Archívum: november, 2012


Mazal Tov, Palesztína!

Írta nov 30 2012

Ma reggel Matan bátyja, Noam átugrott hozzánk egy kávéra, és miközben a friss eper és a ropogós bagett illata betöltötte a levegőt, a szomszédos művészpiacról pedig a Kék Duna Keringő dallamfoszlányai szűrődtek be, a háborúról és a békéről beszélgettünk.

A kedvesem bátyja pilóta – ez pedig azt jelenti, hogy számtalanszor repült már Gáza felett -, és miután elolvasta az írásaimat a nyolc napon át tartó oda-vissza lövöldözésről, azt mondta: “Igazad van, de azért tudnod kell: akárhogy is ragozzuk, és akárkinek a hibája is, és akármennyire is próbáljuk elkerülni, ártatlan emberek is meghalnak odaát – és valóban, köztük gyerekek is. És mivel ez is a valóság része, fontos, hogy erről is tudjon a világ. Mondhatjuk azt, hogy ‘nincs más lehetőségünk’, ezzel együtt a felelősséget vállalnunk kell.” Noam elmesélte, hogy sokszor órákat várnak, mielőtt tüzet nyitnak, hogy bizonyos legyen: csaka célpont sérül meg, senki más, majd könnybelábadt szemmel folytatta. “Nekem a mostani háborúban nem kellett megölnöm senkit, de ezt csupán annak köszönhetem, hog szerencsés voltam. Viszont azok, akik öltek, épp ilyen emberek, mint én, és iszonyúan megviseli, tönkreteszi őket, amikor terrorista likvidálása, egy rakéta raktár, vagy egy csempészalagút lebombázása civil áldozatokkal jár.”

Noam szerint a megegyezés a Palesztínokkal már évtizedek óta 90%-ban “kész”, és a maradék 10%-on megy a vita. Ám mivel Netanyau erősen nacionalista kormányt vezet, kevés az esély arra, hogy az ő érája alatt kiegyezés szülessen, nem beszélve arról, hogy nyilvánvaló: a Gázát irányító Hamasznak esze ágában sincsen alkudozni, ők vért, zsidó vért akarnak. A Cisz-Jordániai palesztín vezetés viszont a békés megoldások híve – ezért a tényt, hogy tegnap este Palesztína közelebb került ahhoz, hogy valódi ország legyen, mindannyian örömmel fogadtuk. Elsősorban azért, mert talán egy lépéssel közelebb kerültünk a békéhez – és ahhoz, hogy ne keljen sem ölni, sem pedig meghalni a háborúban. És persze azért is, mert szépen lassan eljutunk oda, hogy ha nem áll jól a palesztínok szénája, nem lehet majd Izraelt hibáztatni mindenért.

Az a 138 állam, amely támogatta szavazatával a Pelsztín Nemzeti Hatóságokat, biztosan tudja, mekkora felelősséget vállalt. Palesztínának ugyanis most kutya kötelessége lesz megvédenie a népét a Hamasz terroristáitól, munkahelyeket, infrastruktúrát, oktatást és otthonokat biztosítani a rászorulóknak. És persze az is feladatuk lesz, hogy gondoskodjanak róla: egyetlen rakéta se zuhanjon Izraelre Gázából. Ha pedig az – akár még éveken át elhúzódó – határ-viták Izraellel fontosabbak, mint a fent felsorolt kötelességek, akkor Palesztína még sajnos nincs kész arra, hogy államként funkcionáljon. De legyünk pozitívak. Emberséggel, felelősségvállalással- és a 138 őket támogató állam segítségével, akiktől remélem nem csak egy kurta “igen”-re, hanem folyamatos támogatásra számíthatnak – menni fog.

Mazal Tov, Palesztína.

Mind kiválasztottak vagyunk!

Írta nov 27 2012

“Itt az ideje, hogy felmérjük, hány zsidó ül a parlamentben és a kormányban!” csattant fel Gyöngyösi Márton,  jobbikos képviselő tegnap a Parlamentben.  Úgy fest, Magyarországon néhányan (ismét) eljelejtették, amit Teréz Anya tanított: “Ha mindenki tisztán tartaná a saját portáját, az egész világ tiszta lenne.” Ám hibásokat keresni a mocsokért mindig sokkal könnyebb… Hajónaplók című könyvemből idézek.

“A világunkban évezredek óra dúl a harc, és a téma mindig ugyanaz: „te más vagy mint mi, mi jobbak vagyunk”. Ennek a rendkívül irritáló és egoista gondokodásmódnak az áldozatai vagyunk mindannyian, akik este bekapcsoljuk a híreket, és komolyan elhisszük, hogy objektív képet alkothatunk a világról az ott látott képek alapján. „A zsidók bombázzák Palesztínát.” modja valaki, nekem pedig csörög a mobilom, és a Gázai övezetben élő közeli barátaim hívnak, hogy ne aggódjak értük, mert lent vannak az óvóhelyen, és minden oké. Hát azt kell mondjam, hogy nem. Semmi sem oké.

A kabbala szerint kiválasztottnak lenni nem azt jelenti, hogy a zsidók jobbak volnának az arabknál, keresztényeknél, vagy akár a Justin Bieber rajongóknál. A kabbala szerint senkinél sem vagyunk jobbak, de lehetünk önmagunk legjobb változatai. Aki a változás útját választja, kitör a fogságból, kettéválasztja a káosz tengerét, és megtalálja az ígéret földjét a szívében. A bibliai időkben az izraelitáknak sikerült mindez, és ezért a mai leszármazottaik mind felelősséggel tartoznak azért, hogy az emberiség eszébe vési –e végre: a csodák nem maguktól történnek, hanem mi valósítjuk meg őket azzal, hogy képesek vagyunk feltétel nélkül szeretni, elfogadni, és tudatában annak, hogy sosem látjuk a teljes képet, küzdünk az élet édes nehézségeivel. Mindannyian egy olyan nemzedék leszármazottjai vagyunk, amelynek tagjai hittek a csodákban. Mind ugyanazt az isteni szikrát hordozzuk magunkban, de a saját ítélkezésünk eltakarja előlünk az embertársaink tökéletességét.

Kiskoromban ünnepi pillanatként éltem meg, mikor kiraktam a matróz-zakóm gallérjára a piros-fehér-zöld kokárdát. Az elmúlt évek eseményei azonban olyan mélyen megváltoztatták bennem e három szín feltüntetésének jelentését. A vadnacionalizmus annyira megtépázta a magyarságtudatomat, hogy végül arra az álláspontra kellett jutnom: a világ polgára vagyok, mint minden ember, állat, virág és kavics, és ennél több “hovatartozásra” nincs is szükségem. Hiszen itt mind egyek vagyunk. Néhány éve Budapesten sétálva egy kislány rámkiáltott: “Kristóf, én vettem le a kendőt!” Eszembe jutott, hogy pár hónapja egy tinilány a tanácsomat kérte: a muzulmán mamája ragaszkodik hozzá, hogy viselje a kendőt, ő viszont nem érzi szükségét, hiszen a spiritualitást nem a külsőségek határozzák meg. Amikor felimertem a lányt, spontán magamhoz öleltem.

Ebben a pillanatban tudtam, hogy mindegy, ennek a kislánynak a szülei Szaud-Arábiából, Törökországból vagy Óz birodalmából valók, én épp olyan honfitársamnak érzem őt, mint bárki mást, aki bátran, másokat szeretve, tisztelve és elfogadva keresi a saját ösvényeit. Zsidó-arab-cigány-magyar-meleg-lábfetisiszta-képregénygyűjtő… kit érdekel? Mind egyre megy. Mind kiválasztottak vagyunk. ”

 

Hála és köszönet

Írta nov 20 2012

“Néha elfelejtünk hálásnak lenni az élet egyszerű dolgaiért. Azért hogy énekelhetünk, nevethetünk, élvezettel táncolhatunk, szerelmesek lehetünk, találkozhatunk másokkal és megoszthatunk velük bármit; inspiráltak lehetünk és teremtő erővel rendelkezünk, megélhetjük a játék örömét, vagy átélhetünk egy csodálatos zene által keltett érzelmeket – mindezek a Fény megnyilvánulásai. A hála megvéd minket a passzív, reaktív állapottól, amelybe akkor ragadunk meg, ha mindezt az áldást természetesnek vesszük. Ha értékeljük mindezt, az nem csak összekapcsol minket a beteljesedéssel, hanem az maga a beteljesedés!” Yehuda Berg

“Elménk nem fog helytelen irányba tévedni, egyetlen rossz szót sem fogunk kiejteni, jóindulatúak és együttérzők maradunk, nem táplálunk gyűlöletet” Buddha

Soha nem kaptam annyi szeretetteljes mailt, mint az elmúlt három napban. Rengeteg olyan ember írt, aki a levelében “bevallotta”, fogalma se volt róla, hogy az a szőkített pojáca a Viváról így megnőtt, és öröm volt nekik felfedezni az írásaimat. És olyanok is akadtan nagyon szép számmal, akik úgy érezték, “most jött el az ideje”, hogy “személyesen” nekem is leírják, milyen régóta követik a munkámat, és mennyi közös vonás van bennünk, és mennyi “közös” kalandon mentünk keresztül, ők és az én könyveim. Izraelben élő magyar családoktól kaptam üzeneteket, akik meghívtak magukhoz, “ha rosszabbra fordul a helyzet Tel Avivban”, és idős nénik-bácsiktól fiatal tizenévesekig rengetegen meséltek személyes történeteket arról, hogyan élik meg ezeket a pokolbéli víg napokat, mennybéli bús napokat. És mindenkinek válaszoltam – ciki vagy sem, sokszor könnybelábadt szemmel, de mindig hálásan, és mindig mosolyogva.

Közben az amerikai média már a Hamasz győzelméről számol be, mondván: sikeresen elterelték a figyelmet a szíriai mészárlásokról. A Foreign Policy magazin szerzője szerint a “nagy képben” nem is az a fő szepont, hogy Izrael életben marad -e, vagy nem, hiszen a palesztínok szenvedései mögé bújva a Hamasz máris elérte, hogy a világ egy terroristacsoporttal szimpatizáljon, innen pedig egy lépés, hogy az egész világ lángokban álljon. A legutóbbi bejegyzésem óta többszáz rakétát kaptunk odaátról, és ma ismét légiriadó volt Jeruzsálemben is – a rakéta a városon kívül csapódott be. Ismét felteszem a kérdést… mi van, ha a Szikla Mecset kellős közepére pottyan? Akkor is jár a terroristáknak beígért Allah mennyországa? Ugye egyetérthetünk abban, hogy Isten nevében senki sem támad meg egy olyan várost, amit három világvallás – köztük a muzulmán – SZENT VÁROSNAK tart? Jóságos muzulmánok, zsidók, keresztények, buddhisták, hinduk, EMBEREK, ébredjetek! Óriási szükség lenne rá, hogy muzulmán vallási és politikai vezetők nyilvánosan deklarálják a Hamasztól való elhatárolódásukat. Vagy a zsidók gyűlölete és Izrael elpusztítása mindenkinek fontosabb, mint a világbéke?

Nem tudom, mit hoznak a következő napok, de azt tudom, hogy boldog és hálás vagyok mindenért, amit kaptam, kapok, és mindenért, amit adtam és adok, és nincs olyan hely a világon, ahol szívesebben lennék, mint ahol most vagyok. Tiszta szívből mondom, hogy magamért aggódom a legkevésbé, és hiszem, hogy azért vagyunk itt most, mert az Univerzum azt akarja, hogy itt legyünk – MOST. Mert van valami tanulni valónk, mert közelebb hozhatjuk a globális ébredést, mert közelebb kerülhetünk egymáshoz, és mert mi vagyunk azok a kiválasztott lelkek – nem zsidók, zsidók, muzulmánok, keresztények, ateisták, krisnások, buddhisták -, akik ezt hivatottak megtapasztalni, elviselni, átvészelni, megoldani, megosztani. Béke velünk, béke veletek, köszönöm a jót, köszönöm a nehezet, köszönöm az életet, és ha kell, a halált is meg fogom köszönni.

Legyünk hálásak érte, hogy ébren vagyunk.