Néha arról álmodozom, bárcsak volna egy bársonyos hangú narrátor az életemben, aki végig követi az sorsomat az emberi kapcsolatok útvesztőin Budapesttől Tel Avivon át egészen Londonig és ki tudja, még hová. Ahogy tette azt a “mesélő” Woody Allen szexuál-kulináris mozijában Vickyvel és Cristinával, New Yorktól egészen Barcelonáig. Tele vagyok élményekkel, amelyek megihletnek, és arra vágyom, hogy százszámra írjam a történeteimet, de mint Steiner Kristóf nyilvánvalóan nem ”vallhatok” róluk, mert polgárpukkasztásnak, szenzációhajhászásnak, vagy egyszerűen csak öncélú provokálásnak tűnnének…

Te quiero mi vida…

Ezt a belső vívósást orvosolva vettem elő ismét a Vicky, Cristina, Barcelona című filmet. Hosszú éveken át kizárólag azért értékeltem Woody-t, mert az Árnyékok és köd című filmben összehozta Madonnát John Malkovitch-csal, így megszületett az a filmes csók, amelyben a férfi a feminin, a nő pedig a maszkulin energiákat képviselte. Aztán sokáig hidegen hagyott a szexuális frusztrációkkal küzdő New York-i entellektüel önimádata. Woody Allen egyedülálló tehetség, ez nem kétséges, de kicsit olyan, mint egy brutális, kék-penészes sajt: csak mértékkel, és ritkán fogyasztható, apró falatokban. Ezért aztán sokan üdvözölték a hírt, hogy a rendezőlegenda Füles című mozija készítésekor úgy határozott: mostantól nem (feltétlenül) tűnik fel saját filmjeiben. Aki „kiváltotta” őt, nem más, mint Scarlett Johansson: bár az alacsony, kopaszodó, szemüveges férfiban és a platinaszőke, igéző szemű hollywoodi dívában első látásra nem sok közös vonás akad, Woody mégsem Monroe, hanem önmaga folytatását látja legújabb múzsájában…

Vicky és Cristina (Rebecca Hall és Scarlett Johansson) két huszonéves New York-i hajadon, akik úgy döntenek, bohém és forró nyarat töltenek el Barcelonában. A konzervatív, klasszikus értékeket valló Vicky „hedonizálása” a spanyol borok, és a gitármuzsika élvezetében merül ki, míg a szabadelvű, buja Cristina nyitott mindenre… és mindenkire. Juan Antonio (Javier Bardem) egy botrányos házasságról és közepes tehetségéről ismert festő, aki egy bárban gyakorlatilag felkínálja magát a két fiatal nőnek, az ártatlan nyaralás pedig ettől a perctől kezdve mindkettejük életét megváltoztatja. Amikor pedig megjelenik Maria Elena (Penélope Cruz), a festőművész szenvedélyes és szuicidhajlamú ex-felesége, kiderül: a szenvedély éppen olyan, mint a spanyol közlekedés: nincsenek szabályok.

Gaudí szecessziója, szofisztikált spanyol dallamocskák és romantikus kis sikátorok teszik felejthetetlenné barcelonai utazásunkat, miközben felismerjük: mindünkben ott lakozik egy prűd Vicky, egy útkereső Cristina, és egy drámai Maria Elena, és ha szabadjára engedjük a fantáziánkat, nem mi követjük az előre kijelölt utat, hanem magunk tapossuk ki az ösvényeinket. Javier Bardem – akire legtöbben talán a Nem vénnek való vidék pszichopata gyilkosaként emlékeznek – kitűnően vezet rá minket arra, amivel a világirodalom számtalan regényében szembesülhettünk már: mindig a maszkulin erő dönt – de a feminin energiák akarata szerint.

Egyre gyakrabban érzem magam a blogom korlátai közé szorítva, és egyelőre nem találok megoldást a problémámra. Ha elindítanék egy blogot, amelyet álnéven írok, megalkuvó lennék, és elismerném, hogy az ismertségem felszínességre kötelez, ezzel pedig elveszíteném a kapcsolatot azokkal, akikhez valójában szólni akarok. Ugyanakkor van egy hang a fejemben, ami azt mondja, ez a kis önkontrol még jót is tesz, hiszen fontos, hogy az embernek legyenek titkai. Hálás lennék a véleményekért és a tanácsokért. Hogyan legyek a blogomban egyszerre deep és superficial?

Rég postotam DVD ajánlót, a Valentín nap pedig csak szerelmes filmmel az igazi. Ám most – tőlem igazán nem megszokott módon – egy cuki romantikus komédia helyett egy klasszikust ajánlok, amely elcsábította a Golden Globe-ot, magáévá tette a Baftát, és Oscar is beleszeretett. A “meleg cowboyfilm” – ahogy a sajtó emlegette –  minket is titkos légyottra hív.

Love is in the air…

A szikrázó napsütésben világítanak a hófoltos csúcsok. Az álmosan elnyúló völgyben ezüstfolyamként futnak a hegyi patakok. Ez a festői táj lesz egy nyáron át Ennis (Heath Ledger) és Jack (Jake Gyllenhaal) otthona. A két fiú pásztornak jelentkezett, hogy legyen némi pénzük megalapozni a jövőt, melyről minden “tisztes polgár” álmodik. A kimondatlan törvények uralta világban nem lehet más célja egy férfinak, ha a jövőről sző terveket. És mégis. A szűkszavú, önnön korlátai közé rekedt mezőgazdász és a szabad szellemű rodeócowboy egy fagyos reggelen egymás karjaiban ébred. A történteket magyarázhatja az alkoholmámor, a külvilágtól való elzártság, de mindkettejük lelkében ott a bűntudattal vegyes gondolat, hogy ezek talán mind hamis ideológiák. Szembenézni magunkkal a legnehezebb feladat. Annyi érv szól amellett, hogy hazudjunk a világnak és önmagunknak, hogy végül az utolsó, ami tetteinket motiválja, a saját boldogságunk megtalálása. A négy év, ami levélváltás és találkozás nélkül múlik el épp elég, hogy a két férfi felépítse maga körül az életet, mely megfelel az elvárásoknak. Ennis elveszi a hallgatag Almát, Jack pedig Laureent, a rodeódívát. Mikorra pedig otthonukat gyerekzsivaj tölti be, talán már késő szembenézni az igazsággal: az a nyár, ott a hegyekben az igaz szerelem nyara volt.

Annie Proulx Pulitzer-díjas novellája szívet, szemet gyönyörködtető köntöst kapott Ang Lee rendezőtől. A színészek visszafogott természetességgel brillíroznak, az andalító zene romantikus fénybe öltözteti a fakó texasi kisvárosokat. A Túl a barátságon nem két cowboyról vagy a homoszexualitásról, hanem mindannyiunkról szól: ne fosszuk meg magunkat a gyönyörűségtől, hiszen létezésünk egyetlen célja a boldogság.

Hiányzol, Heath…

Mostanság már-már divat utálni a karácsonyt, és sokan szinte bűncselekménynek titulálják, hogy már október végén Judy Garland karácsonyi dalaira díszítem fel a lakást. Ám mi, karácsony-kórosok nem hagyjuk magunkat: minden évben remegve várjuk, hogy mozikba kerüljön egy szívmelengető film, amelyen térdünket csapkodhatjuk a nevetéstől, vagy épp csücsörített ajakkal pityerghetünk…

“Jingle all the way…”

A téli időszak minden esztendőben bővelkedik az ünnepi filmekben, és mivel megszállott karácsonyfan vagyok, nagy részüket feszült izgalommal és zenélő plüssrénszarvassal a hónom alatt vártam. Persze sokszor csalódnom kellett. Az olyan rémségek, mint a Freddy sorozat hosszúságával vetekedő Télapu-saga majdnem tönkretették a X-mas hangulatomat, ezért néhány éve, az ünnep közeledtével kétségbeesetten írtam a Mikulásnak egy igazi karácsonyi filmért. Ám a fehér szakállú helyett valahogy Jude Law-hoz került a levelem, ami abból a szempontból kínos, hogy megtudta: őt kértem karácsonyra, viszont csodás is, mert a Holiday megmentette a mozirajongók karácsonyát.

Amanda (Cameron Diaz) és Iris (Kate Winslet) két külön világban élnek, úgy átvitt, mint szó szerinti értelemben. Valamiben azonban egyformák: mindketten utolsó pondrónak, gerinctelen senkiknek tartják a pasikat. A két megcsalt nő az interneten kötött véd- és dacszövetség értelmében a karácsonyi ünnepekre helyet cserélnek, így Amanda a ködös Angliába röppen, míg Iris az angyalok városában, Los Angelesben sütkérezhet. Ahogy a szeretet ünnepe közeledik, a pasigyűlölet alábbhagy, sőt, úgy tűnik: életük legemlékezetesebb karácsonyát köszönhetik a csalódásnak…

Karácsonykor felnagyítva látjuk a saját hibáinkat. Ahogy közeledik a szilveszter, az “évi rendes önvizsgálat” során egyre világosabbá válik: ha keserűek vagyunk, kétségbeesetten keressük a bologságot, ám a boldogságkeresésben gyakran méginkább megkeseredünk, míg végül a kétségbeesés vad romantikája is unalmas, silány, hétköznapi szürkeséggé válik. Tévedés azt hinni, hogy a Holiday csajoknak való nyálas románcocska: egy olyan utazásról szól, ahova nem viszünk magunkkal semmit. Sem csomagokat, sem múltbeli sérelmeinket. Helyette kitárjuk a szívünket, és esélyt adunk annak, hogy az ismeretlen egy felejthetetlen ajándékkal lepjen meg. A film arra tanít minket, hogy merjünk a saját életünk főhősei lenni. Az Egyszerűen bonyolult rendezőasszonya klasszikus vígjátékot alkotott, melyben a színészek lubickolnak a szerepükben, és éppen ez az, ami a film sava-borsát adja. Amellett persze, hogy csodás karácsonyi dallamok csendülnek fel, és hogy – azért írom le, mert tudom, nem csak nekem fontos szempont – Jude Law a vastag kabát és a rengeteg téli ruha ellenére is elképesztően szexi.