Archívum: 'blog'


Boldog hanukarácsonyt!

Írta dec 08 2012

Megérkezett a december, ilyenkor pedig mindannyiunk szíve csordultig telik szeretettel, és arra gondolunk: mit adhatnánk azoknak, akik fontosak nekünk – persze nem csak fizikai szinten. Jóllehet, sokak fülében furcsán cseng, egy buddhista szellemben nevelt, Tel Avivban élő fiú, áhitatosan díszíti a fát, és csomagolja az ajándékokat, de számomra mindez sokkal inkább a szeretetről és a nosztalgiáról szól, mintsem bármiféle valláshoz kapcsolódó áhítatról.

2011, Izraelben ünnepeltünk

Az olyan, egész világot lázban tartó ünnepek, mint a karácsony, olyasvalamire hatnak, amelyre a tudomány nélkülünk, “kis emberek” nélkül képtelen volna: a kollektív tudatra. Ez egy olyan szint, ahol mindannyian képesek csodákat tenni. Az adventtal csaknem egy időben esedékes hanuka – függetlenül bármiféle vallástól vagy felekezettől – a csodák ünnepe. A hagyomány szerint egy picike olaj, amely csupán egyetlen napig loboghatott volna, elegendő volt ahhoz, hogy nyolc napon át életben tartsa a tüzet a szent gyertyatartóban – az emberek hitének, bizonyosságának köszönhetően. Ez ellentmondott minden fizikai törvénynek, mégis megtörténhetett, mert azon az éjszakán a sok lélek egyként ragyogott. Ez nem más, mint a kollektív tudat ereje. Éppen ezért a téli ünnepek időszaka a legnagyszerűbb arra, hogy csodákat tegyünk a saját életünkben és másokéban egyaránt. A december – a nyilas hava – a csodák, az áldás és a fény hava: ilyenkor mindent megkaphatunk, amire valaha vágyakoztunk. Ám ilyenkor is emlékeznünk kell rá, hogy az ajándékok sokszor nem egy masnival átkötött dobozban érkeznek, hanem nehézségek és kihívások formájában. Az ünnepek alatt különösen fontos, hogy tudatosítsuk magunkban az igaz hálát: ha nem becsüljük meg a minket körülvevő ajándékokat, az ünnep-hozta áldások hamarabb eltűnnek, mint a hótakaró hátsó kertünkből. Bár szépséges a zsúfolt bevásárlóközpontban, műhóval lefújt, zenélő izzókkal és üveggömbökkel teleaggatott karácsonyfa, ám az erdőben, hóval borított ágakkal, tobozokkal ékes fenyőfa még gyönyörűbb. Sokszor észre sem vesszük, hogy olyasmit próbálunk különlegessé varázsolni, ami valójában eredendően tökéletes volt.

2010, Londonban ért a karácsony. A képen Diego macskánk, naná, hogy az ünnepi asztalon

Nem az számít, hogy ebben az időszakban Jézus Krisztus születésének napjáról, a nyolc napon át égő olaj, a Hanuka csodájáról, vagy szimplán csak az épp az év leghosszabb éjszakáiról emlékezünk meg, ahogy azt a napkultusz követői tették egykor. Ami fontos, hogy az ünnep ne az őrült vásárlásról, a másokkal és magunkkal szemben támasztott elvárásokról, vagy a féktelen lakomákról szóljon, hanem az önzetlen, feltétel nélküli szeretetről, és a békét-hozó, határtalan fényről. Emlékeztessük magunkat minden korty ital, minden falat étel, sőt, minden kimondott szó előtt: mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy ez a világosság az egész világot beragyogja! Ebben az időszakban, amikor a boltok csillogó kirakatai őrült vásárlásra, a megfelelési kényszerünk pedig maximalizmusra és perfekcionizmusra csábít minket a legfontosabb talán – és ez sokaknak furcsán hangozhat – az, hogy adjunk alább az elvárásainkból. Nem kell ahhoz karácsonynak, vagy hanukának lenni, hogy depresszióba zuhanjunk, mint ahogy ahhoz sem, hogy eufórikus boldogságban ússzunk. Ez a hét betűs szó valójában épp olyan napot jelöl, mint az összes többi: nem azért, mert ez is egy átlagos hétköznap, hanem azért, mert minden egyes nap áldott. Minden egyes nap ünnep – nem csak decemberben. Néha nehéz nem elfeledkezni róla, hogy a boldogság lehetősége mindig velünk van. Amikor minden a kedvünk szerint történik, világosan látjuk, milyen szerencsések vagyunk, de amint egy árnyalattal sötétebb lesz a világunk, már el is felejtjük, hogy mi magunk vagyunk a Fény forrásai.

2010, London – séta a parkban, szenteste

“Ez az én decemberem lesz!” – olvastam a havas sugárutakról és korcsolyázó balerinákról megosztott képek alatti üzenetet, amint elmúlt éjfél, és a bronz vörös november ezüstös decemberbe fordult át. Kinéztem az ablakon: zöldellő lombok és apró, rózsaszín bárányfelhők… itt, Tel Avivban bizony nyoma sincs az ünneplésnek. Napközben 20-25 fokra is felmegy a hőmérséklet, karácsonyfát pedig csak az oroszok lakta negyedben lehet látni – de az is inkább emlékeztet egy Mekis gyerekzsúr díszleteire. Eszembe jutott, ahogy ropogott a hó a sárga csizmám talpa alatt Csillaghegyen, ahol felnőttem, ahogy a Mama öles mozdulatokkal keverte a krumplipürét, mert csak úgy szerettem, ha “nincs benne golyó”, és ahogy a Papával sétálgatva csodáltam a “lecsó színú lámpák” fényét… így neveztem kiskoromban a vörösesen izzó utcai lámpákat. Hiányozni kezdett, ahogy húszévesen – már a saját lakásomban a Szív utcában – szégyentelen mennyiségű dekorációval aggattam tele az otthonomat, és a barátaimmal Disney filmeket nézve bevackoltuk magunkat a kanapéra, miközben Neo Citránt kortyolgattunk – pedig nem is voltunk betegek, csak a “feeling” kedvéért. Egyszeriben mindez olyan távolinak és lehetetlennek tűnt, hogy – bár igyekeztem egy külső szemlélő számára nyilván meglehetősen mókás – ajakbiggyesztéssel megakadályozni, végül kicsordultak a könnyeim.

2012, Tel Aviv – karácsonyfa dekorálás 20 fokban

Ma reggel hat körül arra ébredtem, hogy valami fahéjas- narancsos illat csiklandozza az orromat, de nem tulajdonítottam különösebben nagy jelentőséget neki, mert szinte biztos voltam benne, hogy álmodom. Aztán néhány perccel később – amikor már egészen közel éreztem magamhoz az aromát – kinyitottam a szemem. A kedvesem egy kandírozott narancshéjat tartott a kezében – közvetlenül az orrom alatt -, én pedig reflex-szerűen kiharaptam az ujjai közül és elmosolyodtam. “Hmm…!” – értékeltem szavak nélkül a csodálatos ébredést, ő pedig így felelt. “Sajnos nincs több… mert a nagy részük a karácsonyi muffinban van, a sütőben.” Felültem az ágyban – a vitrinszekrényen gyertya pisklákolt, a bakelit lemezjátszóból pedig a Euritmics “Winter Wonderland”-je muzsikált. A csücsörítés újra utolért… és már folytak is a könnyeim, de ezúttal örömömben. “Még szerencse, hogy eszembe jutott, hogy itt a december! Másként elmúlt volna az elseje, a másodika, a hatodika, a huszadika… anélkül, hogy ünnepeltünk volna.” mondta Matan, és az asztalra tette a fahéjas kávét, majd megjegyezte: “Szereznünk kellene két karácsonyi bögrét. Megbízhatlak ezzel a feladattal?” Világossá vált: bár egy szóval sem említettem neki az előző éjszaka démonjait, ő értette. Pedig – tekintettel arra, hogy Izraelben született – neki a karácsony annyi, amit tőlem “tanult” az elmúlt hat év során. És bár első pillantásra úgy tűnhet, hogy ez lényegtelen külsőségekről szól, számomra világos volt: a kedvesem tényleg kristálytisztán látja, mi is a karácsony lényege. Az egymásra való odafigyelés, a törődés, és szeretteink szépséges lelkének becézgetése, alkalmanként pedig a sebek begyógyítása – szeretettel.

2011, Budapest, New York kávéház, szenteste – ide “szöktünk” a barátokkal vacsora után

A legszebb az egészben azonban mégiscsak az, hogy ha előző éjszaka nem érzem azt az óriási ürességet a szívemben, akkor másnap reggel feleennyire sem tudtam volna értékelni a narancsos-mandulás muffint. Talán felkeltem volna, és azt mondtam volna: “Karácsony?! De ragyog a nap odakinn, menjünk le a partra!” Ám hála a röpke kétségbeesésemnek a szívem sokkal több szépség, boldogság, gyengédség, szeretet, fény befogadására volt képes. Ekkor értettem meg: minél nagyobb űr keletkezik bennünk egy-egy krízishelyzetben, annál több hála fér belénk. Azon pedig már szinte meg sem lepődtem, hogy miután megnyitottam a mail postafiokomat szembesültem vele: a Kabbala Központ napi útravalója így szólt… “A zűrzavaros és aggasztónak tűnő pillanatokban vannak elrejtve a legnagyobb áldások.” Ha bizonyosak vagyunk az Univerzum rendjében, akkor fedezzük, milyen igaza van Yehuda Bergnek, aki – bármi történjen is éppen – azt tanítja: „Ez is érted van. A Fény azt akarja, ami a legjobb nekünk. Mindig.”

Fényességes ünnepeket mindenkinek!

(A bejegyzés a Nesze!szer blognak írt ünnepi írásaimból született. Minden vasárnap este új “Heti Útjelző” a neszeszer.blog.hu címen.)

Meghívó – Érezd a Hanuka varázsát és örömét.

E nyolc nap során hatalmas mennyiségű Fény áll rendelkezésünkre: a csodák karnyújtásnyira vannak, és ezt a tudatunkban is érezzük. A kabbala szerint ilyenkor a rejtett Fény (vagy ha’ganuz) feltárul mindannyiunk előtt. Ez az univerzális ünnep egy kozmikus időkapu, mely nyolc varázslatos napig nyitva áll. A gyertyák fényében kabbalisztikus meditációkkal elénk tárulhat az az élet, amire vágyunk, és amit megérdemlünk. Bár saját magunkért is meditálunk, de egyúttal az energia és fény csatornáivá is válunk, hogy ezek az egész világot beragyoghassa a Fény. A Hanuka nemcsak a gyertyagyújtásról szól, hanem arról, hogy belépünk a csodák birodalmába.

ÉLŐ KÖZVETÍTÉS A LONDONI KABBALA KÖZPONTBÓL: 2012. DECEMBER 8-16. A gyertyagyújtások időpontjai:

December 8. szombat 20:30
December 9. vasárnap 18:00
December 10. hétfő 20:00
December 11. kedd 19:30
December 12. szerda 19:00
December 13. csütörtök 21:30
December 14. péntek 16:00
December 15. szombat 18:00

Regisztráció itt! Ár: 10 Euro a 8 napra / INGYENES a www.UKabbalah.com PREMIUM tagsággal rendelkezőknek

Mazal Tov, Palesztína!

Írta nov 30 2012

Ma reggel Matan bátyja, Noam átugrott hozzánk egy kávéra, és miközben a friss eper és a ropogós bagett illata betöltötte a levegőt, a szomszédos művészpiacról pedig a Kék Duna Keringő dallamfoszlányai szűrődtek be, a háborúról és a békéről beszélgettünk.

A kedvesem bátyja pilóta – ez pedig azt jelenti, hogy számtalanszor repült már Gáza felett -, és miután elolvasta az írásaimat a nyolc napon át tartó oda-vissza lövöldözésről, azt mondta: “Igazad van, de azért tudnod kell: akárhogy is ragozzuk, és akárkinek a hibája is, és akármennyire is próbáljuk elkerülni, ártatlan emberek is meghalnak odaát – és valóban, köztük gyerekek is. És mivel ez is a valóság része, fontos, hogy erről is tudjon a világ. Mondhatjuk azt, hogy ‘nincs más lehetőségünk’, ezzel együtt a felelősséget vállalnunk kell.” Noam elmesélte, hogy sokszor órákat várnak, mielőtt tüzet nyitnak, hogy bizonyos legyen: csaka célpont sérül meg, senki más, majd könnybelábadt szemmel folytatta. “Nekem a mostani háborúban nem kellett megölnöm senkit, de ezt csupán annak köszönhetem, hog szerencsés voltam. Viszont azok, akik öltek, épp ilyen emberek, mint én, és iszonyúan megviseli, tönkreteszi őket, amikor terrorista likvidálása, egy rakéta raktár, vagy egy csempészalagút lebombázása civil áldozatokkal jár.”

Noam szerint a megegyezés a Palesztínokkal már évtizedek óta 90%-ban “kész”, és a maradék 10%-on megy a vita. Ám mivel Netanyau erősen nacionalista kormányt vezet, kevés az esély arra, hogy az ő érája alatt kiegyezés szülessen, nem beszélve arról, hogy nyilvánvaló: a Gázát irányító Hamasznak esze ágában sincsen alkudozni, ők vért, zsidó vért akarnak. A Cisz-Jordániai palesztín vezetés viszont a békés megoldások híve – ezért a tényt, hogy tegnap este Palesztína közelebb került ahhoz, hogy valódi ország legyen, mindannyian örömmel fogadtuk. Elsősorban azért, mert talán egy lépéssel közelebb kerültünk a békéhez – és ahhoz, hogy ne keljen sem ölni, sem pedig meghalni a háborúban. És persze azért is, mert szépen lassan eljutunk oda, hogy ha nem áll jól a palesztínok szénája, nem lehet majd Izraelt hibáztatni mindenért.

Az a 138 állam, amely támogatta szavazatával a Pelsztín Nemzeti Hatóságokat, biztosan tudja, mekkora felelősséget vállalt. Palesztínának ugyanis most kutya kötelessége lesz megvédenie a népét a Hamasz terroristáitól, munkahelyeket, infrastruktúrát, oktatást és otthonokat biztosítani a rászorulóknak. És persze az is feladatuk lesz, hogy gondoskodjanak róla: egyetlen rakéta se zuhanjon Izraelre Gázából. Ha pedig az – akár még éveken át elhúzódó – határ-viták Izraellel fontosabbak, mint a fent felsorolt kötelességek, akkor Palesztína még sajnos nincs kész arra, hogy államként funkcionáljon. De legyünk pozitívak. Emberséggel, felelősségvállalással- és a 138 őket támogató állam segítségével, akiktől remélem nem csak egy kurta “igen”-re, hanem folyamatos támogatásra számíthatnak – menni fog.

Mazal Tov, Palesztína.

Hála és köszönet

Írta nov 20 2012

“Néha elfelejtünk hálásnak lenni az élet egyszerű dolgaiért. Azért hogy énekelhetünk, nevethetünk, élvezettel táncolhatunk, szerelmesek lehetünk, találkozhatunk másokkal és megoszthatunk velük bármit; inspiráltak lehetünk és teremtő erővel rendelkezünk, megélhetjük a játék örömét, vagy átélhetünk egy csodálatos zene által keltett érzelmeket – mindezek a Fény megnyilvánulásai. A hála megvéd minket a passzív, reaktív állapottól, amelybe akkor ragadunk meg, ha mindezt az áldást természetesnek vesszük. Ha értékeljük mindezt, az nem csak összekapcsol minket a beteljesedéssel, hanem az maga a beteljesedés!” Yehuda Berg

“Elménk nem fog helytelen irányba tévedni, egyetlen rossz szót sem fogunk kiejteni, jóindulatúak és együttérzők maradunk, nem táplálunk gyűlöletet” Buddha

Soha nem kaptam annyi szeretetteljes mailt, mint az elmúlt három napban. Rengeteg olyan ember írt, aki a levelében “bevallotta”, fogalma se volt róla, hogy az a szőkített pojáca a Viváról így megnőtt, és öröm volt nekik felfedezni az írásaimat. És olyanok is akadtan nagyon szép számmal, akik úgy érezték, “most jött el az ideje”, hogy “személyesen” nekem is leírják, milyen régóta követik a munkámat, és mennyi közös vonás van bennünk, és mennyi “közös” kalandon mentünk keresztül, ők és az én könyveim. Izraelben élő magyar családoktól kaptam üzeneteket, akik meghívtak magukhoz, “ha rosszabbra fordul a helyzet Tel Avivban”, és idős nénik-bácsiktól fiatal tizenévesekig rengetegen meséltek személyes történeteket arról, hogyan élik meg ezeket a pokolbéli víg napokat, mennybéli bús napokat. És mindenkinek válaszoltam – ciki vagy sem, sokszor könnybelábadt szemmel, de mindig hálásan, és mindig mosolyogva.

Közben az amerikai média már a Hamasz győzelméről számol be, mondván: sikeresen elterelték a figyelmet a szíriai mészárlásokról. A Foreign Policy magazin szerzője szerint a “nagy képben” nem is az a fő szepont, hogy Izrael életben marad -e, vagy nem, hiszen a palesztínok szenvedései mögé bújva a Hamasz máris elérte, hogy a világ egy terroristacsoporttal szimpatizáljon, innen pedig egy lépés, hogy az egész világ lángokban álljon. A legutóbbi bejegyzésem óta többszáz rakétát kaptunk odaátról, és ma ismét légiriadó volt Jeruzsálemben is – a rakéta a városon kívül csapódott be. Ismét felteszem a kérdést… mi van, ha a Szikla Mecset kellős közepére pottyan? Akkor is jár a terroristáknak beígért Allah mennyországa? Ugye egyetérthetünk abban, hogy Isten nevében senki sem támad meg egy olyan várost, amit három világvallás – köztük a muzulmán – SZENT VÁROSNAK tart? Jóságos muzulmánok, zsidók, keresztények, buddhisták, hinduk, EMBEREK, ébredjetek! Óriási szükség lenne rá, hogy muzulmán vallási és politikai vezetők nyilvánosan deklarálják a Hamasztól való elhatárolódásukat. Vagy a zsidók gyűlölete és Izrael elpusztítása mindenkinek fontosabb, mint a világbéke?

Nem tudom, mit hoznak a következő napok, de azt tudom, hogy boldog és hálás vagyok mindenért, amit kaptam, kapok, és mindenért, amit adtam és adok, és nincs olyan hely a világon, ahol szívesebben lennék, mint ahol most vagyok. Tiszta szívből mondom, hogy magamért aggódom a legkevésbé, és hiszem, hogy azért vagyunk itt most, mert az Univerzum azt akarja, hogy itt legyünk – MOST. Mert van valami tanulni valónk, mert közelebb hozhatjuk a globális ébredést, mert közelebb kerülhetünk egymáshoz, és mert mi vagyunk azok a kiválasztott lelkek – nem zsidók, zsidók, muzulmánok, keresztények, ateisták, krisnások, buddhisták -, akik ezt hivatottak megtapasztalni, elviselni, átvészelni, megoldani, megosztani. Béke velünk, béke veletek, köszönöm a jót, köszönöm a nehezet, köszönöm az életet, és ha kell, a halált is meg fogom köszönni.

Legyünk hálásak érte, hogy ébren vagyunk.

-