A balatonberényi strand stégjén állva nyár vége felé, amikor már hosszúak az árnyak és tompák a fények, számtalanszor elmerengtem: “Ez az utolsó este, amikor látom lenyugodni a napot a tó felett.” Ám akárhányszor arra járok, legyen tavasz, nyár, ősz vagy tél, a nap és a fodrozódó víztükör mindig éppúgy ott van, mint amikor legutóbb otthagytam. Ahogy Rimbaud írta: “Megtaláltam újra. Mit? Ami Örök! A tenger – egybegyúrva a Nappal.

Ó a Balaton, régi nyarakon…

Hány augusztuson át figyeltük a hullócsillagokat, míg a szomszédos kempingből átszűrődött a fergeteges buli zaja! A Dolly Rollt a napsugár simogatta a Rapülőknek kicsi, de büdi volt a holiday, a 4F Club tagjai pedig már csak egy szál bikinit hoztak el az útra. Az évtizedek elröppennek, a sztároknak hitt csillagok végül valóban lehullanak, de hazai parti-slágerlisták dobogójának első helyén minden nyáron ugyanaz a téma tanyázik: a balatoni nyár.

„Most már valószinűleg helyesen mondjak be az angol és amerikai színeszek nevét a balatoni kertmozikban.” olvasom a nosztalgikus naplóbejegyzést egy virtuális vendégkönyvben. „Tiniként imádtam, ahogy Az Irma, te édes vetítésén bemondták, hogy ‘főszerepben: Szirlei Maklen’.” sziporkázik a szerző. Valóban: egykoron a balatoni éjszakai élet fénypontja a koktélhajó vízre szállása volt, ahol minden nyáron fellépett az Omega, a Metro, Demjén Rózsi és Koncz Zsuzsa. Akik pedig hajnal hasadtával megérkeztek a diszkó-csónakázásról, biztosan nem találtak non-stop gyrosost, legfeljebb az otthoni hűtőládában leltek rá egy kis maradék kenőmájasra és krémsajtra. A „beach house”-nak és a koktélbároknak még nyoma sem volt a strandokon, volt helyette balatoni sült keszeg, házi hurka, és az 1000 sziget öntet helyett friss, kerti tormát csaptak mellé a papírtányérra. A Balaton imázsa azóta meglehetősen megváltozott, és bár az akkori generáció a mai Magyar Tengert inkább látja Globalizált Pancsolónak, a mai kor ifjai épp ilyen romantikával emlékeznek majd vissza harminc év múlva a Flört Discoban, vagy a Balaton Soundon eltöltött nyarakra….

A közelmúltban látott napvilágot egy képes album, a Bereményi Géza-Cseh Tamás párostól kölcsönzött „Ó, a Balaton, régi nyarakon” címmel. Gál László könyve a Kádár-kori „Balcsit” idézi fel, saját, gyerekkori emlékek mellett korabeli étlap másolatokkal, reklámplakátokkal, üdítős és sörösüvegekkel, és mire végiglapozzuk egészen biztosan mi is „Traubit akarunk!” A könyvből kiderül, hogy a Bergamotte napolaj „Napozás nélkül is barnít”, és hogy a az autógumi-belsők a lehető legtrendibb úszógumik – de akkor mihhez kezdjünk a tavaly vásárolt Hannah Montanás gumimatracunkkal? Tavaly nyáron egy késő nyári délutánon a palacsintázó teraszán ülve hallottam, amint egy hatvan-körüli anya azt mondja a huszonéves lányának: „Azért hiányoznak ám a régi balatoni nyarak… ez már nem az igazi.” A lány így válaszolt: „Ja, mióta bezárt az Üvegház Diszkó, nekem se jön be annyira.” Tény, hogy ma már nem „ízes, almádi tájszólással” konferálják fel az Essőcsinyáló cimű filmet a kertmoziban, de ha elered az eső, még mindig ugyanazt a palatetőt veri a zivatar – és a cseppek zaja még mindig elnyomja a vásznon parádézó Jane Fonda, Julia Roberts, vagy Anne Hathaway hangját. A Balaton örök – csak mi változunk.

A bejegyzás részlet a HVG szakmai kiadványában, a Travel Extrában megjelent írásomból.

Óriási tévhit, hogy az étkezési zavar női betegség. Ahogy az is, hogy az anorexia csupán hiúsági kérdés.A mai napig vallom: Magyarországon legalább akkora szükség volna evészavarosokat rehabilitáló központra, mint arra, hogy a betegek el merjék mesélni a történetüket, másokon is segítve ezzel. Én Gumimatrac a Gangeszen című könyvem egyik fejezetében mondtam el az enyémet…

85, és 55 kilósan. Alig pár hónap telt el a két fotó készítése között.

Egy kínai étteremben ülök, hajam kócos, kinyúlt póló van rajtam. Előttem egy tálcán tojásos pirított tészta, tavaszi tekercsek, rizspuding… és egy csomó más étel, amire csak rámutattam: “Ezt is!” Gyorsan, rágás nélkül nyelek, nem is érzem az ízeket: ha nyers tésztát vagy élesztőt tömnék magamba, az is kielégítene…

Tízévesen kezdtem kissé kikerekedni. Az étel mindig az első számú örömforrást jelentette számomra, ez pedig egészen odáig fajult, hogy egy hatalmas pizza a nap fénypontjává vált számomra. Sportolni gyűlöltem, a tornaórát még a mateknál is jobban utáltam. Persze az sem segített, hogy a mamám időnként viccesen “hurkának” vagy “daginak” becézett… Ilyenkor valahogy még éhesebb lettem. Talán tudat alatt úgy éreztem, hogy “fel kell nőnöm” a nevemhez. Sosem voltam kimondottan duci, de puhány, enyhén túlsúlyos fiúcska voltam, kis pocakkal. Ugyanakkor viszont elképesztően hiú voltam, és egyre inkább foglalkoztatott a hollywoodi “size zero” kultúra.

Pontosan emlékszem rá, mi inspirált arra, hogy mindenkinél vékonyabb legyek: a Charlie angyalai tengerparti jelenetében Demi Moore csupán egy apró bikinit visel. Alakja inkább emlékeztetett huszonnyolc év körüli jógatanár fiúra, mint egy formás nőre: szálkás lábak, finom tónusok a hason, karakteres, csapott váll… Pont olyan, amilyenre vágyom. Rákattantam a hollywoodi sztárdiétákra: rendszeresen vásároltam az egyik brit magazint, amelyben óriásira kinagyított úszógumik mellé rikító rózsaszínnel írták fel: “Oh, no!” Pontosan tudtam, hogy Nicole Kidman 900 kalórián él, hogy Posh Spice kizárólag epret és bébispenótot eszik. Mindezt összegyúrva megalkottam a saját diétámat: annyi kalóriát ettem, amennyit a testem egy nap alatt képes volt elégetni, ez pedig kizárólag fehérjéből állt. Emellett mindennap infraszaunáztam, így gyakorlatilag mínuszkalóriákon éltem.

Ha akkoriban békén hagynak, az anorexia talán múló hóbortként eltűnt volna az életemből, de az ismerősök képtelenek voltak nem észrevenni a változást. Nyilvánvalóan aggódtak értem… csak nem a megfelelő módon tették. A sok “Undorítóan sovány vagy!”, “Látni akarom, ahogy megeszel egy szelet tortát!” megtette a hatását: zabálni kezdtem a tudálékos, okoskodó kommentátorok kedvéért. Ekkor kezdődött a bulimiám. Lassan kiismertem a testem reakcióit: tudtam, miket kell ennem ahhoz, hogy könnyebben menjen a hányás, megtanultam halkan, öklendezés nélkül megszabadulni az ételtől, és persze mindenki előtt titokban tartottam az új szenvedélyemet. Ám az étkezési zavarból rövid idő alatt mentális zavar lett, és azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag egy másik bolygón élek. Az életem kizárólag a zabálás, a hányás és az ezt követő érzelmi mélyrepülés körül forgott.

Egy fekély kellett ahhoz, hogy észbe kapjak: vérző gyomorral szállítottak egy budapesti kórházba, gyomortükrözésre. Orvosi tanácsra elkezdtem pszichiáterhez járni, és szorongásoldókkal meg antidepresszánsokkal próbáltam elnyomni a betegségem egyre szaporodó tüneteit, a gyógyszereknek köszönhetően azonban tompa és hiperérzékeny lettem. A zabálási rohamok épp úgy rám törtek, mint korábban, de a tekintélyes mennyiségű idegnyugtatónak köszönhetően fizikailag képtelen voltam megszabadulni a hatalmas ételmennyiségtől, így ismét hízásnak indultam. A bulimiám hét és fél éve alatt a súlyom 54 és 84 kiló között ingadozott. “A bulimiám”… – mintha csak a kisállatomról beszélnék, igaz? Az étkezési zavar, kiszorítva a valós kapcsolatokat az életemből, az egyetlen “barátom” volt, akihez fordulhattam. És tudtam, hogy minden alkalommal, amikor meglátogat, kiharap belőlem egy darabot, mérgez és rombol, de nem érdekelt.

Csernus Imréhez egy barátom tanácsára fordultam, aki évtizedeken át szedett altatókat és idegnyugtatókat. Mára teljesen “tiszta”, és ezt Csernusnak köszönheti. Az első találkozásunkkor nagyjából két perc után sírva fakadtam, pedig még szinte hozzám se szólt. Talán háromszor jártam nála. Nem sokkal később az összes tablettámat a kukába dobtam – még az elvonási tünetek sem riasztottak el attól, hogy megszabaduljak tőlük. Utolsó találkozásunkon Csernus arra kért, írjak egy levelet, amelyben megbocsátok mindazoknak, akikre legbelül haragszom, köztük magamnak is, és a levél megírása után bizonyítsam be önmagamnak, hogy – ahogy ő mondta – “nem csak lecsúszott popsztárokkal vagyok képes cseverészni a hülye műsoromban”. Soha többé nem mentem vissza hozzá – nem is találkoztunk azóta.

A valódi gyógyulási folyamat három éve kezdődött, amikor édesapám javaslatára Indiába utaztam, ahol spirituális úton próbáltam megszabadulni a betegségtől: az volt a cél, hogy lássam, milyen is a valódi szenvedés. Tudni akartam, milyen egy olyan országban élni, ahol a Teréz anya szeretetközpontokban haldokló gyerekeket, az utcán leprásokat kerülget az ember. Egy olyan világban, ahol az ételnek valódi értéke van. Tavalyi Izraelbe költözésem is rengeteget segített abban, hogy magamhoz térjek, vagyis egészen pontosan visszatérjek önmagamhoz. Ugyanis éveken át nem voltam önmagam. Egy barátom egyszer azt mondta, hogy a bulimiának “mandátuma” van, a pszichológusok szerint pedig a betegség rendszerint hét éven át tart. Talán van benne valami. És bár az elmúlt években a spirituális fejlődésemnek köszönhetően megtanultam jobban bánni önmagammal, a mai napig nem merem gyógyultnak nevezni magam, legfeljebb tünetmentesnek.

A bejegyzés teljes, szerkesztett változatát az Origo Női Laopzóján olvashatod el.

A napokban nagyon izgalmas mailt kaptam: egy régi, kedves kollégám vadiúj ajánlattal keresett meg. Egyelőre nem árulhatok el részleteket, de az nem titok, hogy egy több, mint kétmilliós nézőszámmal büszkélkedő amerikai sitcom címszereplőjének hangjaként mutatkozom be… hamarosan. Ezen az örömhíren felbuzdulva csokorba szedtem néhány korábbi szinkronmunkámat, és amelyekről találtam, azokról videót is beillesztettem. Neked melyik “énem” volt a kedvenced?

A Tuti gimi – eredeti címén One Tree Hill - egy harmincévesen kamaszokat játszó lényekről tinikről szóló dráma,  a sztori pedig a család, a szerelem, a divat és a kosárlabda körül forog. 2003 óta fut Amerikában, ahol jelenleg a hetedik sikeres évadot vetítik. Az én karakterem, Mouth a kosármeccsek kommentátora, és nagy álma, hogy sportriporter legyen. A szerelmi élete nem túl szerencsés – alapvetően kissé lúzer figura -, viszont hatalmas szíve, és legalább akkora füle van…

A Beverly 90210 kispista a One Tree Hill drámáihoz képest…

A Skins egy kétszeres BAFTA-nyertes brit televíziós sorozat, melyben egy tinikből álló baráti társaság mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Sikerét főként annak köszönheti, hogy  olyan kényes témákba tenyerel bele, mint például a kábítószer-fogyasztás vagy a homoszexualitás. Maxxie egy meleg srác, akinek álma, hogy profi táncos legyen, és hogy kivetkőzzön vele született “ribanckodós” személyiségéből. Kedvenc jeleneteim egyikében az egész osztály előtt kér bocsánatot, amiért nem tud parancsolni a hormonjainak…

A Skins 18 év felettieknek csak kiskorú felügyelete mellett ajánlott…

Az animékkal mindig is jóban voltam, hiszen kamaszként nagy Sailor Moon rajongóként minden szünetben azt üvöltöttem a suli folyosóján: “Lunáris prizma, változtass át engem!”. Ez a szerelem munkám során is elmélyült, hiszen én írtam a Pokémon 3 – A Film című mozi magyar szövegét. Kedvencem saját karakterem azonban az Inu Yasha kis hőse, Shippou, aki kitsune-youkai, vagyis egy róka-szellem. Apjával élt, akihez egy nap egy szent ékkőszilánk került. E miatt támadtak rájuk a gonosz villám-fivérek, akik elvették a szilánkot, és megölték a kis róka apját. Shippou egyedül maradt, és meg akarta bosszulni apja halálát. Így keveredett a főszereplők, Inuyasha és Kagome és Miroku életébe, akik szintén szent ékkő szilánkokra vadásznak. Egyik támadása a Kitsune-bi (róka-tűz), amelyet elementáris erővel üvölt, ha bajba kerül. Ezt az apró momentumot a különféle anime találkozókon a közönség kérésére gyakran felelevenítem. Nevének jelentése hét ékszer, és számomra valóban aranyat ér… nagyon megszerettem őt.

Inu Yasha, és egy kis családi perpatvar…

Meglehetősen nehéz összeszedni valamennyi szinkronmunkámat, de a kedvenceimet könnyű felidézni: a Metropolis című Animében a gonosz Rock hangját kölcsönöztem, a Terry Fox igaz történetéről szóló moziban én voltam rákbeteg futóbajnok, Terry hangja, az Érbevágó című thriller-komédiában pedig a főszereplő, Zia magyarhangja voltam. Vicces visszagondolni a Táncoslábú kamaszlányok című Disney filmre is, amelyben egy kis latin macsó szólalt meg az én hangomon, de az is feledhetetlen élmény volt, hogy a Fiúk a Klubból tizenhatéves, HIV+ fiúprostituáltjaként, Hunterként végigkáromkodhattam a kultikus sorozatotot.