Archívum: február, 2013


Az erő benned van

Írta feb 26 2013

Nemrég láttam egy filmet, amelyben videófelvételeken mutatták be a csordában vonuló állatok viselkedését. Kiderült: soha nem csorda, vagy falka vezére vezeti a “népét”, amikor vészhelyzet van – az állatok abba az irányba futnak, amelyik felé a legtöbben megindulnak. Egyfajta kollektív döntés születik. A “király” pedig engedelmesen követi a népét. Elgondolkodtató, igaz? A mi életünkben sajnos nem így mennek a dolgok: gyakran várjuk valakitől, vagy valamitől, hogy megmondja nekünk: merre induljunk – ám a valóságban ilyenkor arra a luxusra vágyunk, hogy egyszerűen átadjuk másnak a döntés jogát – a saját életünkkel kapcsolatban. Amikor pedig nincs senki, akire támaszkodhatnánk, amikor nincs jelen a megszokott nyugalom, észre sem vesszük: amit megszállottan keresünk, valójában sosem veszett el.

Londonban volt egy kedvenc kávézóm… nem is annyira kávézó, mint inkább egyfajta titkos átjáró egy másik világba. Egy nagyrészt arabok és indiaiak lakta negyed kellős közepén volt, és semmiféle táblanem árulkodott róla, hogy egyáltalán létezik. Csak azok tudtak róla, akik egy „beavatottal” érkeztek. A keskeny lépcsőn egy hatalmas hodályba lépett be az ámuldozó „első bálozó”: a belmagasság minimum hét méter volt, a teremben pedig itt-ott pislákolt csak lámpa. Igazából a kivetítő villogó, színes-szürrális képei gondoskodtak a világításról. A mentateát kortyolgató vendégek füstbe burkolózva beszélgettek a szedett-vedett fotelekben elnyúlva, néhányan ádáz biliárdharcot folytattak a sarokban, a pult mögött pedig egy mindig mosolygó, ötven körüli arab férfi várta a vendégeket, és mindenkihez volt egy kedves szava. Attól a pillanattól, hogy valaki – akár egy vadidegen – bebocsátást nyert ide, ő olyan volt vele, mintha ezeréves barátok volnának.

Mikor tavaly decemberben Londonba utaztunk, Sabina barátnőnk – aki anno először vitt el minket a titkos kávézóba – meg sem említette,hogy ugorjunk már be, ez pedig igazán szokatlan volt tőle, hiszen amíg Angliában laktunk, majd minden másnap este ott váltottuk meg a világot. Csak néhány nappal később derült ki: nem akarta az érkezésünket elrontani a rossz hírrel, de a kedves szemű férfi meghalt. Nem tudta pontosan hogyan, mikor, de azt igen, hogy a hely a „lélek” eltávozása után azonnal bezárt, és ma már irodaház épül az egykori kedvenc kávézónk helyén. Némán ültem, és azon merengtem: hogyan lehetséges ez? Egy kis darab mennyország veszett el, és egy igazi angyal búcsúzott el tőlünk. Gyertyát gyújtottunk, és az aznapi vacsorát a „régi szép idők emlékére” fogyasztottuk el.

Másnap reggel (vagyis inkább kora délután, hiszen szünidőben illik délig aludni), Sabina előállt az újabb hírrel: a „másik srác” az egykori kávézóból nyitott egy saját helyet, és igazán megnézhetnénk. Eszembe jutott, hogy volt a pult mögött volt egy fiatalabb férfi is, akivel igazából sosem beszélgettünk… valahogy annyira lekötött a tulajdonos nimbusza, a történetei, a kedvessége, hogy igazából alig emlékeztem a fiúra. Néhány órával később már meg is érkeztünk: a környék új volt, de a koncepció a régi: szűk lépcső, majd sötét hodály, és – ami korábban nem volt – egy sátrakkal felszerelt tetőterasz. Elmosolyodtam: éreztem, hogy nem történt itt semmiféle halál. Valaki egyszerűen átadta a stafétabotot. Egy tanító, akinek már máshol akadt dolga. A srác, akire alig emlékeztem korábban, éppen olyan széles mosollyal fogadott, mint a „mestere”, és hamarosan a régi kávézó sorsáról kezdtünk beszélgetni. „Emlékszem arra a robosztus, vasbeton oszlopra, ami a terem közepén állt. Mindig figyeltem, hogy milyen csodálatos ereje van, ahogy fenségesen tartja a mennyezetet. Biztos vagyok benne, hogy nehéz dolgok volt az építőknek, amikor lerombolták.” – mondtam, ő pedig felnevetett. „Tudod mi a legfurcsább? Ott voltam, amikor elkezdték szétkapni a helyet, és az oszloppal kezdték. Amikor nekimentek, kiderült: üreges belül. Egyáltalán nem volt erős, gyakorlatilag nem is volt tartó funkciója. Elképesztő, nem?” .
Ekkor vettem észre a srác felkarján lévő tetoválást: „Kill Your Idols”, azaz „Számolj le a bálványaiddal.” Hát igen…

Valóban elképesztő, milyen gyakran fordul elő, hogy meggyőződéssel hisszük: azért áll a világunk, azért vagyunk boldogok, mert bizonyos feltételek adottak hozzá. „Nélküle sosem lesz teljes az életem.” sírjuk egy szakítás után, „Ez a hely sosem lesz olyan, mint a gyerekkori otthonom!”, panaszkodunk, amikor nem találjuk a helyünket. Hosszú időnek kell eltelnie, míg megértjük: ezek nélkül a pillérek nélkül is a helyén marad az égbolt. Akit valaha szerettünk, örökre velünk marad – ahogy a mosolygós arab tulajdonos is mindörökké ott lesz „tanítványa” kávézójának minden négyzetcentiméterén. Sokszor éppen akkor válunk erősebbé, amikor elveszítünk valamit, amire a múltban bármilyen helyzetben támaszkodhattunk. Mindannyiunkban megvan az erő, hogy folytassuk, akármi történik is velünk – olyankor is, amikor lehetetlennek tűnik továbblépni.

Mindennapi jelmezeink

Írta feb 22 2013

Uszonyokat felcsatolni, megérkezett a Halak hava, amely a kabbalista asztrológia szerint elképesztő energiákat mozgat meg mindannyiunkban. Ilyenkor esedékes ugyanis a Purim ünnepe, amely a mi farsangunkhoz hasonlóan arról szól, hogy kosztümökbe, jelmezekbe bújva mulatozunk, és mit tagadjuk, mélyen, nagyon mélyen a pohár fenekére nézünk – ám ahogy mindennek, ennek is van spirituális jelentése. A kabbala szerint ugyanis a bál során viselt maskaránk azt üzeni: egy napra levetjük a jelmezt, amit minden áldott nap viselünk.

Mert mindannyian viselünk valamiféle maszkot. A főnökünkkel szemben profi, magabiztos szakemberek, a párunkkal szemben érzékeny, szeretetteljes virágszálak vagyunk, sőt a szüleinkkel szemben is pontosan tudjuk, melyik álarcunkat vegyük fel, hogy elkerüljük a szokásos vitákat. Ráadásul olyan világban élünk, ahol az Instagram egy kattintással porcelánbabává változtat mindannyiunkat, és viszolygunk tőle, ha valaki egy tökéletlen képet tölt fel rólunk Facebookra – azaz tulajdonképpen még saját magunk előtt is maszkot viselünk.

A gond csak az, hogy hozzászokunk a jelmezeinkhez, és egy ponton átváltozunk azzá az emberré, akit mímelünk. A játékos, kalandvágyó, szépséges énünket eltemetik a magunkkal szemben támasztott elvárások, és a bőrünkbe ég az “elfoglalt üzletasszony”, a “gondterhelt családanya”, vagy a “megközelíthetetlen jégkirálynő” maszk. Ha igazán őszinték vagyunk önmagunkhoz, be kell látnunk, hogy gyakran fogalmunk sincs milyen is a valódi énünk. Annyiszor jelentettük már ki, hogy “márpedig én egy olyan ember vagyok, aki…”, majd tettük az állításunk szöges ellentétét pár évvel később, hogy belezavarodunk a szerepeinkbe, és mint Jim Carrey a Maszkban, egyé válunk az álarcunkkal, mert erősebbnek, többnek, sérthetetlenebbnek érezzük magunkat tőle.

A Kabbala azt tanítja, hogy ezek a maszkok valójában az egónk, az önző énünk trükkjei: elhisszük, hogy mögéjük bújva szebb lesz az életünk, ám hamarosan egyre vaskosabbak és nehezebbek lesznek. Azzal, hogy Purimkor jelmezeket viselünk, beismerjük az egónk létezését, mi több a képébe nevetünk, és megmutatjuk neki: akár Audrey Hepburnnek, cigánylánynak, vagy mentőautónak is felöltözhetünk. Azonosulhatunk egy apácával, vagy egy rüfkével, nem számít – hiszen senki sem az, aminek a felszín alapján látszik. A mindennapjaink során ezt gyakran elfelejtjük, csak mert az emberek hétköznapokon viselt “jelmezei” kevésbé kirívóak, mint egy Marie Antoinette outfit…

Elfelejtjük, hogy az egónk arra buzdít minket, ne ismerjük fel a másik “maszkját”, elhisszük, hogy “ő ilyen” – így aztán folytatjuk a veszekedést, a harcot, és egyre több káoszt és sötétséget hozunk a világba. Yehuda Berg – a Kabbala Központ igazgatója – szerint ezért tekintünk mindenre “személyes ügyként” az életben. Ezért ítélkezünk mások felett olyan élesen. Ha viszont felismerjük, hogy – Lady GaGa húscafatokból álló estélyiétől a kalauz egyenruhájáig, és a főnökeink fontoskodó mailjétől a legjobb barátunk szavajárásáig – minden külsőség mögött egy festetlen, őszintén ragyogó arc van, azonnal látni fogjuk a valódi szépséget, jóságot, bátorságot mások és önmagunk szemében is.

Ha képesek vagyunk erre nap mint nap, máris tettünk egy lépést a valódi énünk felé. És amint egyre jobban megismerjük őt, ráeszmélünk majd: nincs is szükségünk a mindennapjaink során viselt maszkjainkra – eldobhatjuk azokat!

Levél mindenkinek, aki sírt már, ha megbántották

Írta feb 15 2013

Három évvel ezelőtt volt szerencsém egy teljes hónapot Britney édesanyjával, és közeli hozzátartozóival tölteni… no nem személyesen, hanem Spears Mama könyvének, az „A Viharon át”-nak magyarra fordítása során.

Magical night

Az énekesnő édesanyja nem afféle „mindent kitálalok” sztorit vetett papírra, inkább egy édesanya személyes naplója volt ez, amelyen keresztül kicsit könnyebb azonosulni a világ egyik legnagyobb sztárjával. A hírességeket figyelve sokszor elfelejtjük, hogy ezek az emberek éppen olyan emberek, mint mi, mi több, komoly sansz van rá, hogy sokkal komolyabb és súlyosabb gondokkal küzdenek, mint egy takarítónő, vagy egy cégvezető… vagy épp mi magunk.Klisé, de igaz: mindannyiunknak megvannak a magunk problémái, és mivel mi vagyunk a saját életünk filmjének főhősei, mi vagyunk a legnagyobb sztárok a saját világunkban.

Szinte ijesztő belegondolni, hogy amikor ránézünk egy átlagos lakótelepi háztömb kaputelefonjára, minden egyes kis csengő egy külön világot rejt. Egy olyan életet, amelynek főhősei számára ők maguk a sztori főszereplői. Rólunk még csak nem is tudnak, fogalmuk sincs, hogy a házuk előtt jártunk. Mi nekik az, hogy mi nem találjuk a helyünket a világban, amikor apu épp tegnap vallotta be, hogy szeretője van, amikor meghalt a család hűséges hörcsöge, Eper, vagy amikor egyszerűen csak odaégett a muffin? És miközben mások felett büszkén ítélkezünk, legyenek azok elhízott sztárok, vagy a szomszéd gyermeknevelési szokásai, elfelejtjük, hogy hányszor bocsátottunk meg saját magunknak, amikor kicsit összeomlottunk ennek a – lássuk be – néha baromi nehéz életnek a súlya alatt. Hogy milyen komoly harcot folytatunk önmagunk elfogadásáért nap, mint nap. Amiért nem vagyunk olyan vékonyak, mókásak, lazák, bölcsek, mint amilyenek lenni szeretnénk.

Mások balsorsának tükrében sokkal kisebbnek tűnnek a hibáink, igaz? Ez a gondolkodás viszont sajnos oda vezet, hogy tragédiasorozatot indítunk el, úgy személyes, mint globális szinten. Ha belemegyünk abba, hogy másokat szapulunk, saját magunkra zúdítjuk rá a kisebbségi komplexusokat: ettől kezdve harcolnunk kell. Egy olyan világot teremtünk magunk köré, amelyben megengedjük a körülöttünk élőknek, hogy megmérgezzék a közös környezetünket. Mókásnak tűnik szidni a sztárokat, és kiröhögni valakit egy plasztikai műtét kapcsán, de kevésbé vicces, amikor ugyanezt a stílust alkalmazza a párunk egy vita során. Aki sírt már amiatt, hogy valaki durván megbántotta őt, sosem engedheti meg magának, hogy ő is ilyen módon beszéljen másokról. Könnyen lehet, hogy épp azok között az emberek között vár ránk az Igazi Lelki Társunk, vagy a leghűségesebb barátunk, akiket a legélesebben ítélünk meg.

Vajon hány muszlim férfi találhatna szerető feleséget egy zsidó nő személyében, ha nem bénítanának minket az előítéletek? Hány srácról derült volna ki, hogy arany szíve van, ha nem fordulunk sarkon pofákat vágva? Hányszor lett volna lehetőségünk előrelépésre, és személyes fejlődésre, ha nem érezzük kínosnak, hogy bocsánatot kérjünk valakitől, akit megbántottunk? Sőt, hány lány találna társra egy nőben, vagy férfi egy másik férfiban, ha lerombolnánk a tudatunkat kalickában tartó homofóbiát? Kellemetlen kérdések, igaz? Mindannyiunk kérdései. Legyen szó Britney Spearsről, SP-ről, Liptai Claudiáról, vagy Ritáról a sales osztályon, meg a fura nőről a hetedikről. Mielőtt nyersen ítélkeznénk, emlékezzünk rá: emögött az ember mögött egy élet küzdelme áll, minden áldott reggel ugyanúgy fejest kell ugrania a világba, mint nekünk. És ahogy önmagunknak is bíztatást, gondoskodást és megértést kívánunk nap mint nap, adjuk meg nekik is mindezt. Ekkor, és csak ekkor kezdjük el megtalálni a helyünket a világban. Csak mások értékelésén és szeretetén át juthatunk el oda, hogy értékeljük és szeressük önmagunkat.