Borító: Jose Simon

A Hajónaplókat egy szürreális, ám nagyon is valós kaland köré építette: néhány évvel ezelőtt merészen válaszolt egy meglehetősen szokatlan apróhirdetésre, és hamarosan a nyílt tengeren találta magát egy vadidegennel, s – ahogy az lenni szokott – a nagyon is jól ismert démonaival. Miközben rejtélyes útitársával bejárja és végigkóstolgatja Dél-Európa tengerparti városait, hamar kiderül, hogy nem ő az egyetlen a hajókabinjukban, aki puzzle-ként próbálja összeilleszteni a szívét. Kristóf persze személyes hőseitől sem szakad el: a magyar pop kultúra kishercegét hol Hollywood aranykorába fújja el a szél, hol pedig a Velencei Filmfesztiválra evez, ahol nem csak Madonnával, de kallódó önmagával is találkozik végre. Bonne voyage!

“A könyvek eleven lények, csak vannak felnőttek, akik ebben még nem hisznek. Steiner Kristóf Hajónaplók című kötete és Liz Gilbert Ízek, imák, szerelmek regénye egyszer összeakadt valami koktélpartin, e-mail címet cseréltek, és azóta rendszeresen leveleznek. Mindkettőnek megvolt már a maga élete, mikor a cyber-óceánon egymás mellé sodródott az az aranyos kis bárkájuk, és bizonyára csillogó szemmel állapították meg, hogy mindkettő csúcsra tör a nápolyi Da Michele-pizza leírásában, meg a váratlanul ajándékba kapott útitársakéban. Kristóf valószínűleg jócskán tartogat még mondanivalót valamelyik világjáró kabátkája zsebében.” Esze Dóra

A kötet előrendelhető itt. Karikázd be a naptáradban! Június 9-én szombaton 18 órakor az Ulpius-ház Könyvkiadó standjánál Hajónaplók dedikálás! A könyvbemutató közönségtallkozóról, amelyet a Móricz Zsigmond körtéri Ulpius-ház Könyvesboltban rendezünk meg hamarosan értesítünk mindenkit. Lájkold a könyv Facebook oldalát.

Vintage Gay Parade – 1980, Los Angeles

Nagyon szomorúnak tartom, hogy 2012-ben egyáltalán még beszélnünk kell ilyesmiről. Én zsenge tini koromban őszintén hittem, hogy mire harminc leszek, egy nyiltan homoszexuális politikus, tanár, vagy pap, vagy egy transzexuális operációjának története már rég nem döbbent majd le senkit. Erre nem, hogy a melegek családhoz való joga, de lassan a házasság előtti szex is tabu, ha pedig két fiú lazán csókot vált a négyes-hatoson, komoly az esélyük arra, hogy egy homofób utastárs meglepi őket egy taslival. Magyarország belépett egy időgépbe, és repül valahová, de senki sem tudja hová. Aki szereti az éppen uralmon lévőket, az szerint a fényes jövőbe, aki pedig másik kormányt akar, az szerint a sötét múltba. Szerintem pdig ez az időgép nem működik. Soha nem is működött. Ki kell szállni belőle, és elkezdeni szépen élni, itt, és most.

Azt feltételezni, hogy ha a homoszexuálisok nem borzolják a kedélyeket, boldogabb lesz a nemzet, és több munkahely lesz, és kevesebben fognak éhezni, és nem lesz bűnözés, és mindenki kap ajiba egy okostelefont, azt hiszem, tévhit. Ha bárki azt gondolja, hogy az ő személyes kis tere hatalmasabbra tágulna azzal, ha a cigányok, melegek, zsidók, törökök, kínaiak, kóbor kutyák, prostituáltak, nem-templomba-járók, és mindenki, aki “nem pont olyanolyan, mint én” egyszercsak eltűnnének a Föld színéről, az nagyon veszélyes állapotban van lelkileg. A melegfelvonulás azért szükséges, és azért kell, mert mindenkit emlékeztethetünk vele: homoszexuálisnak lenni nem választás kérdése, nem betegség, nem divathóbort és semmiképpen sem tabu téma.

Itt élünk veletek, közöttetek, ugyanazokon megyünk keresztül, mint ti: sokan vannak köztünk, akinek összetörte a szívét a párja, mégtöbben, akik épp szerelmesek vagyunk, dolgozunk látástól vakulásig, hogy kifizessük a számláinkat, és mi is békét, bőséget és boldogságot. Azok pedig, akik bíznak bennünk, és tudják, hogy nem vagyunk sem pedofiok, sem gerontofilok, nem bőrszerkóban ugrunk le kenyérért a sarki boltba, és nem vagyunk mind nemi betegeg, nagyon fontos lenne, hogy mellénk álljanak. Művészek, celebek, szimpatizánsok, rokonok mind-mind fel kell, hogy emeljék a hangjukat. Az, hogy a melegfelvonulást lefújja egy nemzet, a legdurvább jele annak, hogy mekkora szükség van erre a békés, vidám, a légynek sem ártó, viszont
az egész emberiségre hatással lévő parádéra. Egy napra boldogan és vidáman, önmagunkat kifigurázva, görbe tükröt mutatva a társadalomnak, akik ránktukmálták ezeket a szereteotipiákat, a szívárvány minden színében popázva akarjuk hirdetni: buzik vagyunk, és nem megyünk sehová.

A Kabbala Központ spirituális vezetőke, Rav Berg azt szokta mondani: “Mindent tolerálok, kivéve az intoleranciát.” Kedves homofób barátaim, ez a mi bolygónk is, és mi örömmel megosztozunk rajta mindenkivel. De az nem fair, hogy azért kell félnünk tőletek, mert valójában ti féltek tőlünk. Mert mindenki, aki “más, mint én”, emlékezthet arra, hogy a világ nem fekete-fehér. A homofóbia nem más, mint egy kifogás arra, hogy a saját korlátaik rabszolgaláncain élő embernek ne kelljen egyéni látásmódot kialakítaniuk, és a választás nehézsége nélkül megmaradhasanak szűk kis világukban. Gyertek ki ide a fényre, és álljatok mellénk most, mert szükségünk van rátok! Mindenkinek, aki nem akar szellemileg uniformizált országban élni: csatlakozzatok az összes közösségi oldal tiltakozó kampányaihoz, vegyetek részt a várható, békés tüntetéseken, és beszéljetek az álláspontotokról a barátaitokkal, rokonaitokkal, kollégáitokkal. A melegek nem szörnyetegek. Nincsenek karmaink, nem köpünk savat, nincs méregfogunk, egszerűen azonos nemű szerelmünkkel ölelkezve durmolunk éjjel az ágyunkban. Azért ez annyira nem félelmetes, lássuk be.

Szükség van minden lehetséges megmozdulásra, ami szocializálhatja a heterokat és melegeket. Ismerkednünk kell azokkal, akik rosszul ítélnek meg minket, vagy nem értenek minket. Más országokban ez a feladat a médiáé: a meleg karakterek sorozatokban, meleg showmanek, stb. megszerettetik és megértetik az emberekkel, hogy a melegek is ugyanolyanok, mint ők. De Magyarországon ebben a pillanatban nagyon kevés teret enged a médiatörvény arra, hogy normálisnak mutatkozzunk. Két csókolózó fiú képére rányomnak egy 18-as karikát. Bajban vagyunk, veszélyesen eltolódtak a határok, a hatalom bármit megtehet lassan, és ilyenkor a melegfelvonulás nem passzió, hanem fontos politikai, szociológiai és spirituális hatással bíró eseméy.

Az entellektüel-díváskodó melegek – mint amilyen én is voltam, mikor sok évvel ezelőtt, amikor a melegfelvonulást feleleges exhibicionista feszültségkeltésnek neveztem – ne is gondoljanak arra, hogy ez az álláspont tartható ebben az extrém helyzetben. Ez az a pont, amikor az LMBT közösségnek teljes egyetértésben és szeretetben kell együttműküdnie. Szóval nem számít, hogy izompólós diszkósfiú vagy, vagy fültágítós emós, hippi szabadságharcos, vagy öltönyös hivatalnok, ha megvalósul a melegfelvonulás, ott a helyed.

“Budapesten homoszexuálisnak lenni annyi, mint állatkerti jószágnak. Egyesek “állatsimogatóba” képzelik magukat, és pesztrálnak minket, mások pedig ámuldozva csodálnak, hogy ilyen is van, és persze “állatkínzók” is akadnak. Amikor Tel Avivba költöztem, megdöbbenve tapasztaltam, hogy egy vallási alapokon nyugvó állam nagyvárosában kézenfogva sétálnak a srácok, és tömve van a “gay beach”. Ez a város a közel-kelet meleg paradicsoma, és erre a városvezetés rájátszik: sok a gay filmfesztivál, sőt, az itteni PRIDE az egyik legnagyobb esemény a világon. London pedig az arany közép: itt annyira sem fontos, hogy meleg vagy -e, vagy hetero, mint az, hogy milyenszínű a hajad. A homoszexuálisok semmiféle kisebbséget nem képviselnek ebben a kulturális olvasztótégely-közegben.”

A teljes cikket a Marie Claire legfrissebb számában találod.

Bő két és fél óra alatt írtam alá a “lélekbonbonisták” példányait, és sokan előző könyvemet, a Gumimatrac a Gangeszent is magukkal hozták, a SugarShop pedig ehető lélekbonbonokkal kényeztette a közönséget. Ha szeretnél te is egy firkantást, és mellé egy közös fotót, vagy csak egy csókot, várlak a második dedikáláson. Addig is íme néhány fotó a tegnapi eseményről, és pár kedves sor, amit az eddigi kritikusaim jegyeztek le.

“A Lélekbonbon az egyetlen olyan édesség, amely jótékony hatású és a vonalainknak sem árt. Gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmény.” Nesze!szer

“Megkaptam azokat a gondolatokat, amikre sok embernek szüksége lehet. Buddhista és kabbalista tanítások, amikbe belegondolva alapigazságok, de eddig a percig, amíg leírva nem olvassa az ember, nem is tudatosul. Egy-egy fejezet után félrerakva a könyvet mérlegeltem és átrágtam a hallottakat.” Zama’s blog

“Steiner Kristóf bátor ember. Igazi önmegvalósító alkat, akire akkor is figyelnünk kell, ha nem szimpatikus, amit csinál. Tehetséges, de elsősorban nem „valamihez” ért, azaz nem író, tévés vagy operaénekes, hanem inkább hangsúlyosan jelen tud lenni bárhol és bármikor. Lehet, hogy vannak nála tehetségesebbek az adott területen, de ő olyan természetességgel tud mozogni éppen aktuális közegében, hogy azt gondolhatjuk: született zseni!” Líra magazin

“Kristóf egy éve “megihletett” az Angyal történetével, akinek párducmintás szárnya volt. Ma, a könyvének a dedikálásán- amely könyvben ez a mese is szerepel- megleptem a rajz színes változatával. Jó volt látni Kristóf, és jó a könyv nagyon…” Parádi Gabi, Pumpkin Paradise

A könyvet megrendelheted itt, húsz százalék kedvezménnyel!

Candy-mandala by Simon Jose

A „buddhista családban nevelkedett, Izraelben élő vegán, meleg kabbalista celebritás” a ráaggatott címkéket olykor leszaggatva vagy azokra önironikusan ráerősítve, hol viccesen profán, hol szándékosan gejl, hol meglepően mély, és ezúttal édesen kesernyés „lélekbonbonokkal” kínálja meg azokat az olvasókat, akik a szerzővel együtt hisznek benne: miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel.

“Minden káosz, félreértés, gyűlölet és agresszió a békétlenség torz gyermeke. Amikor valaki hangosan kimondja találkozáskor: „Békével jöttem”, ezzel azt üzeni, hogy bár egyszerű emberként nem mindig képes irányítani a világban történő kalamajkát – legyen szó véres háborúról vagy egy elejtett kristálytálcáról –, viselkedését ezekben a helyzetekben mindig a béke iránti elkötelezettség motiválja. Nem fontos többé, ki melyik pártra szavaz, milyen vallású, sőt még az sem, hogy Madonnát avagy Lady GaGát tartja-e a pop királynőjének.”

Steiner Kristóf a Vörösmarty Gimnázium híres dráma tagozatán érettségizett, és ezzel készen is állt arra, hogy saját életét is valódi drámává változtassa: dolgozott színészként, Szabó István és Árpa Attila rendezésében belekóstolt a filmezésbe is. Alig volt húszéves, amikor a televíziózás került az élete középpontjába: egy generáció nőtt fel élő, délutáni talkshowján, filmes műsorába pedig számtalan interjút készített nemzetközileg elismert művészekkel. Évek óta jelennek meg filmkritikái az Exit magazinban. Londonba költözése után az írás vette át a főszerepet az életében: a Cosmopolitan, Elle, Marie Claire, és a Nők Lapja kiadványaiban jelentek meg írásai, a HVG online, a Magyar Narancs és a Prizma folyóirat közölte cikkeit, a legendás PEP! magazin vezető szerkesztőjeként is dolgozott.

Első könyve, a Gumimatrac a Gangeszen 2009-ben jelent meg. Elvégezte a londini Golsdmith Egyetem kreatív írás kurzusát, jelenleg Tel Avivban él férjével, aki gyermekorvosként szakodosik. Angol nyelven ír a tel avivi Time Out magazinnak, és innen látja el a Music Plus televízió főszerkesztői teendőit is. 2008 óta vegán életmódot folytat, mentorként tevékenykedik a Kabbala Központ magyarországi tanfolyamain, és állandó támogatója a Kids Creating Peace muszlim-zsidó-keresztény békeprogramnak.

Dedikálás: 2011. október 27. · 17:00 – 19:00, az Ulpius-ház új könyvesboltjában, a Batthyány téren, a Vásárcsarnok, I. emeletén. A helyszínen 20% kedvezménnyel vehetitek majd meg a könyvet, és minden (helyben) vásárló egy ehető “lélekbonbont” is kap ajándékba a SugarShop jóvoltából. Sajtóbemutató: 2011. október 25. 10:30, SugarShop, Budapest, Paulay Ede Utca 48. RSVP: pr@ulpiushaz.hu Beszélgetőtárs: Esze Dóra

Mikor is megy a gépem? Pénteken… Jesszusom, dehát az holnap van. Azaz ma! Hajnali négy óra. Becsekkolás-kicsekkolás. “Maga csomagolta a táskáját?”, “Van a kézipoggyászban folyadék?”, “Mi a célja a látogatásának?” – a kérdésekre gépies mosollyal felelek, míg az egyenruhás kislány be nem pecsételi a 15. izraeli bélyegzőt az útlevelembe. Angliában pedig már nem is pecsételnek, amikor fesztiválokra, interjúkra érkezem… szerencsére. Máskülönben az igazolványképemen volna már csak hely. Picike adag vegakaják, aprócska zsemlékkel, híg kávéval – biccentve veszem át őket a teli szájjal vigyorgó légiutaskísérőktől, melyek közül a srácokkal valahogy minden esetben kialakul egy kis futó szemkontaktus. Ugyanaz a forgatókönyv… minden járaton.

Reggel, mikor a telefonom pittyegésére lenyomom a szundit, másodpercekig tart, míg felfogom, hol vagyok: a Londonban bérelt kisszobánkban, a Tel Aviv-i otthonunkban, vagy épp a papámnál. “Kristóf, ébresztő.” Kelteget valaki finoman. A papám az? Vagy a kedvesem? Igen, ez az édesapám… Budapesten vagyok. Gyors kávé, be a kocsiba, és irány valamelyik reggeli műsor stúdiója. Majd egy szinkronstúdió, ahol egy sorozat egész évadát vesszük fel egyetlen nap alatt… én vagyok a címszereplő magyar hangja. És közben csörög a telefon… egy régi barát hív: “Hallom, itt vagy Pesten! Mikor iszunk meg egy kisfröccsöt?” Mosolygok… “Ma este?” Ekkor már a második éjszakát vészelem túl alvás nélkül: a lapzárták nem várnak. És a barátok sem.

“És, Matannak hogy tetszik az orvos-élet?”, “Milyen lesz az új könyved?”, “Mi ez az új style?”… ugyanazok a kérdések, mintha minden ember ugyanazt a forgatókönyvet kapta volna meg, és egy válogatásra tartanék arra vonatkozóan, ki teszi fel a kérdést a legérdeklődőbb, őszintébb mosollyal… de a legtöbben valahogy nem tűnnek igazán izgatottnak. Viszont csinálunk közös fényképet… sokat. Álmosan somolygok a képeken: ezt én is szeretem. Legalább emlékezni fogok rá, hol jártam ebben a négy napban. A volt kollégák közben elmesélik: az “anyacsatornámnál” az a pletyka járja, hogy halálos beteg vagyok, és valami titokzatos kezelést kapok külföldön. Erre bizonyíték, hogy – idézem – foltokban nő a szakállam. Meg sem lepődöm.

Ma aludtam három órát… frissnek és üdének érzem magam, mielőtt betoppanok a Budapest Média Centrumba, ahol 15 tininek tartok órát. A mai feladat: egy klasszikus sztori “kibeszélő show”-s megjelenítése. Az alkalmi Mónikák és Balázsok kétségbeesetten próbálják viselkedésre bírni Mercutiót és Gollamot a Gyűrűk Urából és Simbát az Oroszlánkirályból. A “gyerekek” élvezik a játékot: őszinték és tehetségesek. Hátradőlök, amíg megérkezik az SMS: itt van értem az autó. Indulunk a Soundra forgatni a MusicPlus zenetévével, amelynek a főszerkesztője vagyok. A negyvenfokos melegben álldogálunk a sorban a bejáratnál, majd az interjúk helyszínein, míg végül a forróságtól és a fáradtságtól kidőlök egy bokorban a parton. Alszom pár órát. Csend van.

Becsekkolás-kicsekkolás. “Máris mész vissza?” – köszönt a biztonsági kérdéseket feltevő srác a reptéren, és végigpörgeti az útlevelemet. Tranzit… hatalmas kávéval a kezemben próbálom ébren tartani magam. A repülőn még be kell fejeznem egy cikket… friss, fiatalos, üde és kreatív kell, hogy legyen. Miért ne menne? Elvégre kipihentem magam tegnap, a bokor alatt. Kész… sokat kuncogtam rajta, és a mellettem ülő is bele-bele pillantott, amíg elbóbiskoltam. Leszállunk, taps a pilótának, be a taxiba, ki a taxiból… megüt a párás kánikula. Érzem a tengert. Ez feltölt energiával egy újabb pár órára. Ledobom a táskám, felnyitom a MacBookom, és írni kezdek… a Life.hu-ra még nem is írtam semmit. Berreg a ventilátor, merengek… adni akarok valami igazit. Egy darabot az életemből azoknak, akik hétről hétre “velem tartanak” az utazásokra: Medkónak, Lydiának, Gyurmának és a többieknek a fórumról. Egyszer velük is jó volna találkozni! Talán majd legközelebb, mikor hazalátogatok.

De mikor is lesz az?

Az írás a life.hu oldalán jelent meg.

Red String Time with Yehuda Berg, in Budapest.

Perez Hilton neve sokak számára ismerősen csenghet: ő az a blogger, aki rendszerint botrányos nyilatkozataival, vagy a fantáziánkra nem sokat hagyó öltözékeivel vívja ki a bulvársajtó érdeklődését, olvasóit pedig időről időre rémhírekkel traktálja: a Michael Jackson-rajongókat a pop királyának hamis halálhírével rémisztgette – jóval a valós tragédia előtt -, egy alkalommal pedig dollármillióktól fosztotta meg a Spice Girls tagjait, mikor kihirdette: a lányok törölték világ körüli turnéjuk további állomásait. Perez legújabb célpontja Madonna volt: a “kultur-blogger” ugyanis elhintette: a Kabbala Központ működését adóellenőrök vizsgálják, a pletyka pedig meg sem állt a Los Angeles Times címlapjáig, és néhány nap alatt Magyarországra is eljutott…

Három esztendeje tanulok kabbalát a Tel Aviv-i és a londoni központokban, és egy évvel ezelőtt a magyarországi tanulócsoportot is útjára indítottuk, ez alatt az idő alatt pedig semmi mást nem kaptam a tanáraimtól és a tanulótársaimtól, mint feltétlen támogatást és szeretetet, én pedig mindig úgy tekintettem rájuk, mint a saját családomra. Ezt a köteléket pedig még szorosabbra fűzi, hogy néhány hónappal ezelőtt saját budapesti otthonomat adtam át használatra a központ tanulóinak és tanítóinak. Amikor kirobbant a botrány, és megkaptam az első, majd a második és a sokadik rengeteg kérdőjellel tarkított levelet a “rokonaimtól”, mély levegőt vettem, és elmosolyodtam: “A legjobbkor.” Ezen a héten csütörtökön ugyanis Demi Moore, Ashton Kucther, Donna Karan és Madonna személyes kabbalaguruja Budapestre látogat, könyvbemutató előadásának címe pedig – lám, nincsenek véletlenek – “A fájdalom célja”.

Mondják: a történelem ismétli önmagát, ám én hiszem, hogy csupán addig, amíg nem tanulunk a saját hibáinkból. Tíz évvel ezelőtt, amikor az édesapám és az édesanyám kapcsolata zátonyra futott, egy kísértetiesen hasonló eset robbantotta ki a háborút. A buddhista központ – melyet saját két kezükkel építettek fel – azzal vádolta a papámat, hogy hanyag módon kezeli a közösség pénzügyeit, ez pedig vörös posztó volt az egész baráti körünk számára. Volt, aki támogatásáról biztosította édesapámat, és persze olyanok is akadtak, akik – minden spirituális tannak ellentmondva – kőkeményen ítélkeztek felette, a harc az egykor sokak számára a béke szigetét jelentő meditációs központot is ízeire szedte. Tizenéves gyerekként úgy éreztem: azok, akik a szellemi fejlődésemért voltak felelősek, cserben hagytak. Keserű és rettenetesen mérges voltam. Amit akkor, egy évtizeddel ezelőtt sokan nem értettünk meg, ma már világos számomra: még ha csal is valaki a kártyában, az nem a játékot, sosem a játékot, hanem a játékost kompromittálja…

Most összeszorított fogak helyett széles mosollyal tekintek a jövőbe. Nem engedem meg, hogy ugyanaz, ugyanúgy, mégegyszer megtörténjen velem. Bízok a kabbala erejében, a tanáraimban, és hiszek benne, hogy a hirtelen támadt viharon keresztül erősíthetjük a szellemünket és az egymás közötti kötelékeinket, amikor pedig elvonulnak a sötét felhők, tisztább lesz az égbolt, mint valaha. Az óceán másik oldalán pedig maga Madonna is ezt teszi: egy néhány nappal ezelőtti gálaesten épp oly büszkén viselte a kabbalisták amulettjét, a vörös fonalat, mint minden nap és minden éjjel az elmúlt másfél évtizedben. Karen Berg, a Kabbala Központ alapítója egy személyes hangvételű levéllel szólította meg a hallgatókat, mondván: ez egy teszt mindannyiunk számára, hiszen próbára teszi a bizonyosságot és az elhivatottságot. Minden nehézség ajándék, hiszen emlékeztetnek minket arra, amiről a csütörtökön bemutatásra kerülő könyv, a Kabbala és a szenvedés is szól: “mindig a hajnal beköszönte előtt a legsötétebb az éjszaka.”

“Kedves Mindannyian!

Ami köröttünk történik, lehetőséget ad arra, hogy több felelősséget vegyünk a vállunkra: a Raising Malawi Nemzetközi Alapítvány vadonatúj vezetőséget és igazgatót kapott, ők és a Global Philanthropy Group nevű szervezet segíti a munkánkat a jövőben, szemben a korábbi igazgatósággal, akikkel formális volt a kapcsolatunk. És bár a korábbi vezetőség tévedéseit senki sem teheti meg nem történtté, a csapat kemény munkáját is értékelnünk kell: több ezer éhező gyermek jutott élelemhez, vízhez és ellátáshoz a szervezetnek köszönhetően. A munka persze végtelen: célunk, hogy a betegek, árvák és nélkülözni kénytelen gyermekek megkapjanak minden lehetőséget ahhoz, hogy boldog, egészséges életet élhessenek. Az évek során rengeteg nehézséggel szembesültünk már, és ahogy a korábbiakkal, a mostanival is emelt fővel nézünk szembe, és küzdjük át magunkat rajta. Minden adatot az illetékesek rendelkezésére bocsátunk, és maximális együttműködésünkről biztosítjuk a szakembereket. Ugyanez igaz a Kabbala Központ tevékenységét megkérdőjelező hivatalokra. Bármiféle hivatalos vizsgálat után feddhetetlenek és erősebbek leszünk, mint valaha.

Szeretettel: Karen Berg”

Az írás a life.hu oldalon jelent meg

Merengések…

A szüleim veszekedésekor mindig eljött egy pont, amikor az anyukám azt kiabálta “Paraszt vagy!”, az apukám pedig ezt: “Haggyuk má’ ezt a süket dumát, Katám!” Ez volt az ő “signature” soruk a vita során. És én mindig épp olyan élvezettel kuncogtam a konfliktusok eme egy évtizedre prolongált manifesztációján, mintha Betty Boopot nézve csapnám össze a tenyeremet, mikor kimondja: “Boop-Oop-A-Doop”.

Fotó: Péterffy Petra

Egy kis ízelítő…

Az mi az, hogy Music Plus?

A MusicPlus abszolút hiánypótló zenecsatorna lesz a hazai piacon,
ugyanis határozott célunk, hogy a szlogen – több, mint zene – valóban tükrözze a tévé arculatát.

A “zenetévé” itt is azt jelenti majd, hogy reality-k és amerikából átvett show-k futnak majd a képernyőn, a beszélgetések pedig a celebek mellműtétjeiről szólnak majd?

Nem. Leginkább pop kult adónak nevezném, a szó legjobb értelmében. Meggyőződésünk, hogy intellektuálisabb témák is lekötik a tizen-huszonéves nézőket, mint a mellműtéteikről mesélő celebek, vagy a mondvacsinált sztorik.

Juj, én is sztár akarok lenni! Lehetek nálatok műsorvezető?

Ha elég jó vagy, naná! Eleinte tematikus klipműsorokkal indulunk, de remélhetőleg néhány hónapon belül megtaláljuk a csatorna arcait – akik nem egyszerűen sztárocskák, hanem példaképek lehetnek a nézők számára. Ígérem, hamarosan többet is elárulunk a castingról.

Milyen műsorokat nézhetek majd a MusicPlusszon?

Ha megvan az álomcsapat, elindítunk egy napi talkshow-t, egy slágerlistát, egy klipkívánságműsort, és egy kultúrális programokat ajánló heti magazint is, melyben exkluzív interjúk is helyet kapnak majd, nemzetközileg elismert filmrendezőkkel, színészekkel. Egy popkultúrális hírműsort is tervezünk, ezekkel pedig visszakanyarodunk a “zenetévézés” gyökereikez: mára az ilyen típusú showkat sajnos megették a reality-k. És személyes titkos vágyam, hogy előbb-utóbb legyen egy élőben közvetített zenei műsorunk, amelyben kiváló technikai felszereltséget biztosíthatunk ahhoz, hogy a zenekarok playback nélkül is a húrok közé csaphassanak.

Hogy lehetsz főszerkesztő, ha nem is élsz az országban? Vagy ez csak amolyan névleges pozíció?

Koránt sem. 2008 óta kozmopolita életet élek: szabadúszóként dolgozom, és a laptopomon kívül csak a kreativitásomra van szükségem, ha utazom. Mivel a párom Tel Avivban orvos, Izrael, Anglia és Magyarország között ingázom, de ha épp egy izgalmas interjú lehetőség adódik New Yorkban,vagy dübörög a Fashion Week Párizsban, semmiből nem áll felpattanni egy repülőre. Ez kompromisszum kérdése: nem élek fényűző életet, nem taxizom, nem járok étterembe, nem shoppingolok. Egy szobát bérlek egy régi viktoriánus házban, kelet-Londonban, ahol összesen kilencen lakunk együtt, és minden nap otthon főzünk. Amit mások drága autóra, ruhákra, cigarettára, vagy alkoholra költenek, én elutazgatom, és összekötöm a kellemest a hasznossal: az elmúlt évek során olyan művészekkel interjúzhattam nemzetközi magazinok számára, mint Harison Ford, Rachel McAdams, Sigourney Weaver, vagy Anne Hathaway. Miután főszerkesztőként a műsorok felépítése és azok szemlézése lesz a fő feladatom, ötletelni a világon bárhol tudok, napi szinten pedig internetes konferenciákon tartjuk a kapcsolatot. A legnagyobb brandek ma már így működnek, csak egy példa: egy nagyon közeli barátom az MTV egyik főmunkatársa, és gyakorlatilag sosem tartózkodik egy országban egy hétnél tovább.

Nem gerinctelen dolog, hogy az egykori anyacsatornád konkurenciájának útját egyengeted?

Sok médiaguruval ellentétben én abban hiszek, hogy az úgynevezett konkurens médiumok ádáz harc helyett erősíthetik egymást. A 1Music Chanel főszerkesztője, Nagy Zoli az egyik mentorom volt, amikor húszévesen belecsöppentem a televíziózás világába, a Vivára pedig egész életemben egyfajta otthonként tekintek majd. Ahogy mondani szokás: sosem piszkítanék bele abba a tálba, amiből korábban ettem.

Most, hogy már menő, itellektuális lapoknak is írsz, és az emberek végre kezdenek kicsit komolyan venni nem rossz lépés megint a tini közönség felé fordulni?

Amikor a Vivához kerültem, nagyon szerettem, hogy nem csak diszkókba és klubokba, hanem kiállításokra, színházi próbákra is ellátogattunk, hogy a délutáni talkshowba olyan témák is belefértek, mint például az, hogy melyik sztárnak melyik a kedvenc verse, regénye, vagy hogy egy egész műsor épült arra, hogy a fiatal tinik megtanulják a helyén kezelni saját felnőtté válásukat. Kicsit ezt az “old school” koncepciót szeretném visszahozni, mai köntösbe bújtatba. Mary Poppins azt énekelte: “Egy kis kanál cukorral lemegy az orvosság.”, és én is hiszek abban, hogy egy kis “cukormázba” bújtatva olyan témák is lekötik a nézőket, amelyeket szárazon tálalva talán dacból elutasítanának. Amikor pár hónapja a Ludwig Műzeumban tartottam előadást a Fashion Video Festiválon, a szakmai nap házigazdája popkultúra szakértőként konferált fel. Ez nagyon hízelgő számomra, ugyanis mindig is úgy gondoltam a pop kultúrára, mint egyfajta urbanizációs forradalmi eszközre: legyen szó az Abba platform cipőíről, a Spice Gilrs “Girlpower” mániájáról, vagy Madonna és Britney hirhedt csókjától, ami egy adott korban nonszensznek és felszínesnek tűnik, néhány évtized távlatából már a népszerű kultúra mérföldkövévé válik. Célom az, hogy felnőhessen egy olyan generáció, melynek tagjai megértik, hogy igenis megfér egymés mellett az IPodunkon Britney Spears, a Rolling Stones és Bartók Béla is. Andy Warhol óta tudjuk, hogy a pop egyfajta “tudatos naivitást” csempész a komolykodni próbáló világunkba, erre pedig lássuk be, mindannyiunknak szükségünk van.

Kattanj rá a MusicPlus hivatalos Facebookjáta itt.

Boldog Ünnepet Mindenkinek!

Ahogy a színpadra léptem, és megpillantottam a sok rám szegezett szempárt, végignéztem a közönségen. Hihetetlen, hogy tudósok és orvosok százezrei keresik a gyógymódot az AIDS-re, hogy politikusok, diktátorok és vallási vezetők sokasága próbálja megteremteni a világbékét, ennek ellenére egyre nagyobb káosz uralkodik a Földön: éhínség, járványok és természeti katasztrófák pusztítanak, mi pedig széttárjuk a karunkat, várva a megoldást, és azt mondjuk: “Nem tehetünk semmit.” Márpedig igenis tehetünk!

Az olyan események, mint az AIDS Nemzetközi Világnapja olyasvalamire hat, amelyre a tudomány nélkülünk, “kis emberek” nélkül képtelen volna: a kollektív tudatra. Biztosan veled is megtörtént már, hogy eszedbe jutott egy barátod, akivel száz éve nem találkoztál, és egyszer csak szembejött veled az utcán, vagy hogy a szerelmedre gondoltál, és egyszer csak megcsörrent a telefonod, és ő volt az. Ezek a pillanatok ékes bizonyítékai annak, hogy létezik egy másik dimenzió, egy olyan világ, ahol egy makacs kis vírus nem tehet tönkre egyetlen emberi életet sem. Egy olyan szint, ahol mindannyian képesek csodákat tenni.

Az sem véletlen, hogy ebben az esztendőben az AIDS-világnap egy napra esett a hanuka első estéjével. Ez ugyanis – függetlenül bármiféle vallástól vagy felekezettől – a csodák ünnepe. A hagyomány szerint egy picike olaj, amely csupán egyetlen napig loboghatott volna, elegendő volt ahhoz, hogy nyolc napon át életben tartsa a tüzet a szent gyertyatartóban – az emberek hitének, bizonyosságának köszönhetően. Ez ellentmondott minden fizikai törvénynek, mégis megtörténhetett, mert azon az éjszakán a sok lélek egyként ragyogott. Ez nem más, mint a kollektív tudat ereje.

Éppen ezért a hanuka hete a legnagyszerűbb időszak arra, hogy csodákat tegyünk a saját életünkben és másokéban egyaránt. Arra, hogy azt üzenjük azoknak, akik a HIV-vírussal küzdenek: “Ne adjátok fel!” És talán arra is, hogy ezennel ünnepélyesen tegyek egy nyelvújító javaslatot: az AIDS-ben, rákban vagy bármilyen más betegségben szenvedőket soha többé ne nevezzük betegeknek. A kollektív tudat erejének jegyében, a csodatévő hatalmunk tudatában hívjuk őket úgy: gyógyulók.