Archívum: 'art'


Gumimatracról hajóra – Jön a harmadik könyvem!

Írta máj 08 2012

Néhány napja írtam ki Facebookra és Twitterre, hogy a harmadik könyvem a szerkesztőtől az előkészítőhöz került, azóta pedig már a borító tervek is elkészültek. A grafikus a Gumimatrac a Gangeszen és a Lélekbonbon borítójának zseniális képzsonglőre, Jose Simon, akivel már PEP! magazinos korunkban is együtt dolgoztunk.

“I’m The King of The World!”

…ezt viszont még nem mutathatom meg, helyette itt van nektek egy papírcsónakázó Le(g)onardo DiCaprio. Ám vissza a könyvre: az elképesztő mennyiségű “lájk” annyira meghatott, hogy úgy döntöttem, megosztok veletek pár gondolatot arról, számomra miről is szól a Hajónaplók című, júniusban az Ulpius Kiadónál megjelenő könyvem. Nos, röviden leírva a hűségről.

A hűséggel és hűtlenséggel kapcsolatos társadalmi problémákra soha nem lesz megoldás, mert amíg élünk, lesznek vágyaink – hála Istennek. Vágyak nélkül még az ágyból sem kelnénk fel reggel. A “szexkluzivitás” kérdése érzelmi szempontból csak akkor jelentős, ha elfogadjuk a modern társadalom normáit. Ha viszont képesek vagyunk meglátni, hogy évszázadon át az egyházi és katonai vezetők birtoklási vágyából fakadó prüdériája teremtette az úgy nevezett értékeket, akkor kénytelenek vagyunk saját, új, valós értékeket teremteni. Őszinteség, megosztás, szeretet, elfogadás, békesség, gondoskodás, kedvesség. Ilyesmi…

Amikor a könyvet írtam, gyakran felmerült bennem a kérdés: vajon ki áll közelebb a fényességhez? Az, aki minden akár nap mással szexelne, de mindenkit szeretettel és tisztelettel kezel, vagy aki harminc éve hűséges, de hazudik a párjának, sőt, önmagának is. Vagy létezik a kettő között valahol egy egyensúly, amelyet megtalálva az ember egyszerre lehet ribanc és családfő? Azt hiszem, az az igazi Nagy Szerelem, amikor a fantáziáink megvalósítása nem szunnyad évtizedeken át a közös takaró alatt, hanem képesek vagyunk beszélni róluk, és izgalmas kalandként megélni, hogy egy másik, mélyebb oldaláról ismerjük meg a párunkat. Azt hiszem, az lehet “Az Igazi”, aki mellett nem is ez a lényeg… hanem az, hogy mennyire szeretjük egymást.

Egy óceánjáró hajón utazva, Európa nagy városaiban kikötve és körbefalatozva a Földközi-tengert sokminden kitisztult, és sok új naplóbejegyzésem született, de lesz benne néhány korábban már megjelent írásom kiegészített, vagy “vágatlan” verziója is, amelyek az utazás részei voltak, és képtelen voltam ilyan sokáig magamban tartani őket. Most, ebben a hajónapló-jegyzet-gyűjteményben egyfajta hipszter-haszid “utazó-regénnyé” állnak össze, amely néhol könnyedén ringat, mint egy vodkával felöntött limonádé, máshol édesen émelyít, mint egy szuper-giccses operett, néha pedig lehúz a mélybe, mint egy örvény, és nem tudod, hogy Dévancsenben, Csenrézi Buddha birodalmában, a Fehér Nyúl üregében, vagy épp a pokolban kötsz ki.

Hamarosan előrendelhető az Ulpiusnál.

Mit művel Madonna?

Írta feb 03 2012

Nem, nem boldondult meg. Szerintem a helyzet a következő…

Madonna striking the official “Gaga, Britney, Xtina, you’ll never have an ass like this, bitches” pose in her new video…

Madonna egy napon arra ébredt, hogy csodálatosan spirituális angol lédi lett, de negyed annyi albumot ad el, mint a nyolcvanaes években, és ráeszmélt, hogy nem lovaglással akarja tölteni az ötödik X-et, hiszen ő a világ meghódítására esküdött fel. Már van annyi pénze, és még mindig van annyi kapcsolata az amerikai médiával, hogy az összes fontos (értsd a tömeg által preferált) talkshow-ba, és gálára eljusson, és egy tökéletes, a fogyasztói társadalom meghódítására összeállított csomaggal visszaszerzi a trónt GaGától, mert lássuk be, az Államokban tényleg ellopta tőle.

Az amerikaiak számára Madonna az Erotica-korszakban volt érdekes legutóbb: azóta számukra Madonna lehiggadt az Evitával, szült, és angol akcentusa lett. A mostani agymosó-gépezet fontos eleme a régi, vulgárisabb Madonna-imázs. Bár egy nagyon jó karban lévő, ötvenes amerikai családanya ül előttünk, visszafogott ruhákban – mert azért hülyét már nem akar csinálni magából – , gátlástanaul flörtölget a riporterekkel, és szemforgatva válaszol ugyanazokra a kérdéskre minden egyes showban (ami erősen azt mutatja, hogy a riportereknek minden esetben vannak “kötelező” kérdéseik). Madonna hadat üzent, és a nagy összecsapás a Super Bowl félideje lesz. Itt dől el, hogy a sörissza, chips-zabáló, hot-dog majszoló amerikai nagy átlag elfogadja -e, hogy újra rápörög arra a csúcsosmelltartós nőre, és az is, hogy zene-kereskedelem szempontjából igazán jövedelmező generáció, a tinik és fiatal huszonévesek, elfordítják -e a tekintetüket 2012-re az aktuális feka gengszter-sztártól (azok amúgy is néhány évente váltják egymást), és persze Lady GaGától, aki ma Amerikában olyan, mint a szex: mindenkinek naponta többször is eszébe jut.

De képes arra még Madonna, hogy ismét ő legyen a szex, 53 évesen? Mert ahgy ő maga fogalmazta meg: “A szex mozgatja ezt a világot.” Persze nem a teljes világot, hanem azt, amelyben ő nyilvánult meg: a popcorn-generáció világát, ahol eszünk, vásárlunk, dugunk, melózunk és remélünk. Meg kell hagyni, eléggé jó esélye van rá, hiszen a dalok a Masterpiece-ből és a Give me All Your Luvin‘-ból ítélve könnyen emészthetőek, fülbemászóak és rádióbarát slágerek lesznek, ő maga pedig abszolút szimpatikus képet fest a két örökbefogadott és két saját gyerekkel, két tönkrement házassággal, megjárva a világot, de hazatalálva. Igazi “desperate housewife”. Ami engem illet, én akkor szerettem bele Madonnába igazán, amikor a Ray of Light gyönyörű, önmagával és a világgal harmónikus harcban álló emberarcú istennőjét csodáltam benne. Akárhogy is… csak jelezni akartam, hogy értem a koncepciót. És most, ismerve a haditervet remélem, hogy összejön neki, ha ez a nagy vágya. Szerezzük vissza a Királynőnek azt, ami a Királnyőé!

P.s.: Akit igazán érdekel, ki Madonna, mi az, ami leköti, ha épp nem pénzt keres, és milyen projekteket menedzsel, annak érdemes megnézni Golden Globe-díjas és Oscar-jelölt filmjéről, a W/E-ről készült werket itt, vagy segíteni az énekesnőnek leányiskolákat építeni Afrika egyik legszegényebb országában, Malawiban.

A lemondás művészete a szerelemben

Írta jan 20 2012

„Nálunk mindig minden úgy van, ahogy én akarom.“ hallottam egy fiatal anyuka büszke vallomását Tel Aviv tengerpartján sütkérezve. „Oh, jó neked. Én gyűlölöm, hogy mindig nekem kell alkalmazkodni.“ felelt a barátője, és ezzel a lendülettel eldobott egy égő cigarettacsikket a fövenyen. A lábaimat a tengerbe lógatva elmerengtem… vajon miért van az, hogy a társadalmunk arra nevel minket: minél „betörhetetlenebbek“ vagyunk, annál kevesebbet érünk?

W/E

A világtörténelem egyik legromantikusabb, és legtanulságosabb szerelmi története kétség kívül VIII Edward és Wallis Simpson románca volt. Anglia királya beleszeretett egy kétszeresen elvált, botrányokkal foltozott-életű amerikai nőbe, és amikor a kormány nyomására választania kellett a trón és a szerelem között, az utóbbi mellett döntött. Tudván, hogy nem csak a koronáról, de a jóhíréről, a családja támogatásáról, a népe szeretetéről, és az otthonáról is le kell mondania. A napokban olvastam az egykori uralkodó önéletrajzát, amelyben azt írja: „képtelen lettem volna elviselni a koronám súlyát az asszony támogatása nélkül, akibe szerelmes vagyok“. És bár sokan nem gondolnak rá, de valójában Mrs. Simpson éppen annyit áldozott fel a szerelemért, mint az uralkodó: egy életre meggyűlölte őt az arisztokrácia, a britek pedig kikiáltották közellenségnek. Edward és Wallis évtizedeken át éltek egy párizsi szállodában – a királyi palota helyett -, viszont kaptak valamit a sorstól, amit egyetlen kékvérű sem mondhat magáénak: megnyerték a küzdéshez való jogot. Olyan nehézségeket invitáltak a közös életükbe, amelyeknek a leküzdéséből színtiszta boldogság született.

Mindannyian, nap mint nap feláldozunk valamit a közös boldogság oltárán, amikor pedig csökönyösen ragaszkodunk a saját „külön bejáratú“ boldogságunkhoz, valahogy végül mindig rosszabbúl érezzük magunkat, mint ha a nehezebb utat, a változás, a változtatás útját választottuk volna. Az esküvője napját szinte mindenki élete legboldogabb napjaként emlegeti, pedig – ha jobban belegondolunk – ez az a nap, amikor önként, dalolva adtuk fel a „szabadságunk“ egy hatalmas szeletét. Egymás, a szeretteink, és az Ég színe előtt megfogadjuk, hogy hűségesek leszünk halálunk napjáig és mégtovább, és hogy támogatjuk a párunkat jóban-rosszban. Senki sem mondja azt a menyegzőjén: „Igen, akarlak, de kompromisszumra tőlem ne számíts.“ Egyetlen feledhetetlen napon tisztán látjuk, milyen földöntúli boldogsággal ajándékoz meg, ha képesek vagyunk feladni az önző érdekeinket, és őszinte, szívünk mélyéről fakadó áldozatot hozunk. Amikor pedig teljesült a csoda, és lelki társakként állunk szemben a világ viharaival, valahogy tovatűnik ez a lelkesedés, és minden olyan pillanat, amikor le kell mondanunk valamiről fájdalmas lelki örlődéssel jár. „Miért én hozzak áldozatot? Miért nem ő?“ És közben észre se vesszük, hogy minden olyan pillanat, amikor lehetőségünk van a lemondásra, valójában ajándék a sorstól. Nem csak példát mutathatunk a kedvesünknek, de kezébe adhatjuk a lehetőséget, hogy saját jószántából adja át azt, amit oly elszántan, ellentmondást nem tűrő hangon követeltünk.

„Bárcsak engem is szeretne valaki annyira, hogy még a királyságáról is lemondjon értem.“ sóhajtozhatnánk, de nézzünk csak körül a saját „birodalmunkban“. Alig akad olyan nő, aki ne mondhatná el magáról, hogy a kedvese feláldozott érte valamit. Egy élő fociközvetít egy romantikus vacsora kedvéért, vagy egy sört a haverokkal a családi béke kedvéért, sőt, talán a „mama pici fia“ státuszt is a szülők akarata ellenére történő házasság kedvéért. A napokban olvastam, hogy brit és amerikai bulvárlapok élvezettel csámcsognak a tényen, hogy Guy Ritchie a legnemesebb szervét is hajlandó volt megcsonkítani Madonna kérésére, amikor (volt) felesége elmagyarázta neki a körülmetélés spirituális jelentőségét. Ami engem illet, én cseppet sem találom nevetségesnek, ha egy szerelmes férfi bízva egy ősi bölcsesség fizikai világunkban való manifesztálódásában kés alá fekszik. Épp ellenkezőleg: bátor és romantikus, bölcs döntésnek látom. Bármily furcsán hangzanak ezek az „áldozatok“ egy kívülálló számára, valójában mind a szerelem gyümölcsei. Egy ideális kapcsolat – véleményem szerint – nem két állat ösztöneinek összecsapásairól, két kőkemény ego állandó párharcáról szól, hanem – csúnya szóval élve – arról, hogy mindkét fél hajlandó „papucsként“ viselkedni a másikért. Melegíteni a lábát, ha fázik, megóvni attól, hogy belelépjen az élet tüskéibe.

Ha pedig mindketten képesek vagyunk önzetlenül óvni a másik lépteit, többé nem kell felhánytorgatnunk: „Annyi áldozatot hoztam érted.“ Helyette azt mondhatjuk majd: „Köszönöm, hogy egy életen át gyakorolhatom melletted a lemondás művészetét.“

-