Az erő benned van

Írta feb 26 2013

Nemrég láttam egy filmet, amelyben videófelvételeken mutatták be a csordában vonuló állatok viselkedését. Kiderült: soha nem csorda, vagy falka vezére vezeti a “népét”, amikor vészhelyzet van – az állatok abba az irányba futnak, amelyik felé a legtöbben megindulnak. Egyfajta kollektív döntés születik. A “király” pedig engedelmesen követi a népét. Elgondolkodtató, igaz? A mi életünkben sajnos nem így mennek a dolgok: gyakran várjuk valakitől, vagy valamitől, hogy megmondja nekünk: merre induljunk – ám a valóságban ilyenkor arra a luxusra vágyunk, hogy egyszerűen átadjuk másnak a döntés jogát – a saját életünkkel kapcsolatban. Amikor pedig nincs senki, akire támaszkodhatnánk, amikor nincs jelen a megszokott nyugalom, észre sem vesszük: amit megszállottan keresünk, valójában sosem veszett el.

Londonban volt egy kedvenc kávézóm… nem is annyira kávézó, mint inkább egyfajta titkos átjáró egy másik világba. Egy nagyrészt arabok és indiaiak lakta negyed kellős közepén volt, és semmiféle táblanem árulkodott róla, hogy egyáltalán létezik. Csak azok tudtak róla, akik egy „beavatottal” érkeztek. A keskeny lépcsőn egy hatalmas hodályba lépett be az ámuldozó „első bálozó”: a belmagasság minimum hét méter volt, a teremben pedig itt-ott pislákolt csak lámpa. Igazából a kivetítő villogó, színes-szürrális képei gondoskodtak a világításról. A mentateát kortyolgató vendégek füstbe burkolózva beszélgettek a szedett-vedett fotelekben elnyúlva, néhányan ádáz biliárdharcot folytattak a sarokban, a pult mögött pedig egy mindig mosolygó, ötven körüli arab férfi várta a vendégeket, és mindenkihez volt egy kedves szava. Attól a pillanattól, hogy valaki – akár egy vadidegen – bebocsátást nyert ide, ő olyan volt vele, mintha ezeréves barátok volnának.

Mikor tavaly decemberben Londonba utaztunk, Sabina barátnőnk – aki anno először vitt el minket a titkos kávézóba – meg sem említette,hogy ugorjunk már be, ez pedig igazán szokatlan volt tőle, hiszen amíg Angliában laktunk, majd minden másnap este ott váltottuk meg a világot. Csak néhány nappal később derült ki: nem akarta az érkezésünket elrontani a rossz hírrel, de a kedves szemű férfi meghalt. Nem tudta pontosan hogyan, mikor, de azt igen, hogy a hely a „lélek” eltávozása után azonnal bezárt, és ma már irodaház épül az egykori kedvenc kávézónk helyén. Némán ültem, és azon merengtem: hogyan lehetséges ez? Egy kis darab mennyország veszett el, és egy igazi angyal búcsúzott el tőlünk. Gyertyát gyújtottunk, és az aznapi vacsorát a „régi szép idők emlékére” fogyasztottuk el.

Másnap reggel (vagyis inkább kora délután, hiszen szünidőben illik délig aludni), Sabina előállt az újabb hírrel: a „másik srác” az egykori kávézóból nyitott egy saját helyet, és igazán megnézhetnénk. Eszembe jutott, hogy volt a pult mögött volt egy fiatalabb férfi is, akivel igazából sosem beszélgettünk… valahogy annyira lekötött a tulajdonos nimbusza, a történetei, a kedvessége, hogy igazából alig emlékeztem a fiúra. Néhány órával később már meg is érkeztünk: a környék új volt, de a koncepció a régi: szűk lépcső, majd sötét hodály, és – ami korábban nem volt – egy sátrakkal felszerelt tetőterasz. Elmosolyodtam: éreztem, hogy nem történt itt semmiféle halál. Valaki egyszerűen átadta a stafétabotot. Egy tanító, akinek már máshol akadt dolga. A srác, akire alig emlékeztem korábban, éppen olyan széles mosollyal fogadott, mint a „mestere”, és hamarosan a régi kávézó sorsáról kezdtünk beszélgetni. „Emlékszem arra a robosztus, vasbeton oszlopra, ami a terem közepén állt. Mindig figyeltem, hogy milyen csodálatos ereje van, ahogy fenségesen tartja a mennyezetet. Biztos vagyok benne, hogy nehéz dolgok volt az építőknek, amikor lerombolták.” – mondtam, ő pedig felnevetett. „Tudod mi a legfurcsább? Ott voltam, amikor elkezdték szétkapni a helyet, és az oszloppal kezdték. Amikor nekimentek, kiderült: üreges belül. Egyáltalán nem volt erős, gyakorlatilag nem is volt tartó funkciója. Elképesztő, nem?” .
Ekkor vettem észre a srác felkarján lévő tetoválást: „Kill Your Idols”, azaz „Számolj le a bálványaiddal.” Hát igen…

Valóban elképesztő, milyen gyakran fordul elő, hogy meggyőződéssel hisszük: azért áll a világunk, azért vagyunk boldogok, mert bizonyos feltételek adottak hozzá. „Nélküle sosem lesz teljes az életem.” sírjuk egy szakítás után, „Ez a hely sosem lesz olyan, mint a gyerekkori otthonom!”, panaszkodunk, amikor nem találjuk a helyünket. Hosszú időnek kell eltelnie, míg megértjük: ezek nélkül a pillérek nélkül is a helyén marad az égbolt. Akit valaha szerettünk, örökre velünk marad – ahogy a mosolygós arab tulajdonos is mindörökké ott lesz „tanítványa” kávézójának minden négyzetcentiméterén. Sokszor éppen akkor válunk erősebbé, amikor elveszítünk valamit, amire a múltban bármilyen helyzetben támaszkodhattunk. Mindannyiunkban megvan az erő, hogy folytassuk, akármi történik is velünk – olyankor is, amikor lehetetlennek tűnik továbblépni.

Trackback URI | Comments RSS

Mi a véleményed?

*