“De jó neked, hogy ilyen gyakran jársz haza!”, mondogatják egyesek, mások szerint pedig “Tiszta hülye vagy, tönkrevágod a vegetatív idegrendszered ennyi melóval.” Három nap egy életből, ahol egy percre leállni egyet jelent a dominó-effektus beindulásával: minden dőlne.

Mikor is megy a gépem? Pénteken… Jesszusom, dehát az holnap van. Azaz ma! Hajnali négy óra. Becsekkolás-kicsekkolás. “Maga csomagolta a táskáját?”, “Van a kézipoggyászban folyadék?”, “Mi a célja a látogatásának?” – a kérdésekre gépies mosollyal felelek, míg az egyenruhás kislány be nem pecsételi a 15. izraeli bélyegzőt az útlevelembe. Angliában pedig már nem is pecsételnek, amikor fesztiválokra, interjúkra érkezem… szerencsére. Máskülönben az igazolványképemen volna már csak hely. Picike adag vegakaják, aprócska zsemlékkel, híg kávéval – biccentve veszem át őket a teli szájjal vigyorgó légiutaskísérőktől, melyek közül a srácokkal valahogy minden esetben kialakul egy kis futó szemkontaktus. Ugyanaz a forgatókönyv… minden járaton.

Reggel, mikor a telefonom pittyegésére lenyomom a szundit, másodpercekig tart, míg felfogom, hol vagyok: a Londonban bérelt kisszobánkban, a Tel Aviv-i otthonunkban, vagy épp a papámnál. “Kristóf, ébresztő.” Kelteget valaki finoman. A papám az? Vagy a kedvesem? Igen, ez az édesapám… Budapesten vagyok. Gyors kávé, be a kocsiba, és irány valamelyik reggeli műsor stúdiója. Majd egy szinkronstúdió, ahol egy sorozat egész évadát vesszük fel egyetlen nap alatt… én vagyok a címszereplő magyar hangja. És közben csörög a telefon… egy régi barát hív: “Hallom, itt vagy Pesten! Mikor iszunk meg egy kisfröccsöt?” Mosolygok… “Ma este?” Ekkor már a második éjszakát vészelem túl alvás nélkül: a lapzárták nem várnak. És a barátok sem.

“És, Matannak hogy tetszik az orvos-élet?”, “Milyen lesz az új könyved?”, “Mi ez az új style?”… ugyanazok a kérdések, mintha minden ember ugyanazt a forgatókönyvet kapta volna meg, és egy válogatásra tartanék arra vonatkozóan, ki teszi fel a kérdést a legérdeklődőbb, őszintébb mosollyal… de a legtöbben valahogy nem tűnnek igazán izgatottnak. Viszont csinálunk közös fényképet… sokat. Álmosan somolygok a képeken: ezt én is szeretem. Legalább emlékezni fogok rá, hol jártam ebben a négy napban. A volt kollégák közben elmesélik: az “anyacsatornámnál” az a pletyka járja, hogy halálos beteg vagyok, és valami titokzatos kezelést kapok külföldön. Erre bizonyíték, hogy – idézem – foltokban nő a szakállam. Meg sem lepődöm.

Ma aludtam három órát… frissnek és üdének érzem magam, mielőtt betoppanok a Budapest Média Centrumba, ahol 15 tininek tartok órát. A mai feladat: egy klasszikus sztori “kibeszélő show”-s megjelenítése. Az alkalmi Mónikák és Balázsok kétségbeesetten próbálják viselkedésre bírni Mercutiót és Gollamot a Gyűrűk Urából és Simbát az Oroszlánkirályból. A “gyerekek” élvezik a játékot: őszinték és tehetségesek. Hátradőlök, amíg megérkezik az SMS: itt van értem az autó. Indulunk a Soundra forgatni a MusicPlus zenetévével, amelynek a főszerkesztője vagyok. A negyvenfokos melegben álldogálunk a sorban a bejáratnál, majd az interjúk helyszínein, míg végül a forróságtól és a fáradtságtól kidőlök egy bokorban a parton. Alszom pár órát. Csend van.

Becsekkolás-kicsekkolás. “Máris mész vissza?” – köszönt a biztonsági kérdéseket feltevő srác a reptéren, és végigpörgeti az útlevelemet. Tranzit… hatalmas kávéval a kezemben próbálom ébren tartani magam. A repülőn még be kell fejeznem egy cikket… friss, fiatalos, üde és kreatív kell, hogy legyen. Miért ne menne? Elvégre kipihentem magam tegnap, a bokor alatt. Kész… sokat kuncogtam rajta, és a mellettem ülő is bele-bele pillantott, amíg elbóbiskoltam. Leszállunk, taps a pilótának, be a taxiba, ki a taxiból… megüt a párás kánikula. Érzem a tengert. Ez feltölt energiával egy újabb pár órára. Ledobom a táskám, felnyitom a MacBookom, és írni kezdek… a Life.hu-ra még nem is írtam semmit. Berreg a ventilátor, merengek… adni akarok valami igazit. Egy darabot az életemből azoknak, akik hétről hétre “velem tartanak” az utazásokra: Medkónak, Lydiának, Gyurmának és a többieknek a fórumról. Egyszer velük is jó volna találkozni! Talán majd legközelebb, mikor hazalátogatok.

De mikor is lesz az?

Az írás a life.hu oldalán jelent meg.

Néhány hónappal ezelőtt levelet kaptam egy kétségbeesett, vadidegen lánytól. Ahogy azonban elmélyedtem a mail részleteiben, azonnal világossá vált: ha nem is találkoztam még a hölggyel, a gondja több mint ismerős: a szerelme ugyanis egy másik férfi kedvéért hagyta el őt. Vajon hogyan lehet megérteni, megélni és túlélni egy ilyen traumát?

Jim és Ewan sem tudta sokáig titkolni…

Hogy miért is tudtam olyan könnyen azonosulni a problémával? Nos… nekem is volt pasim, aki egy lányért hagyott el. És persze én is ugyanazt kérdeztem magamtól, amit a levél írója: “Hogy nem jöttem rá?” Klasszikus urbánus legenda, hogy a meleg srácok felismerik egymást… ez is “a szőkék buták” típusú általánosítások közé tartozik. Ha pedig gyakran mi magunk, melegek sem gondolnánk egymásról, hogyan is olvashatná ki a “globális felmelegedést” egy kívülálló a nemlétező jelekből? A válasz prózaibb, mint gondolnád: sehogyan… és nem is ez a lényeg.

“A legjobb, amit tehetsz, hogy megpróbálsz elvonatkoztatni a saját fájdalmadtól, és belegondolsz: milyen rettenetes időszak lehet ez az expasid számára.” – válaszoltam a levélre. “Szó sincs arról, hogy a fiú nem szeretett, és arról sem, hogy kevés vagy neki. Épp ellenkezőleg: azért volt melletted, mert fontos vagy neki, és mert hinni akart benne, hogy ami kettőtök között van, erősebb, mint a testi vonzalma a srácok iránt.” A kiindulási pontom – amellyel a legtöbb nő képes azonosulni – mindig ezen a példán alapszik: képzeld csak el, milyen rettenetes kínokat élnél át, ha évtizedeken át próbálnád elnyomni a sütemény iránti vágyadat önmagadban, mert teszem azt, a társadalom azt sulykolná az agyadba, hogy aki sütit eszik, az “fura” vagy “rossz”. Viszont nem lehet “tortaevők” és “tortagyűlölők” csoportjaira osztani az embereket.

A társadalmi konvenciók és elvárások miatt címkéket biggyesztünk magunkra – homo és hetero, vagy biszexuális -, ám a valóságban ennél mind sokkal komplikáltabbak vagyunk. A kabbala tanai szerint minden férfiben és nőben ott van a maszkulin és a feminin energia, a kérdés az, mennyi teret engedünk neki, mennyire merjük, akarjuk elfogadni a két pólust önmagunkban. Alapvető igazság, hogy a női a befogadó energia, a férfi pedig az adakozó. Nem meglepő, hogy ha egy pasi – akár több kapcsolaton át – görcsösen csak ad, óv, védelmez, és mániákusan elnyomja magában a befogadó, törődésre vágyó ént, előbb-utóbb “felforr”. Ha úgy érzed: szüksége van a támogatásodra, soha ne hozd kellemetlen helyzetbe azzal, hogy érzteted vele: “Te vagy a pasi, oldd meg!” Légy nő, de ne légy mesebeli királylány, aki a kényelmes toronyszobában várja, hogy a hős lovag megküzdjön a világ összes sárkányával.

Persze spirituális bölcseletek ide vagy oda, természetesen kiborító lehet szembesülni azzal, hogy a párod a saját neméhez (is) vonzódik. A kérdés azonban az: miért akadsz ki ennyire? A válasz egyértelmű: önmagadban vagy bizonytalan. A klasszikus “Mit rontottam el?” kérdés mellett az is felmerül: “Nem hiszem el, hogy ő meg merte tenni.” Személyesen ismerek olyan párt, ahol miután a srác bevallotta, hogy vonzódik a fiúkhoz, a lány ahelyett, hogy lefújta volna az esküvőt, azt mondta: “Bátor vagy, és becsüllek, hogy elmondtad. Menj, tapasztald ki, mire van szükséged, igényed, és ha utána még mindig el akarsz venni, én itt leszek.” Máig boldog házasok. Olyan lány ismerősöm is van, aki miután a párja elhagyta egy srácért, azt mondta magában: “Hé, én se akarok lemaradni semmiről!”, és ezután évekig volt együtt egy másik lánnyal: történetesen leszbikus lett, és úgy érzi: rengeteget köszönhet a “csalfa” pasinak, amiért az megmutatta neki: létezik másik út is.

A szerelemnek nincs neme, a szex pedig éppen attól nagyszerű, hogy az ágyban nem próbálunk meg határokat szabni magunknak. Olyan világban élünk, ahol tévéreklámok, szappanoperák és ponyvaregények “mondják meg nekünk”, mi helyes és mi nem, ám küzdenünk kell ellene, hogy az alfahímeket és femme fatale-okat felvonultató fehérnemű-plakátok átmossák az agyunkat. A világ nem fekete vagy fehér, és minél több szín van jelen a palettán, annál csodálatosabb az élet. Ha igazán mélyen értelmezzük a párkapcsolatot, akkor a lényeg az egymás iránti kölcsönös, igaz szerelem, tisztelet és őszinteség. Ha ez megvan, egy ehhez hasonló kihívás akár közös kaland is lehet, ahelyett, hogy rettenetes tragédiaként tekintenénk rá, és megutálnánk egymást, vagy – ami még rosszabb – önmagunkat.
Alapvető igazság, hogy az exekkel barátságban maradni nehezebb, mint tűsarkúban maratont futni, de hidd el, önmagadnak és neki is segítesz azzal, ha nem vágod el végleg a kettőtök közötti szálakat. Amikor néhány hónappal ezelőtt a Cosmopolitan egyik újságírója azt a kérdést feszegette: “mit tehet a lány, aki mit se sejt”, felkért, hogy mondjam el a véleményem a témában. Én pedig a dráma helyett a barátságra voksoltam. “Ha barátként egymás mellett maradtok, meg fogjátok érteni: attól, hogy a párkapcsolat nem működött, szerethetitek egymás lelkét – nem véletlen, hogy a sors egymás mellé sodort titeket. Ha pedig túlteszitek magatokat a múltbéli sérelmeken, lehet egy saját beépített embered a pasik érthetetlen világában.” Ráadásul végre lesz valaki, aki vásárláskor biztosan nem rosszindulatból mondja a próbafülkében, hogy inkább a 30-as skinny jeanst vedd meg a 26-os forrónadrág helyett, hanem mert szeret, és nem akarja, hogy magadra erőltess egy “kényszerzubbonyt”, amiben örökké csak feszengenél… hiszen ez egyszerűen nem te vagy. Ha valaki, ő biztosan tudja, milyen rémes, ha valaki magára próbál kényszeríteni egy hamis szerepet…

Az egyik hazai hetilap a múlt héten “szenzációs hírrel” állt elő: Steiner Kristóf és párja, Matan számára egy közeli barátjuk szül gyereket. Éppúgy, ahogy én, valószínűleg a magazin szerkesztői sem sejtették, hogy ekkora lavinát indítunk útjára ezzel a kényes témával…

Éppen ezért, amikor felkeresett egy internetes magazin a “hír” valóságtartalmával kapcsolatban, örömmel és bizalommal meséltem nekik. Ám sajnos a weblap szerkesztői azt már szükségtelennek érezték, hogy szó szerint idézzenek tőlem, és a cikk végéről lemaradt a határozott kérésem, amelyben tisztelettel kértem az olvasókat, hogy aki olyan, számomra fontos döntésemről, mint a gyermekvállalás rövid újságcikkekből értesül, az emlékeztesse magát ítélkezés előtt: amit olvas, az minden esetben csupán a valóság egy apró szeletkéje.

“Egy gyermek érkezése egy családba nem egy projekt, egy x éves terv kell, hogy legyen, hanem egy áldás, az áldás pedig nem úgy érkezik, mint a vonatok: nincs menetrendje, és nem reklamálhat az ember, ha késésben van, vagy korán érkezik. Volt idő, amikor gőzerővel dolgoztunk az örökbefogadáson, de lelketlennek és fájdalmasnak éreztem, hogy napi hírlevélben értesítenek minket az örökbefogadással foglalkozó ügynökségek a várólistás gyerekekről, a baráti körünkön belül pedig valóban beszélgetünk már egy ideje az ennél természetesebb, spontánabb lehetőségekről. Az anya természetesen a mamája maradna a picinek, de mi nevelnénk. Időnként meglátogatna minket, amikor kedve tartja, viszont ott lenne a két papa, aki gondját viseli a gyereknek. Nem tudjuk, melyikünk lesz a biológiai apa, de számunkra ennek nincs jelentősége. Ha annak a gyermeknek az a karmája, hogy velünk kell felnőnie, az egy jelentéktelen részlet, hogy ki nemzi, de ez ebben a pillanatban nem prioritás az életünkben” - fejtettem ki az álláspontomat röviden a két lapnak, természetesen számos egyéb, az életemet épp meghatározó esemény mellett…

Mindkét magazinnak elmeséltem, Angliában most fejeztem be a Goldsmith Egyetem kultúraírói kurzusát, és hazai magazinoknak készítek interjúkat filmfesztiválokon, bemutatókon. Budapesten teljes erőbedobással dolgozunk a MusicPlus zenecsatorna beindításán, közben pedig írom a második, Lélekbonbon című könyvemet. Augusztusban úgy tűnik, egy dokumentumfilmet rendezek, amelyet Izraelben és Palesztinában forgatunk majd. Mostanra azonban meg kellett tanulnom, hogy mesélhetek én csillogó szemmel bármelyik újságírónak, az esetek nagy részében a szalagcímben úgyis az köt ki, aminek számukra bulvárértéke van. Nincs is ezzel semmi gond, hiszen ennek is megvan a helye a világban, ha megvan az egyensúly. Ám talán épp annak köszönhetően, hogy a bulvármédia, a televízió és a legnagyobb közönséghez eljutó amerikai vígjátékok kategorikusan kizárják annak a lehetőségét, hogy az embereket más is érdekelheti, nem csupán a botrány, az egyensúly koránt nincs rendben…

Sokan mondják, és a saját bőrömön is érzem, hogy Magyarország még az átlagosnál is kevésbé elfogadó társadalom. Vélekedésem szerint az igazi baj, hogy sok magyarban nincs meg a kellő kivancsiság ahhoz, hogy utánanézzen: melegnek lenni talán több annál, mintsem hogy egy dobozba kerülhessünk a pedofilokkal, a nemi betegségekkel. A médián keresztül áradó fals kép mellett tehát egy természetes nyitottság es tanulási vágy hiánya az, ami megakadályozza, hogy értve legyünk. Ha körülnézek a közvetlen környezetemben, látok anyát, aki a férjét annak pszichológusával csalta, apát, aki minden harmadik pohár pálinka után a családra támad, és anyukát, aki szerint ha a családnak nincs pénze, a família nőtagjainak kötelességük vagyonos pasi után nézniük…

“Steiner buzeránsék jobban tennék, ha nem béranyában, hanem eutanáziában gondolkodnának. Továbbá ez egy keresztény alapokon fekvő ország. Mi több az egész kontinens az. Van egyfajta értékrend. Ha nem tetszik ki vagy közösítve és fogd be a pofád. Aki két fejjel születik, az is ki van közösítve a homokozóban, még ha szegény nem is tehet róla… Na hát a buzik is így születtek. Szar lehet nekik.” – szólított az egyik megjegyzés a fennt említett cikk alatt, én pedig úgy határoztam, hogy – bár sokak szerint “veszett fejsze nyele” beugrani a kommentelők oroszlánbarlangjába – megpróbálom elmagyarázni, hogyan is “üzemel” egy homoszexuális lelke… meglepő módon épp úgy, ahogy egy heteroszexuálisé. Nem vagyunk mások. Ilyen alapon az is “más”, aki citrom helyett tejjel issza a teáját, vagy aki tőlünk eltérő zenei ízléssel bír. Egyformák vagyunk: nem fogunk hazudni magunknak egy társadalom elvárásai miatt, de másokat felbősziteni sem akarunk. Emberek vagyunk, akik a bizonytalanságunkat gyakran ítélkezésbe burkoljuk, igyekszünk úgy élni, hogy ne ártsunk másoknak és saját magunknak, szeretnénk, és hiszünk benne, hogy mindannyian egy vérből valók vagyunk.

Egy másik hozzászóló így vélekedett: “Ez egy olyan kényes helyzet, amelyet viszont maguk a melegek sem azzal tudnak feloldani, hogy lépten-nyomon azt a képet erősítik meg magukról, amely elválasztja őket a társadalom többi tagjától.” Ám az én véleményem szerint a társadalom fogalma a felelős azért, hogy nem értjük egymást. Hamvas Béla szerint minden mesterséges embercsoport – országok, gyülekezetek, vallási csoportok, felekezetek, uniók – pont arról terelik el a figyelmet, ami valóban egységet teremtene: kirekesztetteket gyártunk velük. A világ szerencsére színes, az emberek milliófélék, és az határozza meg, hogy milyen emberek vagyunk, hogy mennyi felelősséget vállalunk abban, hogy jobb, élhetőbb, toleránsabb és szeretetteljesebb hellyé tegyük, nem pedi az, hogy a puncit vagy a kukit tartjuk szexisebb szervnek.

“Tudod, mi folyik egy iskolában? Az én fiam tudod hányszor jött haza tépetten, véresen, csak azért, mert egy kínai fiú a barátja? Szerinted mit fog kapni egy ilyen környezetben felnövő gyermek?” – vetette fel a jogos kérdést egy másik kommentelő. Ám az én véleményem szerint az emberek mindig találnak okot arra, hogy kirekesszék, utálják egymást. Ha valaki nem meleg, csúfolhatják, mert vörös a haja. Ha azért sem, akkor mert viccesen nevet, vagy mert lassú a matekórán. A homoszexualitás nem genetikai mutáció vagy betegség, nem trend, és nem is tanulható viselkedésforma, hanem egy újabb csodálatos lehetőség Istentől, a Fénytől, az Univerzumtól – ki-ki válassza ki a neki tetszőt – arra, hogy mi, melegek szerethessünk, hogy ti heterók megértést tanusíthassatok, és hogy mindketten gyakorlhassuk a  megbocsátást. Hiszen aki tudatlanságból, vagy tapasztalatok hiányában bánt minket, annak útmutatásra és megbocsátásra van szüksége, nem pedig egy ökölre az arcába…

Félteértés ne essék: egyáltalán nem “görcsölök rá” a gyermekkérdésre: ha lesz, lesz, ha nem, nem, de ez nem változtat a tényen: tudom, hogy képes vagyok felnevelni egy embert, akinek igaz a szíve, tiszta a tekintete és a helyén van az értékrendje. És ez a páromra is igaz, akiért egyenesen rajonganak a gyerekek, akinek a karjában a leghisztisebb csecsemő is édesen alszik, és aki épp gyermekorvosnak készül. Természetesen sem megvilágosult  kabbalistának, sem a világbéke receptjét jól ismerő politikusnak nem képzelem magam: nem tudom, mit kell tenni az anyagyilkosokkal, azokkal, akik rágyújtanak egy házat egy családra, vagy azokkal, akik gyerekeket erőszakolnak meg. Azt tudom, hogy ezek a világunkban uralkodó káosz elemei, míg egy tiszta homoszexuális szerelem pedig – épp úgy, mint az önzetlenségre épülő kapcsolatok bármelyike – a világunkat összetartó szeretet egyik formája. Lehetünk  melegek, biszexuálisok, heteroszexuálisok, a lényeg az, hogy organikus, szeretteljes életet éljünk és biztosítsunk a szeretteink számára, sohasem behódolva mesterséges társadalmi normáknak, ránk erőltetett státuszszimbólumoknak és az amerikai álomnak.

Búcsúzóul pedig megosztok veletek két bejegyzést, amelyek számomra felértek két fényes reménysugárral: “Irigylem a higgadtságodat, amivel ezeket a kommenteket tudod kezelni. Csak hogy tudd: szerintem még mindig te vagy az egyik legértelmesebb ember a magyar közéletben. Remélem, egy napon gyereke(ke)t neveltek majd Matannal, mert biztos vagyok benne, hogy neked való: bár a heteró szülők nagyrésze ilyen türelmes és bölcs lenne. A legjobbakat: egy anya és két gyermeke.” És slusszpoénnak a másik, rendkívül szórakoztató megjegyzés: “Húsz éve a lakosság többsége még a fogmosást is ezoterikus izének tartotta. Majd ezt is elfogadják…”

Az írás a life.hu oldalon jelent meg