Néha arról álmodozom, bárcsak volna egy bársonyos hangú narrátor az életemben, aki végig követi az sorsomat az emberi kapcsolatok útvesztőin Budapesttől Tel Avivon át egészen Londonig és ki tudja, még hová. Ahogy tette azt a “mesélő” Woody Allen szexuál-kulináris mozijában Vickyvel és Cristinával, New Yorktól egészen Barcelonáig. Tele vagyok élményekkel, amelyek megihletnek, és arra vágyom, hogy százszámra írjam a történeteimet, de mint Steiner Kristóf nyilvánvalóan nem ”vallhatok” róluk, mert polgárpukkasztásnak, szenzációhajhászásnak, vagy egyszerűen csak öncélú provokálásnak tűnnének…

Te quiero mi vida…

Ezt a belső vívósást orvosolva vettem elő ismét a Vicky, Cristina, Barcelona című filmet. Hosszú éveken át kizárólag azért értékeltem Woody-t, mert az Árnyékok és köd című filmben összehozta Madonnát John Malkovitch-csal, így megszületett az a filmes csók, amelyben a férfi a feminin, a nő pedig a maszkulin energiákat képviselte. Aztán sokáig hidegen hagyott a szexuális frusztrációkkal küzdő New York-i entellektüel önimádata. Woody Allen egyedülálló tehetség, ez nem kétséges, de kicsit olyan, mint egy brutális, kék-penészes sajt: csak mértékkel, és ritkán fogyasztható, apró falatokban. Ezért aztán sokan üdvözölték a hírt, hogy a rendezőlegenda Füles című mozija készítésekor úgy határozott: mostantól nem (feltétlenül) tűnik fel saját filmjeiben. Aki „kiváltotta” őt, nem más, mint Scarlett Johansson: bár az alacsony, kopaszodó, szemüveges férfiban és a platinaszőke, igéző szemű hollywoodi dívában első látásra nem sok közös vonás akad, Woody mégsem Monroe, hanem önmaga folytatását látja legújabb múzsájában…

Vicky és Cristina (Rebecca Hall és Scarlett Johansson) két huszonéves New York-i hajadon, akik úgy döntenek, bohém és forró nyarat töltenek el Barcelonában. A konzervatív, klasszikus értékeket valló Vicky „hedonizálása” a spanyol borok, és a gitármuzsika élvezetében merül ki, míg a szabadelvű, buja Cristina nyitott mindenre… és mindenkire. Juan Antonio (Javier Bardem) egy botrányos házasságról és közepes tehetségéről ismert festő, aki egy bárban gyakorlatilag felkínálja magát a két fiatal nőnek, az ártatlan nyaralás pedig ettől a perctől kezdve mindkettejük életét megváltoztatja. Amikor pedig megjelenik Maria Elena (Penélope Cruz), a festőművész szenvedélyes és szuicidhajlamú ex-felesége, kiderül: a szenvedély éppen olyan, mint a spanyol közlekedés: nincsenek szabályok.

Gaudí szecessziója, szofisztikált spanyol dallamocskák és romantikus kis sikátorok teszik felejthetetlenné barcelonai utazásunkat, miközben felismerjük: mindünkben ott lakozik egy prűd Vicky, egy útkereső Cristina, és egy drámai Maria Elena, és ha szabadjára engedjük a fantáziánkat, nem mi követjük az előre kijelölt utat, hanem magunk tapossuk ki az ösvényeinket. Javier Bardem – akire legtöbben talán a Nem vénnek való vidék pszichopata gyilkosaként emlékeznek – kitűnően vezet rá minket arra, amivel a világirodalom számtalan regényében szembesülhettünk már: mindig a maszkulin erő dönt – de a feminin energiák akarata szerint.

Egyre gyakrabban érzem magam a blogom korlátai közé szorítva, és egyelőre nem találok megoldást a problémámra. Ha elindítanék egy blogot, amelyet álnéven írok, megalkuvó lennék, és elismerném, hogy az ismertségem felszínességre kötelez, ezzel pedig elveszíteném a kapcsolatot azokkal, akikhez valójában szólni akarok. Ugyanakkor van egy hang a fejemben, ami azt mondja, ez a kis önkontrol még jót is tesz, hiszen fontos, hogy az embernek legyenek titkai. Hálás lennék a véleményekért és a tanácsokért. Hogyan legyek a blogomban egyszerre deep és superficial?

Lewis Carrol Alice könyveit többször értelmezték félre az évtizdek során, mint a manga-pornót, vagy Andy Warholt: pszichedelikus illúziók helyett kommersz gyerekmeseként tálalta a modern kor, míg végül elhittük, hogy az élénk társadalomkritikával átszőtt regény főhőse egy újabb csicsa-hercegnő, aki virágokkal énekel a mezőn. Nagyon boldog vagyok, hogy személyesen kérdezhettem az alkotókat a valódi Alice feltámadásáról… és persze azért is, hogy találkozhattam a még mindig szuperdögös Johnny Deppel…

Hm, mi lenne, ha belekortyolnék Johnny vizébe?…

Bár Londonban gyakorlatilag minden hétre jut egy zajos díszbemutató, az Alice Csodaországban premierje még a brit fővárost is alaposan felforgatta. Tim Burton és a Disney kollaborációja lázban tartja a gyerekeket, és a szülőket is, az irodalmárok és filmguruk alig várják, hogy ítéletet hirdethessenek, a divattervezők és a papír-írószer boltok pedig új inspirációs és bevételi forrásként tekintenek rá. A világpremier napján apró teáscsészék, takaros kis szendvicsek, gigantikus virágok és csöppnyi „egyél meg” sütik színes rengetegében beszélgethettünk az alkotókkal. A teljesség igénye nélkül, ott volt Mia Wasikowska, Helena Bonham Carter, Tim Burton, Johnny Depp, Anne Hathaway és Danny Elfman is. Az alkotókkal készült beszélgetést és a teljes kritikát az EXIT magazin ma megjelenő számában olvashatjátok, de annyit elárulok, hogy Anne Hathaway egy pillanatra igencsak zavarba hozott. Álljon itt a beszélgetés “vágatlan változata”…

- Miss Hathaway, neveletlen hercegnőként keztél, ma pedig királynőt játszol a filmben. Azonban rengeteg egykori Disney-tündérkének nem jött össze a dolog… gondoljunk csak Lindsay Lohanre, aki nagyon szerette volna megkapni Alice szerepét. Mit tanácsolnál a rehaben sínylődő ex-gyerekszínészeknek?

-Nos… nem vagyok benne biztos, hogy tudok tanácsot adni, mert én egyszerűen csak szerencsés voltam. Mindig olyan szerepeket kaptam, amik előre vittek, nem pedig visszavetettek.

- Na azért ezt nem esszük meg… Nem lehet, hogy köze van a tehetséghez is, vagy egy bizonyos viselkedésmódhoz?

- Nekem úgy tűnik, te elég jól “ismered” őket, szerinted mit csináltak másként, mint én? Te mit tanácsolnál nekik?

- Khm… Anne, komolyan az én véleményemre vagy kíváncsi?

- Természetesen! Mindannyian! (Tim Burton élénken bólogat, a teremben síri csend lesz.)

- Nos… téged sosem láttalak bugyi nélkül kiszállni autókból, fehér porral az orrod alatt, vagy részegen botladozni egy asztal tetején. (Hangos kacaj tör ki.)

- És azt kell mondanom, nagyon boldog vagyok, hogy nem láttál, illetve remélem, hogy nem is fogsz soha.

Nos, aznap este sem láttam, pedig az Alice-partik szó szerint ellepték a várost. A filmnek már a bemutató napján kultusza volt, ez pedig érthető: végre egy film, ahol a 3D animáció pedig ezúttal nem arról szól, hogy a közönség hülyén kaszabolja a levegőt, mert „jönnek a dínók”, hanem még vízió-szerűbbé, még inkább szürreálissá varázsolja az élményt – éppen úgy, ahogy azt Lewis Carrol megálmodta. A színészválasztás minden karakter esetében teli találat. Mia Wasikowska tökéletes Alice – a tekintete egyszerre zavarba ejtően komoly és naivan kislányos. Johnny Depp Bolond Kalaposa olyan, mintha valóban a zárt osztályról szabadult volna. Helena Bonham Carter Szív Királynőként Arany balladák legmegátalkodottabb gonosz hárpiáit juttatta eszembe, a legnagyobb meglepetés azonban a Subidut és Subidam ot alakító Matt Lucas, akit ezidáig kizárólag az Angolkák című komédiasorozatból ismerhettünk, a duci gettóhercegnő Vicky Polardként. A rendező és Danny Elfman zeneszerző együttműködése tizenhárom filmet foglal magába – ennek köszönhetjük, hogy már a mozi első pár másodperce után „timburtonös” hangulatba kerülünk – akár lehunyt szemmel is. Az egyetlen érthetetlen kompromisszum Avril Lavigne tökéletesen jelentéktelen dala, de szerencsére ez csupán a stáblista alatt csendül fel, amikor mi már messze járunk… még ha ülve maradunk, amíg az összes popcornt feltakarítják a sorok közül, akkor is. A mozijegy ugyanis nem csak egy belépő egy filmvetítésre, hanem menetjegy is, mely egészen Csodaországig repít minket… és aki egyszer ide látogat, biztosan visszatér.

Rég postotam DVD ajánlót, a Valentín nap pedig csak szerelmes filmmel az igazi. Ám most – tőlem igazán nem megszokott módon – egy cuki romantikus komédia helyett egy klasszikust ajánlok, amely elcsábította a Golden Globe-ot, magáévá tette a Baftát, és Oscar is beleszeretett. A “meleg cowboyfilm” – ahogy a sajtó emlegette –  minket is titkos légyottra hív.

Love is in the air…

A szikrázó napsütésben világítanak a hófoltos csúcsok. Az álmosan elnyúló völgyben ezüstfolyamként futnak a hegyi patakok. Ez a festői táj lesz egy nyáron át Ennis (Heath Ledger) és Jack (Jake Gyllenhaal) otthona. A két fiú pásztornak jelentkezett, hogy legyen némi pénzük megalapozni a jövőt, melyről minden “tisztes polgár” álmodik. A kimondatlan törvények uralta világban nem lehet más célja egy férfinak, ha a jövőről sző terveket. És mégis. A szűkszavú, önnön korlátai közé rekedt mezőgazdász és a szabad szellemű rodeócowboy egy fagyos reggelen egymás karjaiban ébred. A történteket magyarázhatja az alkoholmámor, a külvilágtól való elzártság, de mindkettejük lelkében ott a bűntudattal vegyes gondolat, hogy ezek talán mind hamis ideológiák. Szembenézni magunkkal a legnehezebb feladat. Annyi érv szól amellett, hogy hazudjunk a világnak és önmagunknak, hogy végül az utolsó, ami tetteinket motiválja, a saját boldogságunk megtalálása. A négy év, ami levélváltás és találkozás nélkül múlik el épp elég, hogy a két férfi felépítse maga körül az életet, mely megfelel az elvárásoknak. Ennis elveszi a hallgatag Almát, Jack pedig Laureent, a rodeódívát. Mikorra pedig otthonukat gyerekzsivaj tölti be, talán már késő szembenézni az igazsággal: az a nyár, ott a hegyekben az igaz szerelem nyara volt.

Annie Proulx Pulitzer-díjas novellája szívet, szemet gyönyörködtető köntöst kapott Ang Lee rendezőtől. A színészek visszafogott természetességgel brillíroznak, az andalító zene romantikus fénybe öltözteti a fakó texasi kisvárosokat. A Túl a barátságon nem két cowboyról vagy a homoszexualitásról, hanem mindannyiunkról szól: ne fosszuk meg magunkat a gyönyörűségtől, hiszen létezésünk egyetlen célja a boldogság.

Hiányzol, Heath…