“Boldogság, gyere haza!”

Írta jan 15 2013

Ha a Boldogság életre kelne (mint Pocak a joghurtreklámban), valószínűleg csak annyit felelne a fenti szépséges dal-idézetre: „Itt voltam én végig, te dinka, csak te inkább nyafogsz, mint hogy észrevegyél.” Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én rettenetesen ki tudok bukni rajta, ha a fejemben összeszedett „bodlogság-hozzávalók” közül valamelyik hiányzik.

Ő, Én, Mi :)

Évekkel ezelőtt még arra is hajlamos voltam, hogy ha lekéstünk egy filmet, képes voltam „elrontott estének” titulálni a programot, ha pedig egy autós kirándulás során felfedeztem, hogy otthon felejtettem a kedvenc cédémet, úgy éreztem: „oda a jó hangulat”. Szerencsére manapság már jóval kevesebb „boldogság-hozzávalóval” is beérem… és ha valamelyik épp nem áll rendelkezésemre, improvizálok… a boldogságnak ugyanis – vagy így, vagy úgy – össze kell állnia.

Mindannyian boldogok akarunk lenni – ez senki számára nem hat a meglepetés erejével. Sosem hallottam, hogy valaki azt mondta volna: „Úgy vágyom már egy kis békétlenségre, egy nagy drámára, bárcsak tragédiák sorozata kezdődne az életemben, bárcsak káosz lenne a világban.” Éppen ezért legtöbbünk nem is érti: hogy kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy a pasi lelécel, hónapok óta nincs meló, a kutya pedig újabban elkezdett cipőket fogyasztani vacsorára. Ja, és persze a bankszámla porzik. „Hogyan lehetséges mindez, amikor én mindent elkövettem, hogy boldog legyek?” kérdezzük ilyen helyzetekben, és a sokadik összeomlás után lassan eljutunk odáig, hogy minden hitünk odaveszett – az emberiségben, az élet értelmében, önmagunkban. Ilyenkor pedig kinézünk az ablakunkon, és az elsőt, akit megpillantunk felelőssé teszünk a helyzetünkért. „Anyám a hibás, így nevelt.”, „Ebben a hülye országban csak éhen halni lehet.”, „A Józsi összetörte a szívemet, soha többé nem fogok semmit se érezni.”

Ám még mielőtt az önsajnálat legmélyebb bugyraiba süppedünk, érdemes egy picit elmerengenünk: érdemes –e? Érdemes –e feladni a reményeket, hazugságnak nevezni az igaznak megélt érzelmeinket, amikor végső soron nekünk fog mindenki másnál jobban fájni. Felállni, összeszedni magunkat, és továbbmenni is nekünk kell majd – mert a korábbi összeomlásokból már tudjuk jól, hogy baromi keserves lesz, és ebben sem segíthet senki. És ha már itt tartunk… bizonyos, hogy mindent megtettünk a boldogságért? A „minden”-be ugyanis az is beletartozik, hogy elbukunk, feltápászkodunk, és továbblépünk, ha kell, naponta hússzor, ha kell, életünk végéig. A „mindent megteszek” nem azt jelenti, hogy „bizonyos dolgokat megteszek, de azért túl kényelmetlenül nem akarom érezni magamat”. Ha pedig a boldogságvadászat során minden pillanatot, amit nem borít el a cukormázas, romantikus, tökéletes hepinessz, rettenetes fájdalomként élünk meg, akkor rossz irányba szimatolunk. A boldogság ugyanis nem olyan, mint a díszvacsora, amire készülődni kell, és amihez tökéletes terv dukál. A boldogság nem egy randi, amire perfektül formába kell hoznunk magunkat, vagy egy weekend New Yorkban, amire még mindenképpen vennünk kell egy vadiúj dögös kabátot. A boldogság ez a pillanat, amelyet most azzal töltesz: merengesz saját emberi léteden.

Time Out magazinban megjelent cikkem

“Emlékszem, hogy egyik reggel hajnalban keltem, úgy éreztem, minden csupa lehetőség. Azt gondoltam, hát innen kezdődik a boldogság! Ez a kezdete! És persze mindig egyre több jön! Nem jöttem rá, hogy nem a kezdet volt. Maga volt a boldogság. Az volt A Pillanat. Épp akkor.” mondja Meryl Streep az Órák című filmben, és igaza van: ha attól félünk, hogy sosem lesz minden „egyben” a Nagy Boldogsághoz, vagy hogy „más színű hajam”, „nagyobb lakásom”, „dúsabb dekoltázsom”, „baba-bőröm” kell, hogy legyen az igazi öröm átéléséhez, az életünk gyorsabban húz majd el mellettünk, mint az a srác, aki fantáziánkban már közös gyermekeink rugdalózóit hajtogatta, a valóságban viszont már a reggeli kávé előtt megpattant. Sebesebben elszalad, mint a „nagy üzleti lehetőség”, amely néhány év alatt befuccsolt.

Az óriási különbség az, hogy ezek nélkül a “hatalmas veszteségek” nélkül még mindig simán élhetnénk boldog életet. Önmagunk nélkül viszont soha.

Trackback URI | Comments RSS

Mi a véleményed?

*