre áhító kisfiú bizonytalan etnikai (katolikus szellemben nevelt, ám feltehetően zsidó) és határozott szexuális (meleg) identitással, komoly étkezési zavarokkal és az anya elvesztésének fájdalmával terhelt története akkor is széles olvasótáborra számíthatna, ha fiktív történetként egy „igazi író” és nem egy „celeb” jegyezné. Így azonban méltó lehet arra, hogy Boy George Spencer Brighttal (Take It Like a Man, 1995) vagy Antony Kiedis Larry Slomannel (Scar Tissue, 2004) „közösen” írott, egy-egy populáris kulturális korszakot is felvázoló sztáréletrajza mellé kerüljön.

A Gumimatrac a Gangeszen a sztárkönyvek tipikusnak mondható, „ismerd meg, ki vagyok valójában” célján túl az egyik első olyan generációs szöveg, amelyik a rendszerváltozás időszakának dekadens, útkereső és értékrendszerüket tekintve bizonytalan fiataljainak gyermekeiről szól, akiknek mindennapi életét a McDonald’s-menük és az étkezési zavarok közötti megosztottság, a zenecsatornák, kapcsolattartó portálok és pletykalapok által szimulált valósághorizont és a szexualitáshoz fűződő sajátos viszony építi fel. Ez a világ, amely a fiatal magyar bulvárból sarjadzott és onnan meríti mindennapi energiáit, az írástudók magaskulturális elkötelezettsége okán sok érdeklődére eddig nem számíthatott, holott éppen ez jelenti az úgynevezett „mai fiatalok” kulturális kontextusát.