Archívum: 'búcsú'


Drága Mama!

Írta dec 24 2011

Ez – ha jól számolom – a hatodik karácsonyom nélküled. Nagyon sok minden történt, amióta nem találkoztunk, és furcsán érzem magam, mert nem tudom, mi az, amit mindenképp le kellene írnom, ha esetleg valamilyen rettenetes tragédia folytán az érzés, hogy mindenről tudsz, ami velem történik, csupán egyfajta önbecsapás. Vagy tévedés.

Akárhogy is – akár tudod, mi van velem, akár nem, meg akartam írni neked ezt a levelet, mert úgy érzem, hogy mégsincs rendben minden kettőnk között. Az utóbbi időben rengeteget álmodom veled, és soha nem vagy velem kedves. Szépen kérlek, Mama, találkozzunk, és beszéljük át a dolgokat. Én nem akarok rád haragudni, nem is tudok, de nem volnék őszinte, ha azt mondanám, hogy tökéletesen tisztázottnak látom az életünket, a halálodat, és az én, nélküled töltött éveimet. Ezt az ötöt. Az első karácsony rettenetes volt. Miután a karjaim között haltál meg, és abban a csodálatos ajándékban részesülhettem, hogy veled lehettem földi életed utolsó három napján, azt hittem, hogy az elengedésben “spiller” vagyok, ahogy te mondanád. Aztán miután láttalak fénnyé változni, és a szobatársnénid azzal viccelődött, hogy Szent Péter beléd fog szeretni, valami történt. Valahogy egy pillanat alatt elfelejtettük, hogy milyen végtelenül szerencsések vagyunk, hogy átélhettük veled a csodát életedben és halálodban. Szerelmed, tanítód Papát okolta a halálodért, én pedig hónapokon át tartó tagadásban éltem. Persze együtt éltem az elveszítésed szomorúságával, de valahogy nem tudatosult bennem igazán mélyen, hogy mivel is jár az, ha nekem soha többé nem lesz Mamám, ebben az életemben legalábbis. A halálod utáni év volt az az esztendő, amikor minden megváltozott…

A levelet elolvashatod Life.hu honlapján. Békés, boldog, szerelmes, ítélet és gyűlölettől mentes, áldott ünnepeket kívánok.

Hajónapló

Írta máj 01 2011

Egy véletlenül elcsípett apróhirdetés, néhány e-mail és hét felejthetetlen nap egy, a Földközi-tenger habjait szelő luxustengerjárón – két vállalkozó szellemű „idegen” furcsa barátságának története. Steiner Kristóf exkluzív beszámolója a Marie Claire-nek egy legkevésbé sem hétköznapi kalandról.


Télikabátban, kacska kerekű bőröndöt kormányozva loholtam Barcelona egyik forgalmas sugárútján, és gépiesen mormoltam magamban: Mary Clarkson… Karlsen… Carlson. A hölgy nevét próbáltam felidézni, akivel fél óra múlva a Norwegian Jade nevű luxustengerjáró fedélzetén kellett vacsoráznom, hogy elinduljunk egy egyhetes, dél-tengeri hajóútra Monte Carlón, Firenzén, Pisán, Rómán, Nápolyon át egészen Palma de Mallorcáig. Hihetetlen, hogy az előző éjszaka még a londoni barátaimmal ünnepeltem, hogy a sors a zsebembe pottyantott egy jegyet. „Kétségbeesetten keresek utazópartnert mediterrán hajóútra. Mary.” Így kezdődött minden. Mindezt az „Ingyencuccok” rovatban olvastam egy újságban, ahol mások számára feleslegessé vált kistévét kerestem éppen. „Szia Mary, mikor utazunk?” – üzentem vissza postafordultával.

A következő néhány napban persze egyre többet e-maileztünk a kaliforniában élő hölggyel, akiről kiderült, még tavaly foglalta le az európai álomutazást, amikor még – ahogy ő fogalmazott – minden rendben volt a párjával. Talán érthetetlen a bizonyosság, de én a szívem mélyén pontosan tudtam, hogy nem vénkisasszonnyal, férjhajhásszal, szélhámossal és nem is vérszomjas bűnözővel fogok elutazni a világ végére. Hanem egy összetört szívű asszonnyal. Már szinte láttam őt magam előtt: hűvös-elegáns, mint Bette Davis a Minden Éváról című filmben, és hatalmas karimájú kalapot visel majd, hogy megóvja márványfehér arcát a napsugaraktól.

Barcelona

A hajót lehetetlen lett volna eltéveszteni: óriás felhőként magasodott a kikötői épületek fölé, az orrán pedig csillogó, jádezöld festékkel csillogott a felirat: Norwegian Jade. Beviharzottam a recepcióra, véletlenül félrelöktem egy csíkos szatyorral álldogáló kislányt, majd lerogytam egy fotelre. Ekkor néztem körül először. Méteres, színes üvegekből készült hawaii virágok lógtak a fejem felett, a talpam alatt vörös, süppedős szőnyeg. Egy zongorista könnyedén játszott a hatalmas, fekete hangszeren, én pedig egy polgárpukkasztóan kényelmes, piros bársonyszékben ülve merengtem: hogy kerülök ide. Ebben a pillanatban egy csicsergő hang szólalt meg mögöttem: „Kristóf?” Megfordultam, és ott ült hallban ő: „a kislány”, akit az imént félretaszítottam. Egy negyvennégy éves nő, és úgy csillogott a szeme, mint a legfényesebb üveggolyók, piros pozsgás volt, mint egy ír néptáncos. Ő volt Mary Karlson. Valahogy nem volt több kérdésem: tudtam, hogy nekem pont itt, pont most, pont ezzel az asszonnyal kell lennem, és ebben a pillanatban nincs más dolgunk, mint hogy elmeséljük egymásnak, ki vagy mi elől menekülünk el egészen a Földközi-tenger közepéig…

Cote d’Azur

Az első közös esténken a Grand Pacific Dining Roomban vacsoráztunk – olyan volt, mintha a tervezői a Titanic díszleteit összenyitnánk a Gundel étteremmel: márványoszlopok tartják az art deco csillárokkal díszített mennyezetet, hatalmas, aranyszínű cirádák borítják a sötétvörös szőnyeget, a falakat pedig hajókeresztelőkről készült freskók fedik. „Imádom az ételeket, imádom a művészetet, és imádom a koktélokat!” – lelkendezett Mary, én pedig elemeltem a poharam, hogy koccinthassunk: nem kétséges, hogy tökéletes összhangban leszünk. „Ezért voltunk meg olyan jól Steve-vel is az utazásaink során” – fűzte hozzá. „Nem akarok tolakodó lenni – szakítottam félbe udvariasan –, de mégiscsak részben neki köszönhetem, hogy itt lehetek. Örülnék, ha tudnám, kinek is lehetek hálás…” „Steve és én… 25 éve ismerjük egymást. Nemcsak a szerelmem, de a családom is volt. Képzelj el egy olyan csodálatos férfit, aki azzal tölti a szabad idejét, hogy egy 97 éves bácsikának segít. Egy reggel ügyvédi felszólítást kapott. A bácsi, akiről gondoskodott, őt bízta meg, hogy kezelje a vagyonát. Nem akarta, hogy olyan emberekhez kerüljön, akik az életében semmit sem tettek érte. Steve azonban képtelen volt megtartani a sok tízezer dollárt, és maradéktalanul átutalta egy árvaház számára. Amikor pedig a bácsi családja megtudta, mi történt, egyszerűen megvádolták Steve-et hogy meghamisította az öregúr aláírását, és megfenyegették: ha nem szerzi vissza a pénzt a gyermekalapítványtól, tönkreteszik az életét.” Mary története egyszerre hangzott úgy, mint a legizgalmasabb Agatha Christie-regény és mint egy szívszorító vallomás egy gyóntatófülkében. Steve a halálos fenyegetések és a börtöntől való félelem következtében súlyos depresszióba esett, aztán napokra eltűnt. Végül egy kihalt ösvény mellett, egy erdőszélen találták meg az autóját. „Fejbe lőtte magát.” Mary hanglejtésén érezhető volt, hogy csak nemrégiben tanulta meg hangosan is kimondani ezt a mondatot. Szótlanul ültem előtte, aztán megfogtam a kezét. „Nagyon bátor vagy, hogy feladtad ezt a hirdetést.”

Monte Carlo

„A szerelem, mint magasságos, szentséges, mindent felülíró érzés csak a gondolatainkban lézetik. Ami összekö a társunkal, az az, hogy hiszünk abban, hogy összetartozunk. Amint megrendül a bizalmunk ebben, a lufi kipukkad, és minél nagyobb volt, annál nehezebb összeragasztani.” mesélt Mary Steve-vel való kapcsolatáról, miközben a híres kaszinó mellett sétáltunk. Megfogadta: nem hagyhatja el úgy a várost, hogy nem játszott. „Ha van Isten, nyerek.” mondta zavartan nevetve. Néhány perc elteltével vidáman szökdécselve rohant felém: „Nyerteeem!” „Nem hiszem el! Magasságos Grace Kelly!” – kiáltottam. Néhány perccel később pedig már egy tengerparti bisztróban ülve csilingeltek a pezsgőspoharaink. „A lehetetlenre!” – mondtam, ő pedig kijavított: „A minden lehetségesre!” „Monte Carlo lerombolta a sztereotípiákat, nem igaz, hogy senki sem hajlandó megszólalni angolul. Itt is értik azt, hogy champagne – kacsintottam rá. – Tényleg nem hiszel benne, hogy a sors kegyeltje vagy? Most nyertél egy vagyont!” „Ki mondta, hogy egy vagyont nyertem?” – mint egy rakoncátlan kislány, úgy mosolygott rám, aztán mélyen a zsebébe nyúlt, majd az orrom elé tolta ökölbe szorított kezét, és lassan kinyitotta. Három euró volt benne. „Még mindig a hitben hiszek.” mondta csendesen.

Róma

„Hogy lehetséges, hogy senki nem akar beleugrani?” – kérdeztem őszintén csodálkozva, mikor háttal a Trevi kútnak, egy érmét hajítottunk a szökőkútba, hogy ahogy a legenda tartja, még visszatérjünk Rómába az életünk során. „Miért akarna bárki belemászni egy klóros-koszos kútba?” – hitetlenkedett Mary, nekem pedig rá kellett döbbennem, hogy Amerikában még a kettővel korábbi generáció tagjai számára sem kultikus és kötelező kör a Dolce vita, amelyben az egykori svéd szexszimbólum, Anita Ekberg az éj leple alatt, hófehér ruhában pancsol a kút vizében. „Számomra ez olyan evidens, mint neked az, hogy pulykát eszel hálaadáskor . Tradíció” – és ezzel felhuppantam a szökőkút peremére, de mielőtt élvezhettem volna az édes életet, négyen rántottak vissza, és egy morcos rendőr is belefújt a sípjába. „Úgy látszik, titkon azért fel vannak készülve rá, hogy sokan érzik magukat Anita reinkarnációjának” – konstatáltam. Vigasztalásképp vodkában, dióban és rucolában megforgatott spagettivel búcsúztunk el a római vakációtól Mary-vel, és bár arra koccintottunk, hogy nem tartóztattak le, én legbelül mást ünnepeltem: észrevettem, hogy ahogy együtt utazunk, tapasztalunk, fekszünk és ébredünk, egyre kevesebbet beszél Steve-ről. A szomorú halállal kapcsolatos párbeszédeket fokozatosan váltják fel az édes életről szóló beszélgetések.

Nápoly

„Drága barátom, könyörülj meg rajtam! Megvettem ezt a kütyüt, de el kell adnom, nem tudom etetni a gyerekeimet! – lépett mellém egy kétségbeesett férfi, és elővett egy vadiúj iPadet. – 850 euró volt, mondj egy összeget, amennyiért megvennéd, és a tiéd!” Csábító ajánlat, gondoltam magamban, egy próbát megér: „250, se több, se kevesebb.” Hálálkodva a nyakamba borult. „Köszönöm testvérem, megmentettél egy családot!” – ezzel elővette a garancialevelet, a töltőt és persze magát a miniszámítógépet, betette egy zacskóba, összekötötte, a kezembe adta, én pedig a táskám mélyére süllyesztettem. A kezébe nyomtam a pénzt, és a boldogságtól megrészegülten eltűnt az egyik szűk sikátorban. „Istenem, de csodálatos lesz ezen írni a cikkeimet! Látod, erre mondják a barátaim, hogy engem csak úgy megtalál a szerencse, anélkül, hogy keresném!” – lelkendeztem Mary-nek. Feltéptem a szatyrot. Egy kék kockás kartondoboz került elő „sale” felirattal. Az iPad sehol – a hűlt helyén viszont fehérlett egy nagy csomag tengeri só.

„Tudod, mi ebből a tanulság? – kérdeztem réveteg tekintettel. „Hogy nem kéne sötét alakoktól az utcán vásárolnod Nápolyban?” – kérdezett vissza Mary. Megráztam a fejem. „Az, hogy drágán megfizet, aki túl sok sót fogyaszt.” Perceken át vinnyogva nevettünk. „Tudod, mit? Tegyük be a hajón a széfbe!” – kontrázott rá Mary. – Ez a kiló só sokkal többet ér, mint a nyakláncom!” „Látod, mondtam neked, hogy bevonzom a szerencsét: néha anyagi dolgokat kapok, néha pedig tapasztalatokat.” „Hogy vagy képes a legdrámaibb helyzetben is arra gondolni, mit üzen neked a végzet?” kérdezte Mary, én pedig a csuklómra böktem. „A vörös fonalam mindig emlékeztet. Mikor úgy érzem, hogy a jégrémemet legszívesebben valaki arcába vágnám, a kanalat pedig lenyomnám a torkán, megpillantom a fonalat, és eszembe jut, amiket tanulok.” ezzel pedig felhúztam a kardigánom ujját, hogy megmutassam a talizmánomat… de csupán a hűlt helyét találtam. Valamikor az utazásunk során lefeslett a karomról. „Úgy tűnik, neked már a bőröd alatt is vörös fonal van.” nevetett Mary.

Szardínia partjainál

’70-es évek parti DJ Freddyvel, kizárólag 18 éven felülieknek – olvastam a programfüzet éjszakai ajánlatát. Mary csillogó szemmel nézett rám. „Azért, mert aki fiatalabb, az nem is ismeri ezeket a dalokat!” – nevetett, ahogy kinyílt a lift ajtaja, és elénk tárult a hajó legfelső emeletén elterülő diszkó. Mary szerint kereken hatan táncoltak, de én nem számoltam bele a nénit, aki minden tizenkettedik másodpercben kissé megemelte a bal kezét. „Mutassuk meg nekik, hogy kell ezt csinálni!” – mondtam, majd felhörpintettem az italomat, megragadtam Mary kezét, és a placc közepére rángattam. Ekkor a nénike lekapta a mikrofont az állványról: „Hölgyeim! Egyetlen ’70-es évek buli sem lehet teljes a Village People nélkül!” És ekkor megtörtént a lehetetlen: a félmeztelen, színes tollakba bújt indián, az aviátor napszemüveget viselő rendőr, a fehér matrózegyenruhát viselő tengerész és a talpig bőrszerkóban feszítő fiúcskák elfoglalták a színteret, és felcsendült a V.M.C.A. A felbőszült asszonyok számára ez olyan volt, mint bikának a vörös posztó: tökéletes harmóniában, mintha csak a nyugdíj mellé ingyen tánctanár járna, együtt roptuk a V.M.C.A. koreográfiáját. A teremben a rózsaszín lézerfényben tündökölve kavargott a fürdőhab, mintha csak valami Barbie-országból érkező hóvihar érte volna el a hajónk fedélzetét, mi pedig önfeledten ugrabugráltunk, teli torokból kántálva a refrént. „Tudod mit? Ha te nem lennél, most épp félálomban tévéznék a szobában. Tíz éve most táncolok először!” – kiáltotta Mary kivirulva, és egy látványos Travolta-mozdulattal koronázta meg a pillanatot. Véd és dacszövetségünk ezen az éjszakán vált igazán szorossá – már csak azért is, mert a mulató vendégei valószínűleg mind azt feltételezték, hogy egy furcsa szerelmes pár vagyunk. Ezt erősítette, hogy amikor a matrózruhás „village person” laza csípőmozdulatokkal közeledett felém, én pedig sarkon fordultam, mondván: megyek aludni, Mary azonnal a védelmemre kelt. Megfogta a kezem, és odaszólt a táncos fiúnak: „Velem!”. Elbúcsúztunk a hetvenesévektől, és és ismét 2010-ben találtuk magunkat, a Weather Girls ígérete ellenére pedig férfiak helyet lágy eső kezdett szitálni.

Palma de Mallorca

A város olyan volt, mintha egy bura alatt felépített mikrokozmosz lenne: olyan csend volt, hogy hallani lehetett, ahogy a Miró képeivel díszített kávézókban valaki kockacukrot dob az eszpresszójába. Bármilyen csodás és kellemes volt a sétánk, nem hagyott nyugodni, hogy a lovas kocsikat hajtó, fess, lobogó hajú Alejandrók és a sangriát kínáló locanták ellenére ez a város kétségbeesetten próbál karaktert találni magának. „Palma olyan, mint az ötödik született feleség”– mondtam Mary-nek. – Minden zavarba ejtően tökéletesnek tűnik, de a polírozott felszín alatt tele van titkokkal. Inkább raboljanak ki Nápolyban, minthogy itt haljak bele az unalomba.” „Most érzem először, hogy mennyivel fiatalabb vagy.” nézett rám elmélázva. „Városok-szerelmek… az embernek mindig két választása van a drámai helyzetekben: az egyik békét teremtene, a másik mégnagyobb háborút. És a kapcsolatokban fiatalon az utóbbit választjuk, csak hogy érezzük: élünk.” Ekkor az egyetlen olyan házból, amely nem úgy nézett ki, mintha egy Disney-hercegnős színezőből kopírozták volna, díszruhába bújt násznép szaladt ki, és kurjongatva dobálták a magasba a rózsaszirmokat a zsebükből. „Várjuk meg a menyasszonyt!” – súgtam Mary-nek. Alig egy perccel később kilépett a kapun az ifjú pár, akik nem is voltak olyan ifjúak. A fehér kosztümöt viselő asszony és az ősz, szakállas férfi biztosan túl voltak már az ötvenen, de gyermeki, őszinte boldogsággal a szemeikben integettek a színes szirmok záporában. Megható volt: mindketten arra számítottunk, hogy egy abroncsos szoknyát viselő habcsók és egy jól szabott öltönyt viselő hamvas barack libben majd ki a házasságkötő teremből. A napnyugtában, egy „aranykorában” lévő szerelmes pár arcán Palma de Mallorca végre megmutatta a saját arcát.

London

A Norwegian Jade szokatlanul simán siklott az utolsó kikötő felé. Visszamentem a kabinunkba, összeszedtem a maradék holmimat – egyedül a 250 eurós sómat hagytam ott és egy kis borravalót a lakájunknak, akitől búcsúzáskor megkérdeztem, mikor utazik haza. „Nekem ez a hazám, Sir” – mondta, és egy csepp szomorúság sem volt a hangjában. – Évente egy hónapot töltök a Fülöp-szigeteken, onnan származom. Nekem az a nyaralás, ez a hajó pedig az otthonom. A hét kabintársam pedig mind a testvérem.” Ebben a pillanatban a saját, hét lakótárssal megpakolt londoni albérletem igazi luxusvillának tetszett.

Ahogy a nap első sugarai előbújtak, Mary és én is kiléptünk az úszó, zenélő, színjátszó, mesélő varázsvilágunkból: naptól kipirult arccal, könnybe lábadt szemmel hagytuk ott a fedélzetet. „Nem akarok hazamenni” – ennyit mondott, amikor London karácsonyra feldíszített repterén elbúcsúztunk egymástól. Nekem sem volt sok kedvem visszaülni az egyetem padjába, és hat pulóverben vacogni. „Néha van egy perc pihenő, de aztán arról is kiderül, hogy a munka része volt – mondtam. – De a világ ájultató gyönyörűségei segítenek abban, hogy felismerjük a ragaszkodásunkat irántuk. Letépni a virágot, vagy lehajolni, megszagolni és továbbmenni nagy különbség. Most pedig menjünk haza – vagy oda, ami épp annak nevezhető.”

Az írás szerkesztett változata a Marie Claire magazinban jelent meg.

Angyal párducmintás szárnyakkal

Írta dec 14 2010

Angyalok. Bár képzeletünkben hófehér szárnyakkal, glóriával a fejükön szállnak le hozzánk, ők azok, akik barátok, ellenségek, koldusok, idegenek képében jelennek meg előttünk, és ha nem vesszük észre, hogy üzenetet hoztak nekünk, egy pillanat alatt messzire repülnek… és talán soha többé nem látjuk őket.

Hűlt helye az angyalomnak…

Még ki sem világosodott, amikor a Budapest-London járaton ülve egy női hang kezdett ébresztgetni. “Jó reggelt!” – mosolygott rám egy pirospozsgás arc, szinte intim közelségből. A lány ocelotmintás leggingst és ehhez passzoló mellényt viselt, és olyan erős parfümillata volt, mintha egy parfüméria hivatásos terméktesztelője volna. Ekkor még nem sejtettem, hogy egészen más a hivatása az én életemben.

“Te vagy Kristóf, igaz?” – szólt, én pedig még mindig félálomban kipréseltem magamból egy igent, ez pedig – mint utóbb kiderült – felért egy házassági szerződés aláírásával. Detti – mert ez volt a neve – belekezdett az első történetébe, majd a következőbe, majd a sokadikba… szakadatlanul beszélt és beszélt, én pedig eleinte igyekeztem követni őt, ám hamarosan már csak bágyadtan mosolyogtam, míg végül feladtam, és megkértem, hogy hagyjon aludni. Napok óta nem pihentem ki magam: minden éjszakát írással töltöttem a januári lapzárták miatt. Egy darabig gyakorlatilag halottnak tettettem magam, és azon méltatlankodtam magamban, miért nem hagy békén ez a vadidegen, majd álomba bosszankodtam magam. Mire felébredtem, már nem volt mellettem: az utasok szinte mind elhagyták a fedélzetet, így én is felkaptam a kabátomat, és kiléptem a gépből a szakadó hóesésbe.

Hatalmas csomagokkal préseltem át magam az ülések között a reptérről a városközpont felé tartó buszon, amikor ismét megpillantottam. “Kristóóóf!” – kiáltott a hátsó sorból, én pedig akárhogy forgattam is a szemem, hely híján nem volt más választásom, mint mellé ülni. Először arról kezdett panaszkodni, hogy nem ismer senkit Londonban, és hogy egyetlen barátjával sem sikerült kapcsolatba lépnie, akik itt élnek, majd előkerült a családi fotóalbum, és egymás után kezdte mutogatni a telefonjában lévő képeket. “Ez a vizslánk, Dorka. Itt én vigyáztam rá, mert a mamámék épp nyaralni voltak. Ez az unokahúgom. Nézd, milyen cuki pofát vág.” Még mindig képtelen voltam a szemébe mondani, hogy nem vagyok kíváncsi a képes élettörténetére, így türelmesen hallgattam, és azon kezdtem merengeni: mi dolgom lehet ezzel a furcsa idegennel. Ekkor – mintha csak válasz érkezett volna a kérdésemre odafentről – Detti megkért, hogy húzódjak félre, mert beszélni akar a buszsofőrrel: “Bepisilek, nem bírom!” – visított magas hangon, majd előrenyargalt. “Nem fog miattad megállni a busz, ebben biztos lehetsz” – mondtam neki szkeptikusan, ő azonban hajthatatlan volt. Néhány másodperccel később üdvözült arccal sietett vissza. “Mindjárt megáll” – mondta mosolyogva. “Ideadnád a kistáskám?” Meglepetten nyomtam a kezébe a retiküljét, a busz pedig valóban lefékezett egy faluszéli megállónál.

Detti gyors, apró léptekkel tipegett le a lépcsőkön, majd egy bokor felé vette az irányt, eltökélten dacolva a térdig érő hóval. A tragédia ekkor következett be: a busz csikorogva elindult a megállóból, én pedig tátott szájjal figyeltem, ahogy távolodunk a mindössze egyetlen kistáskával felszerelt, párducmintás blézeres, az angliai hómezőn rekedt női alaktól. Kétségbeesetten fordultam a mögöttem ülő – szintén magyar – lányok felé: mitévők legyünk, ők azonban megnyugtattak. “A sofőr biztosan azt mondta neki, hogy leszállhat, ha akar, de megvárni nem tudja” – mondták. Amikor megérkeztem a végállomásomra, a buszvezetőhöz léptem: “Excuse me, what happened to that girl who got off earlier?” – kérdeztem. “What girl?” – mondta türelmetlenül, majd kinyitotta az ajtót, és az órájára mutatott, hogy késésben van. A buszról leszállva, a kavargó hóesésben sétáltam a metró felé, és bizonygatni kezdtem magamnak: “A sofőr nyilván szólt neki, hogy majd intse le a következő buszt. Minden rendben van vele.” Hinnem kellett magamnak. Nem volt más választásom…

Egy hét telt el azóta, és nem múlik el nap, hogy ne gondolnék a lányra, aki minden lehetséges eszközzel azt üzente nekem, hogy ezalatt a rövidke idő alatt, amit együtt töltünk, gondoskodjak róla. Szüksége volt rám, én pedig ingerülten kizártam őt a világomból. Egy angyal volt, akit nekem küldött az ég, hogy rájöjjek: hiába ásom bele magam a kabbala bölcsességébe, és zagyválok a kollektív felelősségvállalásról, a mindennapi életben sokkal nehezebb spirituálisnak lenni, mint elméletben. Emlékeztetett arra, milyen óriási különbség van az önzés és a szeretet között. Van egy cédulám odafenn “segítségadás elmulasztása” felirattal. Titokban abban reménykedem, hogy talán eljut hozzá ez az üzenet, vagy hogy olvasva a soraimat valaki a fejéhez kap: “Ó, hiszen én jól ismerem ezt a lányt!”, és valahogyan tudtomra adja, hogy nem veszett el az én párducmintás szárnyakat viselő angyalom.

A bejegyzés a Life.hu számára készült. Olvasd el a rovatomat minden kedden az Origo honlapján.