Nem, nem boldondult meg. Szerintem a helyzet a következő…

Madonna striking the official “Gaga, Britney, Xtina, you’ll never have an ass like this, bitches” pose in her new video…

Madonna egy napon arra ébredt, hogy csodálatosan spirituális angol lédi lett, de negyed annyi albumot ad el, mint a nyolcvanaes években, és ráeszmélt, hogy nem lovaglással akarja tölteni az ötödik X-et, hiszen ő a világ meghódítására esküdött fel. Már van annyi pénze, és még mindig van annyi kapcsolata az amerikai médiával, hogy az összes fontos (értsd a tömeg által preferált) talkshow-ba, és gálára eljusson, és egy tökéletes, a fogyasztói társadalom meghódítására összeállított csomaggal visszaszerzi a trónt GaGától, mert lássuk be, az Államokban tényleg ellopta tőle.

Az amerikaiak számára Madonna az Erotica-korszakban volt érdekes legutóbb: azóta számukra Madonna lehiggadt az Evitával, szült, és angol akcentusa lett. A mostani agymosó-gépezet fontos eleme a régi, vulgárisabb Madonna-imázs. Bár egy nagyon jó karban lévő, ötvenes amerikai családanya ül előttünk, visszafogott ruhákban – mert azért hülyét már nem akar csinálni magából – , gátlástanaul flörtölget a riporterekkel, és szemforgatva válaszol ugyanazokra a kérdéskre minden egyes showban (ami erősen azt mutatja, hogy a riportereknek minden esetben vannak “kötelező” kérdéseik). Madonna hadat üzent, és a nagy összecsapás a Super Bowl félideje lesz. Itt dől el, hogy a sörissza, chips-zabáló, hot-dog majszoló amerikai nagy átlag elfogadja -e, hogy újra rápörög arra a csúcsosmelltartós nőre, és az is, hogy zene-kereskedelem szempontjából igazán jövedelmező generáció, a tinik és fiatal huszonévesek, elfordítják -e a tekintetüket 2012-re az aktuális feka gengszter-sztártól (azok amúgy is néhány évente váltják egymást), és persze Lady GaGától, aki ma Amerikában olyan, mint a szex: mindenkinek naponta többször is eszébe jut.

De képes arra még Madonna, hogy ismét ő legyen a szex, 53 évesen? Mert ahgy ő maga fogalmazta meg: “A szex mozgatja ezt a világot.” Persze nem a teljes világot, hanem azt, amelyben ő nyilvánult meg: a popcorn-generáció világát, ahol eszünk, vásárlunk, dugunk, melózunk és remélünk. Meg kell hagyni, eléggé jó esélye van rá, hiszen a dalok a Masterpeace-ből és a Give me All Your Luvin‘-ból ítélve könnyen emészthetőek, fülbemászóak és rádióbarát slágerek lesznek, ő maga pedig abszolút szimpatikus képet fest a két örökbefogadott és két saját gyerekkel, két tönkrement házassággal, megjárva a világot, de hazatalálva. Igazi “desperate housewife”. Ami engem illet, én akkor szerettem bele Madonnába igazán, amikor a Ray of Light gyönyörű, önmagával és a világgal harmónikus harcban álló emberarcú istennőjét csodáltam benne. Akárhogy is… csak jelezni akartam, hogy értem a koncepciót. És most, ismerve a haditervet remélem, hogy összejön neki, ha ez a nagy vágya. Szerezzük vissza a Királynőnek azt, ami a Királnyőé!

P.s.: Akit igazán érdekel, ki Madonna, mi az, ami leköti, ha épp nem pénzt keres, és milyen projekteket menedzsel, annak érdemes megnézni Golden Globe-díjas és Oscar-jelölt filmjéről, a W/E-ről készült werket itt, vagy segíteni az énekesnőnek leányiskolákat építeni Afrika egyik legszegényebb országában, Malawiban.

„Nálunk mindig minden úgy van, ahogy én akarom.“ hallottam egy fiatal anyuka büszke vallomását Tel Aviv tengerpartján sütkérezve. „Oh, jó neked. Én gyűlölöm, hogy mindig nekem kell alkalmazkodni.“ felelt a barátője, és ezzel a lendülettel eldobott egy égő cigarettacsikket a fövenyen. A lábaimat a tengerbe lógatva elmerengtem… vajon miért van az, hogy a társadalmunk arra nevel minket: minél „betörhetetlenebbek“ vagyunk, annál kevesebbet érünk?

W/E

A világtörténelem egyik legromantikusabb, és legtanulságosabb szerelmi története kétség kívül VIII Edward és Wallis Simpson románca volt. Anglia királya beleszeretett egy kétszeresen elvált, botrányokkal foltozott-életű amerikai nőbe, és amikor a kormány nyomására választania kellett a trón és a szerelem között, az utóbbi mellett döntött. Tudván, hogy nem csak a koronáról, de a jóhíréről, a családja támogatásáról, a népe szeretetéről, és az otthonáról is le kell mondania. A napokban olvastam az egykori uralkodó önéletrajzát, amelyben azt írja: „képtelen lettem volna elviselni a koronám súlyát az asszony támogatása nélkül, akibe szerelmes vagyok“. És bár sokan nem gondolnak rá, de valójában Mrs. Simpson éppen annyit áldozott fel a szerelemért, mint az uralkodó: egy életre meggyűlölte őt az arisztokrácia, a britek pedig kikiáltották közellenségnek. Edward és Wallis évtizedeken át éltek egy párizsi szállodában – a királyi palota helyett -, viszont kaptak valamit a sorstól, amit egyetlen kékvérű sem mondhat magáénak: megnyerték a küzdéshez való jogot. Olyan nehézségeket invitáltak a közös életükbe, amelyeknek a leküzdéséből színtiszta boldogság született.

Mindannyian, nap mint nap feláldozunk valamit a közös boldogság oltárán, amikor pedig csökönyösen ragaszkodunk a saját „külön bejáratú“ boldogságunkhoz, valahogy végül mindig rosszabbúl érezzük magunkat, mint ha a nehezebb utat, a változás, a változtatás útját választottuk volna. Az esküvője napját szinte mindenki élete legboldogabb napjaként emlegeti, pedig – ha jobban belegondolunk – ez az a nap, amikor önként, dalolva adtuk fel a „szabadságunk“ egy hatalmas szeletét. Egymás, a szeretteink, és az Ég színe előtt megfogadjuk, hogy hűségesek leszünk halálunk napjáig és mégtovább, és hogy támogatjuk a párunkat jóban-rosszban. Senki sem mondja azt a menyegzőjén: „Igen, akarlak, de kompromisszumra tőlem ne számíts.“ Egyetlen feledhetetlen napon tisztán látjuk, milyen földöntúli boldogsággal ajándékoz meg, ha képesek vagyunk feladni az önző érdekeinket, és őszinte, szívünk mélyéről fakadó áldozatot hozunk. Amikor pedig teljesült a csoda, és lelki társakként állunk szemben a világ viharaival, valahogy tovatűnik ez a lelkesedés, és minden olyan pillanat, amikor le kell mondanunk valamiről fájdalmas lelki örlődéssel jár. „Miért én hozzak áldozatot? Miért nem ő?“ És közben észre se vesszük, hogy minden olyan pillanat, amikor lehetőségünk van a lemondásra, valójában ajándék a sorstól. Nem csak példát mutathatunk a kedvesünknek, de kezébe adhatjuk a lehetőséget, hogy saját jószántából adja át azt, amit oly elszántan, ellentmondást nem tűrő hangon követeltünk.

„Bárcsak engem is szeretne valaki annyira, hogy még a királyságáról is lemondjon értem.“ sóhajtozhatnánk, de nézzünk csak körül a saját „birodalmunkban“. Alig akad olyan nő, aki ne mondhatná el magáról, hogy a kedvese feláldozott érte valamit. Egy élő fociközvetít egy romantikus vacsora kedvéért, vagy egy sört a haverokkal a családi béke kedvéért, sőt, talán a „mama pici fia“ státuszt is a szülők akarata ellenére történő házasság kedvéért. A napokban olvastam, hogy brit és amerikai bulvárlapok élvezettel csámcsognak a tényen, hogy Guy Ritchie a legnemesebb szervét is hajlandó volt megcsonkítani Madonna kérésére, amikor (volt) felesége elmagyarázta neki a körülmetélés spirituális jelentőségét. Ami engem illet, én cseppet sem találom nevetségesnek, ha egy szerelmes férfi bízva egy ősi bölcsesség fizikai világunkban való manifesztálódásában kés alá fekszik. Épp ellenkezőleg: bátor és romantikus, bölcs döntésnek látom. Bármily furcsán hangzanak ezek az „áldozatok“ egy kívülálló számára, valójában mind a szerelem gyümölcsei. Egy ideális kapcsolat – véleményem szerint – nem két állat ösztöneinek összecsapásairól, két kőkemény ego állandó párharcáról szól, hanem – csúnya szóval élve – arról, hogy mindkét fél hajlandó „papucsként“ viselkedni a másikért. Melegíteni a lábát, ha fázik, megóvni attól, hogy belelépjen az élet tüskéibe.

Ha pedig mindketten képesek vagyunk önzetlenül óvni a másik lépteit, többé nem kell felhánytorgatnunk: „Annyi áldozatot hoztam érted.“ Helyette azt mondhatjuk majd: „Köszönöm, hogy egy életen át gyakorolhatom melletted a lemondás művészetét.“

Lassan három hónapja, hogy második könyvem, a Lélekbonbon a boltok polcaira került, és hála nektek, az olvasóimnak, a kötet a karácsonyi szezon egyik igazi sikerkönyve lett. Ám ami ennél is fontosabb: naponta 3-4 olyan levelet kapok, amelyben ti mesélitek el történeteiteket, amiket a “bonbon” ihletett, és sok olyan olvasó is akad, aki vallja: egy-egy szösszenet egészen új irányt adott az életének. Összegyújtöttem néhány részletet a nekem küldött levelekből, hogy azok is kedvet kapjanak a “bonbonizáláshoz”, akiknek eddig még nem akadt a kezükbe a kötet…

A “Ligh Nigh” vendégeként Lovász Lacival beszélgettem a Lélekbonbonról.

Vissza a csónakba

“A Lélekbonbon egy olyan pillanatban talált rám – vagy én rá, ki tudja -, vagy tudod mit, találtunk egymásra, amikor egy igen hosszú és nagyon kemény “tanulós” időszak végéhez közeledtem. Illetve csak hittem, hogy ez a vége, mert gondolom te is ismered az érzés, hogy “ez megint hasonló csónak, mint amiben egyszer már ültem… akkor mi is a helyzet, mégsem azt fogtam fel az egészből amit kellet?! Jah akkor fussunk neki még egyszer, rosszul vagy jól, de majd lesz valahogy.” Szóval a lényeg köszönöm, hogy dolgozol, hogy mindezt megosztod, mármint amit lehet. Imádlak és csak ígytovább. Hatalmas dolog lehet a szabadságnak annyira a közelében lenni, ahol te vagy. Ha barát lennél most puszival köszönnék el, és tudom mit, mivel hiszem, hogy mind egy család vagyunk, így is teszek!”

Új könyv, új élet

A „Gumimatrac a Gangeszen” több mint 1.5 éve került a kezembe. Itthon voltam táppénzen, szorongásos tüneteket produkáltam egy elnyert új pozíció miatt a munkahelyemen, a megfelelési kényszer okán aggattam magamra fizikai tüneteket („stressz-betegség” a háziorvos szerint), és a tévét kapcsolgatva gondolkodtam, hogyan tovább. Ráakadtam a Reflektor TV-n az „Őszintén Szily Nórával” című műsorra, ahol éppen Veled beszélgetett. Megkönnyeztem az interjút. A Reflektor TV-n látott interjú és az emlék hatására azonnal megrendeltem online az új könyvedet, és alig 24 óra múlva már a hintaszékben olvasgattam. Nem kellett hozzá 3 óra, hogy felfaljam a könyvet. A hatása leírhatatlan volt. Erre szokták mondani, hogy „jó időben – jó helyen” – engem így ért el a könyved. Befejeztem az utolsó oldalt, felhívtam a spirituális tanító barátomat és bejelentkeztem hozzá egy időpontra. Pár héttel később a szorongásos tüneteim elmúltak, az életem gyökeres fordulatot vett. A terápia alig fél évig tartott, a változások bennem visszavonhatatlanul megindultak, a kapcsolataim minősége az emberekkel minden korábbinál jobb lett, a munkahelyemen pedig alig egy évvel később Globális Példaképpé választattak. Hiszem, hogy mindehhez a Te könyved adta meg a kezdőrúgást.”

Egy pontos, profi kritika

“Tüneményes, ahogyan ötvözi modern közérthető stílusban a tibeti buddhista hagyományt, a haszid bölcsek történeteivel, mindezt egy oly általa választott rendszerben, ami utalás Isten 72 nevére, vagyis a kabbalisták “imafolyamára”, miközben a kötet műfaji változatossága is gyönyörködtet a memoire jellegű önvallomásokon át az általa készített interjúkig, vagy a benne meghúzódó egypercesekig. Komplexitásában magával ragad, ahogyan egyszerre könnyed és mégis végtelen mélységeket rejt; vagy szórakoztató, ám mégis végtelenül bölcs, mint azok az olvasmányélmények melyekből merített, kicsit angolos (Jane Austinra való hangulati utalással kezdetben, noha mindig ott rejlik mögötte az örök példakép Virginia Wolf, vagy generációjának a populáris kultúrából szocializálódását meghatározó ikonjai) miközben minden sorában ott lüktet az útkereső álmodozó, avagy az örök vándor motívuma, a Kisherceg nyitottságával és elfogadásával.” Vér Eszter Virág, történész, ELTE BTK

A Lélekbonbon a Libri és az Ulpius Ház üzleteiben akciósan kapható, és online is megrendelheted erre a linkre kattintva.