Csak úgy megérintett. Mostanában sok ilyen szalad ki belőlem…

Merengések…

A szüleim veszekedésekor mindig eljött egy pont, amikor az anyukám azt kiabálta “Paraszt vagy!”, az apukám pedig ezt: “Haggyuk má’ ezt a süket dumát, Katám!” Ez volt az ő “signature” soruk a vita során. És én mindig épp olyan élvezettel kuncogtam a konfliktusok eme egy évtizedre prolongált manifesztációján, mintha Betty Boopot nézve csapnám össze a tenyeremet, mikor kimondja: “Boop-Oop-A-Doop”.

Fotó: Péterffy Petra

Angyalok. Bár képzeletünkben hófehér szárnyakkal, glóriával a fejükön szállnak le hozzánk, ők azok, akik barátok, ellenségek, koldusok, idegenek képében jelennek meg előttünk, és ha nem vesszük észre, hogy üzenetet hoztak nekünk, egy pillanat alatt messzire repülnek… és talán soha többé nem látjuk őket.

Hűlt helye az angyalomnak…

Még ki sem világosodott, amikor a Budapest-London járaton ülve egy női hang kezdett ébresztgetni. “Jó reggelt!” – mosolygott rám egy pirospozsgás arc, szinte intim közelségből. A lány ocelotmintás leggingst és ehhez passzoló mellényt viselt, és olyan erős parfümillata volt, mintha egy parfüméria hivatásos terméktesztelője volna. Ekkor még nem sejtettem, hogy egészen más a hivatása az én életemben.

“Te vagy Kristóf, igaz?” – szólt, én pedig még mindig félálomban kipréseltem magamból egy igent, ez pedig – mint utóbb kiderült – felért egy házassági szerződés aláírásával. Detti – mert ez volt a neve – belekezdett az első történetébe, majd a következőbe, majd a sokadikba… szakadatlanul beszélt és beszélt, én pedig eleinte igyekeztem követni őt, ám hamarosan már csak bágyadtan mosolyogtam, míg végül feladtam, és megkértem, hogy hagyjon aludni. Napok óta nem pihentem ki magam: minden éjszakát írással töltöttem a januári lapzárták miatt. Egy darabig gyakorlatilag halottnak tettettem magam, és azon méltatlankodtam magamban, miért nem hagy békén ez a vadidegen, majd álomba bosszankodtam magam. Mire felébredtem, már nem volt mellettem: az utasok szinte mind elhagyták a fedélzetet, így én is felkaptam a kabátomat, és kiléptem a gépből a szakadó hóesésbe.

Hatalmas csomagokkal préseltem át magam az ülések között a reptérről a városközpont felé tartó buszon, amikor ismét megpillantottam. “Kristóóóf!” – kiáltott a hátsó sorból, én pedig akárhogy forgattam is a szemem, hely híján nem volt más választásom, mint mellé ülni. Először arról kezdett panaszkodni, hogy nem ismer senkit Londonban, és hogy egyetlen barátjával sem sikerült kapcsolatba lépnie, akik itt élnek, majd előkerült a családi fotóalbum, és egymás után kezdte mutogatni a telefonjában lévő képeket. “Ez a vizslánk, Dorka. Itt én vigyáztam rá, mert a mamámék épp nyaralni voltak. Ez az unokahúgom. Nézd, milyen cuki pofát vág.” Még mindig képtelen voltam a szemébe mondani, hogy nem vagyok kíváncsi a képes élettörténetére, így türelmesen hallgattam, és azon kezdtem merengeni: mi dolgom lehet ezzel a furcsa idegennel. Ekkor – mintha csak válasz érkezett volna a kérdésemre odafentről – Detti megkért, hogy húzódjak félre, mert beszélni akar a buszsofőrrel: “Bepisilek, nem bírom!” – visított magas hangon, majd előrenyargalt. “Nem fog miattad megállni a busz, ebben biztos lehetsz” – mondtam neki szkeptikusan, ő azonban hajthatatlan volt. Néhány másodperccel később üdvözült arccal sietett vissza. “Mindjárt megáll” – mondta mosolyogva. “Ideadnád a kistáskám?” Meglepetten nyomtam a kezébe a retiküljét, a busz pedig valóban lefékezett egy faluszéli megállónál.

Detti gyors, apró léptekkel tipegett le a lépcsőkön, majd egy bokor felé vette az irányt, eltökélten dacolva a térdig érő hóval. A tragédia ekkor következett be: a busz csikorogva elindult a megállóból, én pedig tátott szájjal figyeltem, ahogy távolodunk a mindössze egyetlen kistáskával felszerelt, párducmintás blézeres, az angliai hómezőn rekedt női alaktól. Kétségbeesetten fordultam a mögöttem ülő – szintén magyar – lányok felé: mitévők legyünk, ők azonban megnyugtattak. “A sofőr biztosan azt mondta neki, hogy leszállhat, ha akar, de megvárni nem tudja” – mondták. Amikor megérkeztem a végállomásomra, a buszvezetőhöz léptem: “Excuse me, what happened to that girl who got off earlier?” – kérdeztem. “What girl?” – mondta türelmetlenül, majd kinyitotta az ajtót, és az órájára mutatott, hogy késésben van. A buszról leszállva, a kavargó hóesésben sétáltam a metró felé, és bizonygatni kezdtem magamnak: “A sofőr nyilván szólt neki, hogy majd intse le a következő buszt. Minden rendben van vele.” Hinnem kellett magamnak. Nem volt más választásom…

Egy hét telt el azóta, és nem múlik el nap, hogy ne gondolnék a lányra, aki minden lehetséges eszközzel azt üzente nekem, hogy ezalatt a rövidke idő alatt, amit együtt töltünk, gondoskodjak róla. Szüksége volt rám, én pedig ingerülten kizártam őt a világomból. Egy angyal volt, akit nekem küldött az ég, hogy rájöjjek: hiába ásom bele magam a kabbala bölcsességébe, és zagyválok a kollektív felelősségvállalásról, a mindennapi életben sokkal nehezebb spirituálisnak lenni, mint elméletben. Emlékeztetett arra, milyen óriási különbség van az önzés és a szeretet között. Van egy cédulám odafenn “segítségadás elmulasztása” felirattal. Titokban abban reménykedem, hogy talán eljut hozzá ez az üzenet, vagy hogy olvasva a soraimat valaki a fejéhez kap: “Ó, hiszen én jól ismerem ezt a lányt!”, és valahogyan tudtomra adja, hogy nem veszett el az én párducmintás szárnyakat viselő angyalom.

A bejegyzés a Life.hu számára készült. Olvasd el a rovatomat minden kedden az Origo honlapján.

Amikor fedeztem a tragikus sorsú költőházaspár, Sylvia Plath és Ted Hughes egyetlen élő gyermekének művészetét, megszállottként kutattam, hogyan vehetném fel a kapcsolatot az Angliában élő festőnővel. Úgy éreztem, kapcsolódnom kell ehhez a vérvonalhoz. Hónapokon át olvastam, kutattam és – mondhatni – éltem a Plath család világában, végül az ELLE magazin nyári különszámában írtam ki magamból: a szerelem fájdalmas bálványozásától az öncsonkító mélyrepüléseken át a halott anyámmal összekötő elszakíthatatlan köldökzsinoromig számtalan ösztön és ideológia hajtott. Íme egy részlet…

ELLE – Beauty&Beach… and me

Vérkereszt, vagy amit akartok

Az egész tavaly ősszel kezdődött, amikor egy kora hajnali órában gyertyafénynél olvasgattam Sylvia Plath naplóját. A az álmosság és a könnyeim felváltva mardosták a szememet, és végtelenül fáradt voltam lelkileg és szellemileg egyaránt, de képtelen voltam letenni a könyvet. „Írni akarok, mert valami arra késztet, hogy kiemelkedjek 
az élet kifejezésének és lefordításának egy területén. 
Nem elégíthet ki a puszta életben maradás óriási munkája.” A saját könyvem, ekkorra már betördelve várta, a nyomtatást. Több tucat barát és intrikus kérdezte tőlem: „Tulajdonképpen miért akarsz írni?”. Most választ adott valaki… helyettem. Egész életemben imádtam tanulni, mert ha valami befészkeli magát az agyamba, nem nyugszom addig a pillanatig, míg nem tudok meg róla mindent. Éppen ezért a kezdeti bíztató visszajelzések után amint tehettem, Londonba utaztam, hogy találkozzam Frieda Hughes-szal…

Azt mondják, mindenkinek megvan a maga keresztje. Frieda Hudges, az Wales-ben élő képzőművész és írónő azonban kétségtelenül többet cipel a vállán, mint a legtöbb ember ezen a világon. Közülük pedig a legnehezebbek azok, amelyektől ha akarna sem tudna megszabadulni: a szülei. Frieda a brit királyi család egykori udvari írójának, Ted Hughes-nak, és a legendás amerikai költőnőnek, Sylvia Plath-nek közös gyermeke. Egy olyan pár szerelmének gyümölcse, akiknek művészete, magánélete és halála egyszerre tölti el az őrülettől valő rettegéssel, és térdrogyasztó csodálattal az olvasókat. Drámai, útvesztőkkel és szakadékokkal teli pályájukról dokumentumfilmek, regények és hollywodi szuperprodukciók regélnek – és Frieda Hughes verseinek, festményeinek is ők a fő múzsái.

Párhuzamos univerzumok

Frieda édesanyja, Sylvia Plath már kislányként is jóval érzékenyebb és szellemileg is érettebb volt társainál. Egészen fiatal volt még, mikor novellájával megnyerte a Mademoiselle nevű női magazin díját, így egy hónapon át gyakornokként dolgozhatott egy “másik világban”: New Yorkban. Ám a divatbemutatók, fogadások és partik hamar rádöbbentették a különc és szorongó fiatal nőt: ő ide sem tartozik. Talán sehová sem. Hazautazását követően elbújt anyja házának pincéjébe, és egy levélben tudatta a családjával: el kellett utaznia… majd lenyelt egy maréknyi altatót. Napokkal később találták meg a szinte teljesen kihűlt testet, az orvosok pedig csodával határos módon megmentették az életét.

Ez pedig már Sylvia Plath, egyetlen regényének, az Üvegburának töténete: Esther Greenwood tizenkilencéves, és minden álma, hogy író legyen. Miután egy vidéki divatlap ösztöndíjának nyerteseként egy hónapot New Yorkban tölt, vágyai beteljesülni látszanak, ám ebben a féktelennek és erkölcstelennek tetsző világban minden korábbi álom kemény, fájdalmas földhözcsapódással ér véget. Amikor pedig visszautasítja őt a helyi Irodalmi Főiskola, végképp összeroppan. A szexuális frusztrációktól és mély depressziótól szenvedő lány minden erejével azon van, hogy legyűrje az őt felőrlő betegséget, majd lassan eljut a pontra, mikor megérti: számára a hallucinációk és a pokoljárás az élet, a művészet és a halál bölcsője egyaránt. Bár a párhuzam Esther és Sylvia kötött kétségbevonatatlan, ma, majd’ ötven évvel később bátran kimondhatjuk, hogy Plath – szinte látnokként – saját lányának történetét is megírta. Hiszen míg Sylvia az Üvegbura kiadásának évében belehalt „az életben maradás óriási munkájába”, Frieda Hughes, -akárcsak Esther Greenwood a könyvben – él, vagy talán méginkább túlél.

Frieda Hughes évtizedeken át rejtőzködött a világ elöl, akárcsak anyja egykor odalent a sötét pincében. „Megpróbáltam nem alkotni, és éreztem, hogy boldogtalanná válok. Megpróbáltam nem írni, és rájöttem: a lehetetlennel kísérlezetem. Még ha rosszúl írnék is, még ha senki sem volna kíváncsi rám, akkor is tennem kell a dolgomat.” Frieda pontosan tudja, hogy – úgy nőként, mint művészként – élete végéig anyjával fogják összemérni, ahogy azt is, hogy számtalan, számára vadidegen ember saját kis árvájaként gondol rá. A lányként, aki szinte még csecsemő volt, mikor anyja magára nyitotta a gázcsapot. A csöpp kishölgyként, akivel egy iskolatársa közölte, hogy a mamája öngyilkos lett, mert saját apjának nem volt merssze elmondani a szörnyű hírt.

Tisztelgés vagy halottébresztés?

2003-ban azonban Frieda világa ismét megremegett: mozikba került a film, amelyben az Oscar-díjas Gwyneth Paltrow és a “szőke James Bondként” elhíresült brit színész, Daniel Craig játsza Sylvia Plath-et és Ted Hughes-t. Egy, az egész világ előtt ismert történet elevenedett meg szélesvásznon, ez pedig óhatatlanul megosztotta a közvéleményt. Ám a film ellen kampányolók zászlóvivője maga Frieda Hughes volt, mondván: a szüleiről készült fércmű nem több, mint ízléstelen hullagyalázás. “Most már film is készül, annak, aki nem tudja elképzelni, 
milyen, mikor fejét a sütőbe dugja, 
és elárvulnak a gyerekei. (…) A filmesek összegyűjtötték a testrészeket. 
Akarják, hogy lássam. 
De az ízületeknél össze kell kötözni, 
és elrejteni a műanyag részeket felújított anyámban. 
A verseit akarják használni 
tű és cérna helyett, 
hogy hiteles legyen. 
Azt mondják, örülnöm kellene, hogy visszahozták nekem, 
ezért adjam oda a szavait, 
hogy beletömjék a szörny szájába: 
öngyilkos Sylvia-Baba, 
aki jár is és beszél is, és kérésre bármikor meghal, 
meghal, és meghal, 
és örökké meghalhat újra.”
 Frieda nem csak, hogy nem volt a producerek segítségére a forgatókönyv megírásakor, de egyenesen megtagadta a kérést, hogy a filmkészítők hozzáférhessenek anyja életművéhez.

Talán én is ezt teszem most: feltámasztom a halotti maszkot viselő, részben emberi szövetből, részben plasztikból és képzelőerőből összefércelt Sylvia-Babát? Talán ezért kellett napokon át hiába keresnem Frieda Hughes ügynökét, aki egy esős délelőttön végre válaszolt a számtalan telefonhívásomra, és határozott hangon azt mondta: „A művésznő egy ideig semmiféle témában nem ad interjút senkinek, semmilyen körülmények között.” Notting Hillben, a Portobello Road egyik sarkán álltam, és összeszorítottam az ajkaimat, ahogy kövér, londoni esőcseppek végiggurultak az arcomon. Azon merengtem, vajon miért mondhatott nemet. Ironikus módon Sylvia Plath sorai jutottak szembe: “Keresztre feszítenek a saját korlátaid. Amit vakon választottál, megváltoztathatatlan; vissza nem vonható. (…) Még azt sem vagy képes eldönteni, hogy sétálj-e egyet a szabadban: nem vagy biztos benne, menekülés-e ez is, vagy puszta felfrissülés az egész napi szobafogság után.”

Írni akartam erről. Korlátok nélkül. A napokban adtam fel a jelentkezési lapomat a londoni Goldsmith Egyetem „angol-amerikai irodalom és kreatív írás” kurzusára. A motivációs esszémben azt írtam, ez az én születésnapi levelem. „Sylvia Plath idén 72 éves lenne, én pedig 27 vagyok. Amikor őt olvasom, tükörbe nézek, úgy ézem, a saját lelkem beszél hozzám. Éppen így akarok írni én is: az olvasóm tükörképe akarok lenni, amely megszólítja őt. Nem akarok vakon választani, keserűen keresni a saját önkifejezási formámat, majd nem találva azt ismét elbújni a világ elől.” Ha pedig engem is visszautasít az „Irodalmi Főiskola”, újra elolvasom majd Az Üvegburát, és akkorra már végképp elbizonytalanít majd a kérdés: ki is valójában a könyv főhőse, Esther Greenwood. Sylvia Plath, Frieda Hughes, vagy talán éppen én… Steiner Kristóf

A cikkem teljes, szerkesztett változatát at ELLE magazin Beauty&Beach különszámában olvashatod el.