Miután a 27-i Lélekbonbon dedikáláson alaposan meglepett minket a kígyózó sor, és mivel az üzletház zárórája megsürgette az eseményeket, újabb dedikálást szervezünk az Ulpius kiadóval. 3-án, csütörtökön délután 5 és 7 óra között várok mindenkit az Ulpius Könyvesboltba, ezúttal a Pozsonyi úton, Budapesten.
Bő két és fél óra alatt írtam alá a “lélekbonbonisták” példányait, és sokan előző könyvemet, a Gumimatrac a Gangeszent is magukkal hozták, a SugarShop pedig ehető lélekbonbonokkal kényeztette a közönséget. Ha szeretnél te is egy firkantást, és mellé egy közös fotót, vagy csak egy csókot, várlak a második dedikáláson. Addig is íme néhány fotó a tegnapi eseményről, és pár kedves sor, amit az eddigi kritikusaim jegyeztek le.
“A Lélekbonbon az egyetlen olyan édesség, amely jótékony hatású és a vonalainknak sem árt. Gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmény.”Nesze!szer
“Megkaptam azokat a gondolatokat, amikre sok embernek szüksége lehet. Buddhista és kabbalista tanítások, amikbe belegondolva alapigazságok, de eddig a percig, amíg leírva nem olvassa az ember, nem is tudatosul. Egy-egy fejezet után félrerakva a könyvet mérlegeltem és átrágtam a hallottakat.”Zama’s blog
“Steiner Kristóf bátor ember. Igazi önmegvalósító alkat, akire akkor is figyelnünk kell, ha nem szimpatikus, amit csinál. Tehetséges, de elsősorban nem „valamihez” ért, azaz nem író, tévés vagy operaénekes, hanem inkább hangsúlyosan jelen tud lenni bárhol és bármikor. Lehet, hogy vannak nála tehetségesebbek az adott területen, de ő olyan természetességgel tud mozogni éppen aktuális közegében, hogy azt gondolhatjuk: született zseni!” Líra magazin
“Kristóf egy éve “megihletett” az Angyal történetével, akinek párducmintás szárnya volt. Ma, a könyvének a dedikálásán- amely könyvben ez a mese is szerepel- megleptem a rajz színes változatával. Jó volt látni Kristóf, és jó a könyv nagyon…” Parádi Gabi, Pumpkin Paradise
Steiner Kristóf második könyve leginkább egy doboz szellemi csokoládéhoz hasonlatos: bárhol felnyithatjuk, és szemezgethetünk a hetvenkét történet, emlék, gondolat, álláspont, vagy szokatlan párbeszéd között.
Candy-mandala by Simon Jose
A „buddhista családban nevelkedett, Izraelben élő vegán, meleg kabbalista celebritás” a ráaggatott címkéket olykor leszaggatva vagy azokra önironikusan ráerősítve, hol viccesen profán, hol szándékosan gejl, hol meglepően mély, és ezúttal édesen kesernyés „lélekbonbonokkal” kínálja meg azokat az olvasókat, akik a szerzővel együtt hisznek benne: miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.
“Minden káosz, félreértés, gyűlölet és agresszió a békétlenség torz gyermeke. Amikor valaki hangosan kimondja találkozáskor: „Békével jöttem”, ezzel azt üzeni, hogy bár egyszerű emberként nem mindig képes irányítani a világban történő kalamajkát – legyen szó véres háborúról vagy egy elejtett kristálytálcáról –, viselkedését ezekben a helyzetekben mindig a béke iránti elkötelezettség motiválja. Nem fontos többé, ki melyik pártra szavaz, milyen vallású, sőt még az sem, hogy Madonnát avagy Lady GaGát tartja-e a pop királynőjének.”
Steiner Kristóf a Vörösmarty Gimnázium híres dráma tagozatán érettségizett, és ezzel készen is állt arra, hogy saját életét is valódi drámává változtassa: dolgozott színészként, Szabó István és Árpa Attila rendezésében belekóstolt a filmezésbe is. Alig volt húszéves, amikor a televíziózás került az élete középpontjába: egy generáció nőtt fel élő, délutáni talkshowján, filmes műsorába pedig számtalan interjút készített nemzetközileg elismert művészekkel. Évek óta jelennek meg filmkritikái az Exit magazinban. Londonba költözése után az írás vette át a főszerepet az életében: a Cosmopolitan, Elle, Marie Claire, és a Nők Lapja kiadványaiban jelentek meg írásai, a HVG online, a Magyar Narancs és a Prizma folyóirat közölte cikkeit, a legendás PEP! magazin vezető szerkesztőjeként is dolgozott.
Első könyve, a Gumimatrac a Gangeszen 2009-ben jelent meg. Elvégezte a londini Golsdmith Egyetem kreatív írás kurzusát, jelenleg Tel Avivban él férjével, aki gyermekorvosként szakodosik. Angol nyelven ír a tel avivi Time Out magazinnak, és innen látja el a Music Plus televízió főszerkesztői teendőit is. 2008 óta vegán életmódot folytat, mentorként tevékenykedik a Kabbala Központ magyarországi tanfolyamain, és állandó támogatója a Kids Creating Peace muszlim-zsidó-keresztény békeprogramnak.
Dedikálás: 2011. október 27. · 17:00 – 19:00, az Ulpius-ház új könyvesboltjában, a Batthyány téren, a Vásárcsarnok, I. emeletén. A helyszínen 20% kedvezménnyel vehetitek majd meg a könyvet, és minden (helyben) vásárló egy ehető “lélekbonbont” is kap ajándékba a SugarShop jóvoltából. Sajtóbemutató: 2011. október 25. 10:30, SugarShop, Budapest, Paulay Ede Utca 48. RSVP: pr@ulpiushaz.hu Beszélgetőtárs: Esze Dóra
“De jó neked, hogy ilyen gyakran jársz haza!”, mondogatják egyesek, mások szerint pedig “Tiszta hülye vagy, tönkrevágod a vegetatív idegrendszered ennyi melóval.” Három nap egy életből, ahol egy percre leállni egyet jelent a dominó-effektus beindulásával: minden dőlne.
Mikor is megy a gépem? Pénteken… Jesszusom, dehát az holnap van. Azaz ma! Hajnali négy óra. Becsekkolás-kicsekkolás. “Maga csomagolta a táskáját?”, “Van a kézipoggyászban folyadék?”, “Mi a célja a látogatásának?” – a kérdésekre gépies mosollyal felelek, míg az egyenruhás kislány be nem pecsételi a 15. izraeli bélyegzőt az útlevelembe. Angliában pedig már nem is pecsételnek, amikor fesztiválokra, interjúkra érkezem… szerencsére. Máskülönben az igazolványképemen volna már csak hely. Picike adag vegakaják, aprócska zsemlékkel, híg kávéval – biccentve veszem át őket a teli szájjal vigyorgó légiutaskísérőktől, melyek közül a srácokkal valahogy minden esetben kialakul egy kis futó szemkontaktus. Ugyanaz a forgatókönyv… minden járaton.
Reggel, mikor a telefonom pittyegésére lenyomom a szundit, másodpercekig tart, míg felfogom, hol vagyok: a Londonban bérelt kisszobánkban, a Tel Aviv-i otthonunkban, vagy épp a papámnál. “Kristóf, ébresztő.” Kelteget valaki finoman. A papám az? Vagy a kedvesem? Igen, ez az édesapám… Budapesten vagyok. Gyors kávé, be a kocsiba, és irány valamelyik reggeli műsor stúdiója. Majd egy szinkronstúdió, ahol egy sorozat egész évadát vesszük fel egyetlen nap alatt… én vagyok a címszereplő magyar hangja. És közben csörög a telefon… egy régi barát hív: “Hallom, itt vagy Pesten! Mikor iszunk meg egy kisfröccsöt?” Mosolygok… “Ma este?” Ekkor már a második éjszakát vészelem túl alvás nélkül: a lapzárták nem várnak. És a barátok sem.
“És, Matannak hogy tetszik az orvos-élet?”, “Milyen lesz az új könyved?”, “Mi ez az új style?”… ugyanazok a kérdések, mintha minden ember ugyanazt a forgatókönyvet kapta volna meg, és egy válogatásra tartanék arra vonatkozóan, ki teszi fel a kérdést a legérdeklődőbb, őszintébb mosollyal… de a legtöbben valahogy nem tűnnek igazán izgatottnak. Viszont csinálunk közös fényképet… sokat. Álmosan somolygok a képeken: ezt én is szeretem. Legalább emlékezni fogok rá, hol jártam ebben a négy napban. A volt kollégák közben elmesélik: az “anyacsatornámnál” az a pletyka járja, hogy halálos beteg vagyok, és valami titokzatos kezelést kapok külföldön. Erre bizonyíték, hogy – idézem – foltokban nő a szakállam. Meg sem lepődöm.
Ma aludtam három órát… frissnek és üdének érzem magam, mielőtt betoppanok a Budapest Média Centrumba, ahol 15 tininek tartok órát. A mai feladat: egy klasszikus sztori “kibeszélő show”-s megjelenítése. Az alkalmi Mónikák és Balázsok kétségbeesetten próbálják viselkedésre bírni Mercutiót és Gollamot a Gyűrűk Urából és Simbát az Oroszlánkirályból. A “gyerekek” élvezik a játékot: őszinték és tehetségesek. Hátradőlök, amíg megérkezik az SMS: itt van értem az autó. Indulunk a Soundra forgatni a MusicPlus zenetévével, amelynek a főszerkesztője vagyok. A negyvenfokos melegben álldogálunk a sorban a bejáratnál, majd az interjúk helyszínein, míg végül a forróságtól és a fáradtságtól kidőlök egy bokorban a parton. Alszom pár órát. Csend van.
Becsekkolás-kicsekkolás. “Máris mész vissza?” – köszönt a biztonsági kérdéseket feltevő srác a reptéren, és végigpörgeti az útlevelemet. Tranzit… hatalmas kávéval a kezemben próbálom ébren tartani magam. A repülőn még be kell fejeznem egy cikket… friss, fiatalos, üde és kreatív kell, hogy legyen. Miért ne menne? Elvégre kipihentem magam tegnap, a bokor alatt. Kész… sokat kuncogtam rajta, és a mellettem ülő is bele-bele pillantott, amíg elbóbiskoltam. Leszállunk, taps a pilótának, be a taxiba, ki a taxiból… megüt a párás kánikula. Érzem a tengert. Ez feltölt energiával egy újabb pár órára. Ledobom a táskám, felnyitom a MacBookom, és írni kezdek… a Life.hu-ra még nem is írtam semmit. Berreg a ventilátor, merengek… adni akarok valami igazit. Egy darabot az életemből azoknak, akik hétről hétre “velem tartanak” az utazásokra: Medkónak, Lydiának, Gyurmának és a többieknek a fórumról. Egyszer velük is jó volna találkozni! Talán majd legközelebb, mikor hazalátogatok.
