Bár ma éjjel Londonba utazom, talán a repülőn ülve nem csak helyszínt, hanem idősíkot is váltok majd. Ugye te is merengtél már rajta: mi volna, ha volna egy újabb lehetőséged? Bár sokan csak sóhajtoznak, mondván: “Ó, ha visszaforgathatnám az idő kerekét…”, a misztikus tanok évezredek óta ismerik az idősíkok átlépésének módját. Most ne Harry Potterre vagy egy sci-fiből kiröppent űrhajóra gondolj, hanem a saját tudatod erejére.

Vissza a jövőbe… nem csak próbababáknak!

Emlékszel a nyolcvanas évek klasszikus vígjátékára, a Próbababára?Kim Cattrall – a Szex és New York Samanthája – egyiptomi hercegnőként arra vágyott: bárcsak teret és időt átugorva megvalósíthatná legvadabb álmait. A jó hír, hogy neked nem kell egy New York-i áruház kirakatában, bábuként kikötnöd ahhoz, hogy valódi időutazáson vegyél részt. Számomra a világ egyik legizgalmasabb meditációja ugyanis arra tanít, hogyan változtathatod meg a múltadat néhány perc alatt, átírva ezzel a jelent, sőt a jövőt is. Misztikusan hangzik? Pedig nincs szükséged másra, mint egy csendes szobára, türelemre és persze némi önkritikára…

Tel Avivban volt egy személyes tanárom, David Zakin, aki arra tanított: a kabbalisták szerint az előttünk álló egy hét nem más, mint a következő egy év leképezése, kicsiben. Szeptember 8-án napnyugtával ugyanis beköszönt a Rosh Hashanah, azaz az “Év Feje”, ez pedig nem más, mint számadás az előző esztendő pozitív és negatív tetteiről. Éppen ezért a hátralévő néhány napban nemcsak arra kell figyelnünk, hogy úgy bánjunk az emberekkel, ahogy szeretnénk, ha velünk bánnának, de komoly önvizsgálatra is szükségünk lesz. David azt tanácsolta nekem: “Gondold át, kik azok, akiket megbántottál az elmúlt esztendőben, melyek azok a helyzetek, amelyekben ma már másként viselkednél, és anélkül, hogy szégyenkeznél vagy ostoroznád magad, válaszolj magadnak: ha lehetőséged lenne kijavítani a múlt tévedéseit, hogyan reagálnál az adott nehézségekre.” Ezután be is pattanhatsz az időgépbe!

A meditáció során egyetlen cél kell, hogy lebegjen a szemed előtt: pontosan felidézni az adott helyzetet, párbeszédet vagy konfliktust, és eltökélni, hogy ezúttal nem leszel reaktív. Nem hagyod majd, hogy bárki kiborítson, felbosszantson, elszomorítson, és te végképp nem teszed ugyanezt másokkal. Most pedig – mikor már lélekben szemben állsz az egykori problémával – képzeld magad a másik fél helyébe. Gondolj bele, számára milyen fájdalmat és kárt okozhatott, hogy nem sikerült barátokként, lelki társakként elválnotok. Itt a lehetőség arra, hogy megváltoztasd mindezt: gondolatban folytass párbeszédet az illetővel, és minden egyes mondatodból sugározzon a szeretet, a megértés. Nyerd el a bocsánatát, és gondoskodj róla, hogy az időutazás után benned se maradjon semmilyen tüske. Lassan nyisd ki a szemed, és láss csodát: könnyedebbnek, tisztábbnak és valahogy fényesebbnek érzed majd magad és az életed. Péntek este pedig – ahogy feljönnek a csillagok az égre – fogadd meg, hogy jövő ilyenkor sokkal kevesebbszer kell majd a “múltba utaznod”, hiszen úgy alakítod majd az évet, hogy ne legyen mit megbánnod.

Mindannyiunknak vannak hátsó szándékaink, ám ahelyett, hogy lemondanánk ezekről, évtizedeket töltünk azzal, hogy megtanuljuk elrejteni őket. Ezáltal valódi énünk helyett álarcot viselő énünkkel kötnek barátságot, üzleti kapcsolatot az ismerőseink, sőt szerelmeink is gyakran “hamis énünkbe” szeretnek bele. Ez a hét – a Rosh Hashanah hete – arról szól, hogy megtanuljunk a szívünk mélyéről adni, szólni, létezni. Legyünk igazak és igaziak: ismerjük fel a tehetségünket és a gyengéinket, királyságunk és szemétdombunk valóságát is. Nem könnyű feladat, de csak úgy tudod alaposan kitakarítani a házadat, ha tudod, mi rejtőzik a bútorok alatt. Boldog új esztendőt mindenkinek!

Soha nem felejtem el, mennyire sokkolt Bubik István váratlan halálhíre, amikor pedig Selmeczi Roland is elhúnyt, valósággal a szívemhez kaptam. Most pedig, hogy drága Kállai Feri bácsi sincs már közöttünk, könnybelábadt szemmel és nosztalgiával gondolok azokra az időkre, amikor még a Manderley ház – az elátkozott kastély -összes lakója élt.

“Last night I dreamt I went to Manderley again…”

A szüleim imádták Básti Juli lemezét, a Hallgass kicsit című albumot, és számomra a válásuk után ezek a dalok egyfajta lenyomatai voltak  a családunk történetének. „Mint a füst körbe a lámpán csavarog, kékszínű árván…” Nem csoda hát, hogy végtelenül boldog voltam, amikor a Játékszínben Makk Károly rendezésében, Dőry Virág meseszép jelmezeiben együtt játszhattam egyik kedvenc színésznőmmel. A Manderley-ház asszonya című darab gonosz komornáját alakította, én pedig Keres Emil bácsi oldalán egy apró szerepben Robertet, a lakájt játszottam…

Sziklás tengerparton, rózsaliget közepén áll Manderley. Mindent elsöprő szerelem s halál lengi át az ősi kastélyt. A házba érkező ifjú, második feleség hamar megtanulja, hogy új otthonában az előző Mrs. De Winter titokzatos halála olyasmi, amiről senki sem beszél szívesen. Öngyilkosság, véletlen baleset vagy gyilkosság áldozata lett-e a gyönyörű Rebecca? A ház népe angol eleganciával kerüli, hogy erről szót ejtsen. Ez alól csak az előző feleség bizalmasa, a hűvös és távolságtartó Mrs. Danvers kivétel. Egy nem várt tengeri vihar partra veti a halott Rebecca vitorlását, és ahogy a holttest előkerül, újabb titkok kerülnek felszínre, amelyek mindenkiben l felelevenítik az egy éve történt rejtélyes halálesetet…

Olyankor is a színpad mellett álltam és figyeltem a színészeket amikor nem is volt jelenetem. A színházzal kapcsolatos legszebb emlékem is ehhez az időszakhoz kötődik: máig őrzök egy levelet és egy Sport szelet papírját, amely az öltözőmben várt aznap este, amikor előszőr ugrottam be a régi Robert helyett. „Egy kalappal a premieredhez! Bubik” Nem tértem magamhoz. Senki sem ismert a színházban, sokan köszönésre sem méltattak, sőt néhányan becsmérlőn mértek végig, mit keresek ott tizenhétévesen, diploma nélkül. Bubik István azonban nem csak hogy észrevett, de bátorított is, és még egy csokival is meglepett. Igazi tisztaszívű EMBER volt, csupa nagybetűvel.

Az éjszaka álmomban ismét Manderley-ben jártam.” mondja a főhősnő, Mrs. De Winter, én magam viszont nem sokat aludtam mára virradóra. Amilyen kísérteties Rebecca története, olyan rémisztő, hogy az egykori szereposztásból mára hárman eltávoztak közülünk. Isten nyugolsztalja őket, örökké szeretettel és tisztelettel gondolunk majd rájuk. És bár tudom, őrültségnek hangzik, sőt talán nem is illendő, nem is szabad leírni ilyesmit… de ez mégiscsak az én blogom, az én lelkem, az én szellemem.

Természetes, hogy mindannyiunknak hosszú, egészséges, és boldog életet kívánok, de nem bírok szabadulni a gondolattol, hogy vajon mikor jön el az én időm… Nem tudok nem gondolni rá, hogy talán én magam leszek Manderley következő halottja.

Ismét London, ismét egyedül…  ha belegondolok, az elmúlt három év során a brit főváros olyan lett számomra, mint egyfajta remete barlang. Itt kötök ki, ha besokalltam, ha gondolkodási időre van szükségem, és persze olyankor is, amikor dolgozom… nem, nem a vörös szőmnyegen, hanem önmagamon. 

Love me in London…

Furcsa paradoxon, hogy egy ilyen nyüzsgő nagyváros számomra a béke és az magamrahangolódás szigete, de azt hiszem, ez annak köszönhető, hogy ez volt az első olyan hely, ahová teljesen egyedül utaztam el, 18 évesen. Annyit tudtam csupán, hogy jegyem van Madonna koncertjére, de se szálláshelyem, se ismerőseim nem voltak itt, pénzem is csak annyi, amiből rendkívül élelmes módon vettem egy akkoriban oly divatos cowboy kalapot.   

A következő fontos londoni remete-kalandom akkor volt, mikor hét év után szakítottam Zsolttal, az ex párommal. Szerelmes lettem… Matanba. Nem tudtam mi lesz velem, velünk, de nem is akartam gondolni rá. “Majd holnap. Holnap új nap virrad.” mondtam, mint Scarlett az Elfújta a szélben… és ahogy ő visszament Tarára, én Londonba utaztam.

A következő néhány hónapban ismét alaposan megváltozik majd az életem. És bár eufórikus örömben úszom, hogy minden szabadúszó író legnagyobb inspirációjával, Carrie Bradshaw-val készíthetek interjút, valójában tudom: sokkal többről van itt szó, mint egy egyszerű munka útról, vagy mini szabiról. Mire holnap leülök beszélgetni SJP-vel, már pontosan fogom tudni, miről szól majd a Sex and the City következő epizódja. És most nem csak a filmről beszélek. London és én szövetségesek vagyunk: mellettem állt, amikor nem tudtam, hová menjek, amikor fogalmam sem volt, kihez tartozom, én pedig most – úgy döntöttem – hűséges leszek. Tartozom ennyivel a városnak… És önmagamnak, sőt Matannak is.

Szeptembertől a Goldsmith Egyetem tanulója leszek, ezzel a döntéssel pedig hosszú idő után először önmagamat helyezem előtérbe – még mielőtt bárki más döntene helyettem. Nem azért, metrt önző vagyok, hanem azért, mert tudom: úgy adhatok igazán sokat, ha megtanulok kapni. Nem követelőzni, nem többet akarni, hanem elfogadni, és befogadni… Azt, ami van.

Az pedig, hogy egyedül költözöm -e, épp olyan rejtély, mint hogy Scarlett visszaszerezte -e Rhett Butlert, vagy hogy Big és Carrie együtt maradnak -e az idők végezetéig…