Archívum: 'emlék'


Boldog hanukarácsonyt!

Írta dec 08 2012

Megérkezett a december, ilyenkor pedig mindannyiunk szíve csordultig telik szeretettel, és arra gondolunk: mit adhatnánk azoknak, akik fontosak nekünk – persze nem csak fizikai szinten. Jóllehet, sokak fülében furcsán cseng, egy buddhista szellemben nevelt, Tel Avivban élő fiú, áhitatosan díszíti a fát, és csomagolja az ajándékokat, de számomra mindez sokkal inkább a szeretetről és a nosztalgiáról szól, mintsem bármiféle valláshoz kapcsolódó áhítatról.

2011, Izraelben ünnepeltünk

Az olyan, egész világot lázban tartó ünnepek, mint a karácsony, olyasvalamire hatnak, amelyre a tudomány nélkülünk, “kis emberek” nélkül képtelen volna: a kollektív tudatra. Ez egy olyan szint, ahol mindannyian képesek csodákat tenni. Az adventtal csaknem egy időben esedékes hanuka – függetlenül bármiféle vallástól vagy felekezettől – a csodák ünnepe. A hagyomány szerint egy picike olaj, amely csupán egyetlen napig loboghatott volna, elegendő volt ahhoz, hogy nyolc napon át életben tartsa a tüzet a szent gyertyatartóban – az emberek hitének, bizonyosságának köszönhetően. Ez ellentmondott minden fizikai törvénynek, mégis megtörténhetett, mert azon az éjszakán a sok lélek egyként ragyogott. Ez nem más, mint a kollektív tudat ereje. Éppen ezért a téli ünnepek időszaka a legnagyszerűbb arra, hogy csodákat tegyünk a saját életünkben és másokéban egyaránt. A december – a nyilas hava – a csodák, az áldás és a fény hava: ilyenkor mindent megkaphatunk, amire valaha vágyakoztunk. Ám ilyenkor is emlékeznünk kell rá, hogy az ajándékok sokszor nem egy masnival átkötött dobozban érkeznek, hanem nehézségek és kihívások formájában. Az ünnepek alatt különösen fontos, hogy tudatosítsuk magunkban az igaz hálát: ha nem becsüljük meg a minket körülvevő ajándékokat, az ünnep-hozta áldások hamarabb eltűnnek, mint a hótakaró hátsó kertünkből. Bár szépséges a zsúfolt bevásárlóközpontban, műhóval lefújt, zenélő izzókkal és üveggömbökkel teleaggatott karácsonyfa, ám az erdőben, hóval borított ágakkal, tobozokkal ékes fenyőfa még gyönyörűbb. Sokszor észre sem vesszük, hogy olyasmit próbálunk különlegessé varázsolni, ami valójában eredendően tökéletes volt.

2010, Londonban ért a karácsony. A képen Diego macskánk, naná, hogy az ünnepi asztalon

Nem az számít, hogy ebben az időszakban Jézus Krisztus születésének napjáról, a nyolc napon át égő olaj, a Hanuka csodájáról, vagy szimplán csak az épp az év leghosszabb éjszakáiról emlékezünk meg, ahogy azt a napkultusz követői tették egykor. Ami fontos, hogy az ünnep ne az őrült vásárlásról, a másokkal és magunkkal szemben támasztott elvárásokról, vagy a féktelen lakomákról szóljon, hanem az önzetlen, feltétel nélküli szeretetről, és a békét-hozó, határtalan fényről. Emlékeztessük magunkat minden korty ital, minden falat étel, sőt, minden kimondott szó előtt: mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy ez a világosság az egész világot beragyogja! Ebben az időszakban, amikor a boltok csillogó kirakatai őrült vásárlásra, a megfelelési kényszerünk pedig maximalizmusra és perfekcionizmusra csábít minket a legfontosabb talán – és ez sokaknak furcsán hangozhat – az, hogy adjunk alább az elvárásainkból. Nem kell ahhoz karácsonynak, vagy hanukának lenni, hogy depresszióba zuhanjunk, mint ahogy ahhoz sem, hogy eufórikus boldogságban ússzunk. Ez a hét betűs szó valójában épp olyan napot jelöl, mint az összes többi: nem azért, mert ez is egy átlagos hétköznap, hanem azért, mert minden egyes nap áldott. Minden egyes nap ünnep – nem csak decemberben. Néha nehéz nem elfeledkezni róla, hogy a boldogság lehetősége mindig velünk van. Amikor minden a kedvünk szerint történik, világosan látjuk, milyen szerencsések vagyunk, de amint egy árnyalattal sötétebb lesz a világunk, már el is felejtjük, hogy mi magunk vagyunk a Fény forrásai.

2010, London – séta a parkban, szenteste

“Ez az én decemberem lesz!” – olvastam a havas sugárutakról és korcsolyázó balerinákról megosztott képek alatti üzenetet, amint elmúlt éjfél, és a bronz vörös november ezüstös decemberbe fordult át. Kinéztem az ablakon: zöldellő lombok és apró, rózsaszín bárányfelhők… itt, Tel Avivban bizony nyoma sincs az ünneplésnek. Napközben 20-25 fokra is felmegy a hőmérséklet, karácsonyfát pedig csak az oroszok lakta negyedben lehet látni – de az is inkább emlékeztet egy Mekis gyerekzsúr díszleteire. Eszembe jutott, ahogy ropogott a hó a sárga csizmám talpa alatt Csillaghegyen, ahol felnőttem, ahogy a Mama öles mozdulatokkal keverte a krumplipürét, mert csak úgy szerettem, ha “nincs benne golyó”, és ahogy a Papával sétálgatva csodáltam a “lecsó színú lámpák” fényét… így neveztem kiskoromban a vörösesen izzó utcai lámpákat. Hiányozni kezdett, ahogy húszévesen – már a saját lakásomban a Szív utcában – szégyentelen mennyiségű dekorációval aggattam tele az otthonomat, és a barátaimmal Disney filmeket nézve bevackoltuk magunkat a kanapéra, miközben Neo Citránt kortyolgattunk – pedig nem is voltunk betegek, csak a “feeling” kedvéért. Egyszeriben mindez olyan távolinak és lehetetlennek tűnt, hogy – bár igyekeztem egy külső szemlélő számára nyilván meglehetősen mókás – ajakbiggyesztéssel megakadályozni, végül kicsordultak a könnyeim.

2012, Tel Aviv – karácsonyfa dekorálás 20 fokban

Ma reggel hat körül arra ébredtem, hogy valami fahéjas- narancsos illat csiklandozza az orromat, de nem tulajdonítottam különösebben nagy jelentőséget neki, mert szinte biztos voltam benne, hogy álmodom. Aztán néhány perccel később – amikor már egészen közel éreztem magamhoz az aromát – kinyitottam a szemem. A kedvesem egy kandírozott narancshéjat tartott a kezében – közvetlenül az orrom alatt -, én pedig reflex-szerűen kiharaptam az ujjai közül és elmosolyodtam. “Hmm…!” – értékeltem szavak nélkül a csodálatos ébredést, ő pedig így felelt. “Sajnos nincs több… mert a nagy részük a karácsonyi muffinban van, a sütőben.” Felültem az ágyban – a vitrinszekrényen gyertya pisklákolt, a bakelit lemezjátszóból pedig a Euritmics “Winter Wonderland”-je muzsikált. A csücsörítés újra utolért… és már folytak is a könnyeim, de ezúttal örömömben. “Még szerencse, hogy eszembe jutott, hogy itt a december! Másként elmúlt volna az elseje, a másodika, a hatodika, a huszadika… anélkül, hogy ünnepeltünk volna.” mondta Matan, és az asztalra tette a fahéjas kávét, majd megjegyezte: “Szereznünk kellene két karácsonyi bögrét. Megbízhatlak ezzel a feladattal?” Világossá vált: bár egy szóval sem említettem neki az előző éjszaka démonjait, ő értette. Pedig – tekintettel arra, hogy Izraelben született – neki a karácsony annyi, amit tőlem “tanult” az elmúlt hat év során. És bár első pillantásra úgy tűnhet, hogy ez lényegtelen külsőségekről szól, számomra világos volt: a kedvesem tényleg kristálytisztán látja, mi is a karácsony lényege. Az egymásra való odafigyelés, a törődés, és szeretteink szépséges lelkének becézgetése, alkalmanként pedig a sebek begyógyítása – szeretettel.

2011, Budapest, New York kávéház, szenteste – ide “szöktünk” a barátokkal vacsora után

A legszebb az egészben azonban mégiscsak az, hogy ha előző éjszaka nem érzem azt az óriási ürességet a szívemben, akkor másnap reggel feleennyire sem tudtam volna értékelni a narancsos-mandulás muffint. Talán felkeltem volna, és azt mondtam volna: “Karácsony?! De ragyog a nap odakinn, menjünk le a partra!” Ám hála a röpke kétségbeesésemnek a szívem sokkal több szépség, boldogság, gyengédség, szeretet, fény befogadására volt képes. Ekkor értettem meg: minél nagyobb űr keletkezik bennünk egy-egy krízishelyzetben, annál több hála fér belénk. Azon pedig már szinte meg sem lepődtem, hogy miután megnyitottam a mail postafiokomat szembesültem vele: a Kabbala Központ napi útravalója így szólt… “A zűrzavaros és aggasztónak tűnő pillanatokban vannak elrejtve a legnagyobb áldások.” Ha bizonyosak vagyunk az Univerzum rendjében, akkor fedezzük, milyen igaza van Yehuda Bergnek, aki – bármi történjen is éppen – azt tanítja: „Ez is érted van. A Fény azt akarja, ami a legjobb nekünk. Mindig.”

Fényességes ünnepeket mindenkinek!

(A bejegyzés a Nesze!szer blognak írt ünnepi írásaimból született. Minden vasárnap este új “Heti Útjelző” a neszeszer.blog.hu címen.)

Meghívó – Érezd a Hanuka varázsát és örömét.

E nyolc nap során hatalmas mennyiségű Fény áll rendelkezésünkre: a csodák karnyújtásnyira vannak, és ezt a tudatunkban is érezzük. A kabbala szerint ilyenkor a rejtett Fény (vagy ha’ganuz) feltárul mindannyiunk előtt. Ez az univerzális ünnep egy kozmikus időkapu, mely nyolc varázslatos napig nyitva áll. A gyertyák fényében kabbalisztikus meditációkkal elénk tárulhat az az élet, amire vágyunk, és amit megérdemlünk. Bár saját magunkért is meditálunk, de egyúttal az energia és fény csatornáivá is válunk, hogy ezek az egész világot beragyoghassa a Fény. A Hanuka nemcsak a gyertyagyújtásról szól, hanem arról, hogy belépünk a csodák birodalmába.

ÉLŐ KÖZVETÍTÉS A LONDONI KABBALA KÖZPONTBÓL: 2012. DECEMBER 8-16. A gyertyagyújtások időpontjai:

December 8. szombat 20:30
December 9. vasárnap 18:00
December 10. hétfő 20:00
December 11. kedd 19:30
December 12. szerda 19:00
December 13. csütörtök 21:30
December 14. péntek 16:00
December 15. szombat 18:00

Regisztráció itt! Ár: 10 Euro a 8 napra / INGYENES a www.UKabbalah.com PREMIUM tagsággal rendelkezőknek

Jöjjön, aminek jönnie kell!

Írta nov 06 2012

A szemem alatti fekete karikák egyre csak gyarapodnak. Íme egy néhány szavas álom-napló. Szerda: arra ébredek, hogy éjjel kihullott az összes hajam. Csütörtök: a gimis legjobb barátom sírva a szemembe mondja, hogy mindig is azt akarta, hogy boldogtalan legyek, és most nagyon szomorú, amiért boldognak lát. Péntek: halott édesanyám rám üvölt, hogy ne merjek felnőttet játszani, mert én csak egy gyerek vagyok, és ő dönt mindenben. Szombat: csótányok lepik el az otthonunkat. Vasárnap: a rádióban elhangzik, hogy kitört a háború, és meghalt a párom édesapja…

Három könyv – egy élet. MIndhárom “megvolt”? Olvasd heti bejegyzéseimet a Nesze!szer blogon.

Ilyen kellemes képek kísértenek mostanában éjjelente. Nagyon szeretnék már aludni egy jót végre. „Miért nem hagynak már Odafenn, legalább egyetlen éjszakára?!”  Kialvatlanul persze nappal is sértődött vagyok.. az egész világra: „Mit képzel magáról ez a nő, aki teli torokból üvölt ki a kocsi ablakon tolatás közben?”, „Mennyivel jobb hely lenne a világ azon nélkül, akik csakazértis belepréselik a csurig telt szemetesbe a kávés poharat, ami persze utána a földön landol.”, „Ha nem halkítja le a Gangnam Style-t a szomszéd, esküszöm átdobok egy vázát az erkélyére… virág nélkül, persze.” Mennyivel jobb lenne, ha varázsütésszerűen eltűnne minden bunkó a Föld színéről, aki hátráltatja az emberiséget! Csak a jók maradjanak! Jobb világot akarok! …és már folynak is a könnyeim.

Jobban érzem magam? Nem… cseppet sem. Mi több, sokkal rosszabbul vagyok. Bár látszólag mindez egy ártatlan eszmefuttatás, bármily furcsa is, „Istent játszani” legalább olyan kártékony, mint „Ördögöt játszani”. Ezekben a helyzetekben észbe kell kapnunk, és tudatosítanunk kell magunkban: nem dönthetjük el, hogy a „sötét oldal” jelenléte a világunkban valóban kártékony –e. Ha ugyanis hiszünk a karma törvényében – abban, hogy minden jó és rossz azért történik, mert ha nem is emlékszünk rá, rászolgáltunk -, akkor meg kell értenünk: az idegesítő, bosszantó, fájdalmas, vagy nehéz helyzetek is a mi javukat, a világ javait szolgálják. Ha pedig nem hiszel az efféle spirituális mendemondákban, akkor íme egy sokkal plasztikusabb, és sokkal drasztikusabb példa, miért is nem dönthetjük el, hogy kinek van és kinek nincs helye a világban. Figyelmesen olvasd el, mert a történelem ismétli önmagát – egészen addig, míg nem tanulunk belőle.

Élt egyszer egy férfi, aki arra lett figyelmes, hogy az országában rengetegen nyomorognak, miközben mások dúskálnak a gazdagságban. Az is feltűnt neki, sokat azok közül, akiknek van mit a tejbe aprítaniuk, cseppet sem segítőkészek a szegényebbekkel szemben – mi több, igyekeznek elszeparálódni. Segíteni akar… de hogyan? A férfi azt gondolta magában: biztosan van valami közös ezekben az önző emberekben, és ahelyett, hogy az egységet erősítette volna, a különbségekben kereste a választ. Addig-addig hergelte magát, míg végül el is felejtette, mi volt az eredeti célja – béke, szeretet és egyenlőség -, és csupán azt látta: ezek a „szakadárok” más vallásúak, más a származásuk… tehát minden bizonnyal nélkülük jobb hely lenne a világ. A többi már szomorú történelem: a férfit Hitlernek hívták, és soha nem tapasztalt mészárlást rendezett „egy jobb világ” reményében, az „igazság” nevében. Az ország pedig semmivel se lett boldogabb: mi több, örök skarlátbetűként ég rajta az évtizedeken át tartó terror emléke. Pedig ő „csak jót akart”.

El tudod képzelni, hogy a világ országai mennyi pénzt költenek börtönök üzemeltetésére, halálos ítéletek végrehajtására, „elmebetegek” elzárására, „javító” intézetek fenntartására? Tudtad, hogy egyes országok évente százmilliárd dollárt költenek fegyverek fejlesztésére, vásárlására és a katonaságra? Képzeld csak el, ha mindezt arra fordítanánk, hogy megtanítsuk az embereknek: sem Istent, sem Sátánt nem játszhatunk, semmivel sem vagyunk többek, vagy jobbak, vagy fontosabbak egy másik embernél, és a bosszú bármilyen formája kizárólag még több szenvedést és még nagyobb káoszt szül majd. A Kabbala Központban azt tanuljuk: „Ha kesergünk amiatt, amin keresztül kell mennünk, akkor esélyünk sincs kapcsolódni a Fényhez. A nehézségekből fontos leckéket tanulhatunk, ám ezeket csak akkor érthetjük meg, ha elfogadjuk: a boldogság abban a bizonyosságban van, hogy a kényelmetlenség és a fájdalom mind lehetőségek, amelyek közelebb visznek minket a Fényhez.”

Bíznunk kell benne, hogy a jóságért megkapjuk a jutalmat, és a gonoszság nem marad büntetlenül – de nem mi vagyunk a végrehajtói. A jó és a rossz emlékek megmaradnak a világunk memóriájában, és amikor megtorlásra, vagy jutalomra – azaz kiegyenlítésre kerül sor, mindenki megkapja a magáét… ezeket nevezzük – tévesen – „véletleneknek”, vagy „baleseteknek”. Éppen ezért nagyon kell vigyáznunk rá, hogyan beszélünk, hogyan viselkedünk, hogyan cselekszünk. Minden tett és szó, mi több, minden gondolat jelentőséggel bír. Mindennek helye van a világban – máskülönben nem lenne itt. Az egyetlen, aminek nincs helye, az az ítélkezés. Kíváncsian várom a ma éjszakát. És hosszú idő után most először nem úgy térek majd nyugovóra, hogy azt kívánom: „Bárcsak szivárványon lovagló pónikról és cupcake-et sütő Audrey Hepburnről álmodnék végre rémképek helyett.” Azt fogom mondani: „Jöjjön, aminek jönnie kell. Szörnyetegek, sárkányok, boszorkák és trollok… szeretettel várlak titeket az álmaimban!

Csodás hetet mindenkinek… még ha néha szörnyűnek látszik is.

Írd át az életed!

Írta okt 11 2012

“Írni akarok, mert valami arra késztet, hogy kiemelkedjek az élet kifejezésének és lefordításának egy területén. Nem elégíthet ki a puszta életben maradás óriási munkája.”

Sylvia Plath

Az Izraeli-Magyar Szabadidőközpont csapata és Steiner Kristóf szeretettel vár minden kezdő és haladó grafománt, aki szeretné kibontakoztatni képességeit, és erősíteni írói vénáját. A hetente megrendezett órákon bárki elsajátíthatja a kreatív írás alapjait. A szépirodalom és önéletírás alapvető szabályai mellett workshopokat is tartunk, melyek során a hallgatók megismerkedhetnek egymás munkáival. Az osztályteremben született novellák, monológok, dialógusok és jegyzetek lehetőséget adnak arra, hogy szembenézzünk a félelmeinkkel, új oldalról ismerjük meg saját magunkat, és játékékos, ugyanakkor hatékony módszerrel kerüljünk közelebb életfeladataink megvalósításához.

Az óra díja: 40 NIS/fő alkalmanként. 10 alkalmas “bérlet”: 350 NIS
Időpont: minden kedden 18.30, 2X45 perc
Első óra: 2012, október 23.
Helyszín: Balfour utca 14, Tel Aviv, Izrael
Óraadó tanár: Steiner Kristóf

Steiner Kristóf a Vörösmarty Gimnázium dráma tagozatán érettségizett. Dolgozott színészként Básti Juli és Keres Emil oldalán, és többek között Szabó István és Árpa Attila rendezésében belekostolt a filmezésbe is. Alig volt húszéves, amikor a televíziózás került az élete középpontjába: mozis magazinműsorábanl számtalan interjút készített nemzetközileg elismert művészekkel. Évek óta jelennek meg film és lemezkritikái az Exit magazinban, rendszeresen ír a Cosmopolitan és Nők Lapja Évszakok és Psziché magazinoknak, de jelentek meg cikkei a Magyar Narancs, Marie Claire hasábjain, és a HVG szakmai kiadványaiban is. Miután elvégezte a londoni Golsdmith Egyetem kreatív írás kurzusát, Tel Avivba költözött, ahol angol nyelven ír a Time Out Israel magazinnak. Könyvei – Gumimatrac a Gangeszen, Lélekbonbon és Hajónaplók – mind sikerkönyvek lettek Magyarországon. Kristóf rendszeres és elkötelezett támogatója a Kids Creating Peace muszlim-zsidó-keresztény békeprogramnak.

Részletek és feliratkozás ITT.