Jake Gyllenhaal és Anne Hathaway már túl vannak a barátságon, sőt a házasságon is. Második közös filmjükben így hát újabb szintre emelik kapcsolatukat: vajon mi kell ahhoz, hogy valóban megvalósuljon a „holtodiglan, holtomiglan”?

Édes Anna… és mégédesebb Jake!

A Szerelem és más drogok nem átlagos, romatikus film, és nem szokványos, könnyes dráma. A Szerelmes Shakespeare producerének legújabb filmje ugyanis minden olyan műfajt magába olvaszt, amiért szeretünk kinyitni egy könyvet, beülni a moziba, csóválni a fejünket a híradót nézve, vagy ráklikkelni egy 18-as karikás linkle a neten…

Jamie Randall gyógyszerügynökként tevékenykedik, ez azonban leginkább eszköz számára, hogy a lehető legtöbb csinos recepcióst, asszisztenst, titkárnőt és doktornőt döntse ágynak. Egy rutin-flört során azonban feltűnik egy gyönyörű hippilány, és bár előbb kerül közel a melleihez, mint a lelkéhez, Meggie Mardock mégis megfogja valamivel a dögös womanizert. Ő ugyanis nem más, mint a srác női változatban: nem hisztizik, ha szex után nem hívják pár napig, a „szeretlek” helyén űr tátong a szótárában, és a hideg is kirázza a „kapcsolat” szó hallatán. Amikor azonban kiderül, hogy a lány végzetes betegséggel küszködik, Jamie világa a feje tetejére áll, azt pedig már Leonard Cohan is megénekelte, hogy a szerelemre bizony nincs orvosság…

Anne Hathaway egyszer és mindenkorra leszámol a hercegnős imázzsal: a filmben látjuk őt füvet szívni, egy sötét sikátorban szexelni, egy kétségbeesett, részeg jelenetben pedig egyenesen Oscar-gyanús alakítást nyújt. Igazi lelki Viagra!

A filmhez kapcsolódó, londoni bemutatón készült interjúimat Anne Hathaway-jel és Jake Gyllenhaallal a januári Cosmopolitan és a január 15-én megjelenő Marie Claire magazinokban olvashatod el.

Néha arról álmodozom, bárcsak volna egy bársonyos hangú narrátor az életemben, aki végig követi az sorsomat az emberi kapcsolatok útvesztőin Budapesttől Tel Avivon át egészen Londonig és ki tudja, még hová. Ahogy tette azt a “mesélő” Woody Allen szexuál-kulináris mozijában Vickyvel és Cristinával, New Yorktól egészen Barcelonáig. Tele vagyok élményekkel, amelyek megihletnek, és arra vágyom, hogy százszámra írjam a történeteimet, de mint Steiner Kristóf nyilvánvalóan nem ”vallhatok” róluk, mert polgárpukkasztásnak, szenzációhajhászásnak, vagy egyszerűen csak öncélú provokálásnak tűnnének…

Te quiero mi vida…

Ezt a belső vívósást orvosolva vettem elő ismét a Vicky, Cristina, Barcelona című filmet. Hosszú éveken át kizárólag azért értékeltem Woody-t, mert az Árnyékok és köd című filmben összehozta Madonnát John Malkovitch-csal, így megszületett az a filmes csók, amelyben a férfi a feminin, a nő pedig a maszkulin energiákat képviselte. Aztán sokáig hidegen hagyott a szexuális frusztrációkkal küzdő New York-i entellektüel önimádata. Woody Allen egyedülálló tehetség, ez nem kétséges, de kicsit olyan, mint egy brutális, kék-penészes sajt: csak mértékkel, és ritkán fogyasztható, apró falatokban. Ezért aztán sokan üdvözölték a hírt, hogy a rendezőlegenda Füles című mozija készítésekor úgy határozott: mostantól nem (feltétlenül) tűnik fel saját filmjeiben. Aki „kiváltotta” őt, nem más, mint Scarlett Johansson: bár az alacsony, kopaszodó, szemüveges férfiban és a platinaszőke, igéző szemű hollywoodi dívában első látásra nem sok közös vonás akad, Woody mégsem Monroe, hanem önmaga folytatását látja legújabb múzsájában…

Vicky és Cristina (Rebecca Hall és Scarlett Johansson) két huszonéves New York-i hajadon, akik úgy döntenek, bohém és forró nyarat töltenek el Barcelonában. A konzervatív, klasszikus értékeket valló Vicky „hedonizálása” a spanyol borok, és a gitármuzsika élvezetében merül ki, míg a szabadelvű, buja Cristina nyitott mindenre… és mindenkire. Juan Antonio (Javier Bardem) egy botrányos házasságról és közepes tehetségéről ismert festő, aki egy bárban gyakorlatilag felkínálja magát a két fiatal nőnek, az ártatlan nyaralás pedig ettől a perctől kezdve mindkettejük életét megváltoztatja. Amikor pedig megjelenik Maria Elena (Penélope Cruz), a festőművész szenvedélyes és szuicidhajlamú ex-felesége, kiderül: a szenvedély éppen olyan, mint a spanyol közlekedés: nincsenek szabályok.

Gaudí szecessziója, szofisztikált spanyol dallamocskák és romantikus kis sikátorok teszik felejthetetlenné barcelonai utazásunkat, miközben felismerjük: mindünkben ott lakozik egy prűd Vicky, egy útkereső Cristina, és egy drámai Maria Elena, és ha szabadjára engedjük a fantáziánkat, nem mi követjük az előre kijelölt utat, hanem magunk tapossuk ki az ösvényeinket. Javier Bardem – akire legtöbben talán a Nem vénnek való vidék pszichopata gyilkosaként emlékeznek – kitűnően vezet rá minket arra, amivel a világirodalom számtalan regényében szembesülhettünk már: mindig a maszkulin erő dönt – de a feminin energiák akarata szerint.

Egyre gyakrabban érzem magam a blogom korlátai közé szorítva, és egyelőre nem találok megoldást a problémámra. Ha elindítanék egy blogot, amelyet álnéven írok, megalkuvó lennék, és elismerném, hogy az ismertségem felszínességre kötelez, ezzel pedig elveszíteném a kapcsolatot azokkal, akikhez valójában szólni akarok. Ugyanakkor van egy hang a fejemben, ami azt mondja, ez a kis önkontrol még jót is tesz, hiszen fontos, hogy az embernek legyenek titkai. Hálás lennék a véleményekért és a tanácsokért. Hogyan legyek a blogomban egyszerre deep és superficial?

Lewis Carrol Alice könyveit többször értelmezték félre az évtizdek során, mint a manga-pornót, vagy Andy Warholt: pszichedelikus illúziók helyett kommersz gyerekmeseként tálalta a modern kor, míg végül elhittük, hogy az élénk társadalomkritikával átszőtt regény főhőse egy újabb csicsa-hercegnő, aki virágokkal énekel a mezőn. Nagyon boldog vagyok, hogy személyesen kérdezhettem az alkotókat a valódi Alice feltámadásáról… és persze azért is, hogy találkozhattam a még mindig szuperdögös Johnny Deppel…

Hm, mi lenne, ha belekortyolnék Johnny vizébe?…

Bár Londonban gyakorlatilag minden hétre jut egy zajos díszbemutató, az Alice Csodaországban premierje még a brit fővárost is alaposan felforgatta. Tim Burton és a Disney kollaborációja lázban tartja a gyerekeket, és a szülőket is, az irodalmárok és filmguruk alig várják, hogy ítéletet hirdethessenek, a divattervezők és a papír-írószer boltok pedig új inspirációs és bevételi forrásként tekintenek rá. A világpremier napján apró teáscsészék, takaros kis szendvicsek, gigantikus virágok és csöppnyi „egyél meg” sütik színes rengetegében beszélgethettünk az alkotókkal. A teljesség igénye nélkül, ott volt Mia Wasikowska, Helena Bonham Carter, Tim Burton, Johnny Depp, Anne Hathaway és Danny Elfman is. Az alkotókkal készült beszélgetést és a teljes kritikát az EXIT magazin ma megjelenő számában olvashatjátok, de annyit elárulok, hogy Anne Hathaway egy pillanatra igencsak zavarba hozott. Álljon itt a beszélgetés “vágatlan változata”…

- Miss Hathaway, neveletlen hercegnőként keztél, ma pedig királynőt játszol a filmben. Azonban rengeteg egykori Disney-tündérkének nem jött össze a dolog… gondoljunk csak Lindsay Lohanre, aki nagyon szerette volna megkapni Alice szerepét. Mit tanácsolnál a rehaben sínylődő ex-gyerekszínészeknek?

-Nos… nem vagyok benne biztos, hogy tudok tanácsot adni, mert én egyszerűen csak szerencsés voltam. Mindig olyan szerepeket kaptam, amik előre vittek, nem pedig visszavetettek.

- Na azért ezt nem esszük meg… Nem lehet, hogy köze van a tehetséghez is, vagy egy bizonyos viselkedésmódhoz?

- Nekem úgy tűnik, te elég jól “ismered” őket, szerinted mit csináltak másként, mint én? Te mit tanácsolnál nekik?

- Khm… Anne, komolyan az én véleményemre vagy kíváncsi?

- Természetesen! Mindannyian! (Tim Burton élénken bólogat, a teremben síri csend lesz.)

- Nos… téged sosem láttalak bugyi nélkül kiszállni autókból, fehér porral az orrod alatt, vagy részegen botladozni egy asztal tetején. (Hangos kacaj tör ki.)

- És azt kell mondanom, nagyon boldog vagyok, hogy nem láttál, illetve remélem, hogy nem is fogsz soha.

Nos, aznap este sem láttam, pedig az Alice-partik szó szerint ellepték a várost. A filmnek már a bemutató napján kultusza volt, ez pedig érthető: végre egy film, ahol a 3D animáció pedig ezúttal nem arról szól, hogy a közönség hülyén kaszabolja a levegőt, mert „jönnek a dínók”, hanem még vízió-szerűbbé, még inkább szürreálissá varázsolja az élményt – éppen úgy, ahogy azt Lewis Carrol megálmodta. A színészválasztás minden karakter esetében teli találat. Mia Wasikowska tökéletes Alice – a tekintete egyszerre zavarba ejtően komoly és naivan kislányos. Johnny Depp Bolond Kalaposa olyan, mintha valóban a zárt osztályról szabadult volna. Helena Bonham Carter Szív Királynőként Arany balladák legmegátalkodottabb gonosz hárpiáit juttatta eszembe, a legnagyobb meglepetés azonban a Subidut és Subidam ot alakító Matt Lucas, akit ezidáig kizárólag az Angolkák című komédiasorozatból ismerhettünk, a duci gettóhercegnő Vicky Polardként. A rendező és Danny Elfman zeneszerző együttműködése tizenhárom filmet foglal magába – ennek köszönhetjük, hogy már a mozi első pár másodperce után „timburtonös” hangulatba kerülünk – akár lehunyt szemmel is. Az egyetlen érthetetlen kompromisszum Avril Lavigne tökéletesen jelentéktelen dala, de szerencsére ez csupán a stáblista alatt csendül fel, amikor mi már messze járunk… még ha ülve maradunk, amíg az összes popcornt feltakarítják a sorok közül, akkor is. A mozijegy ugyanis nem csak egy belépő egy filmvetítésre, hanem menetjegy is, mely egészen Csodaországig repít minket… és aki egyszer ide látogat, biztosan visszatér.