Archívum: augusztus, 2011


„Fiúnak születtem női testben”

Írta aug 22 2011

Szabó Rémusszal évekkel ezelőtt ismerkedtem meg, éppen itt, a steinerkristof.com-on. Hozzászólásaiból hosszas beszélgetések kerekedtek, ezek pedig a modern kori barátságok következő lépcsőfokához, a Facebook-bejelöléshez vezettek. Ma már szinte hihetetlen belegondolni, hogy még sosem találkoztunk személyesen, hiszen ő is azok közé a szellemtestvéreim közé tartozik, akik a “közönségem” egyik tagjából “igazi ismerőssé” nőtt a szívemben. Nem meglepő hát, hogy amikor Sándor Heléna, a Nők Lapja Psziché szerkesztője egy érdekes kérdéssel keresett meg engem, azonnal Rémuszra gondoltam…

Man of the Year :)

Heléna ugyanis olyan fiatalt keresett, aki a magazin hasábjain mesélne szokatlan történetéről: “rossz testbe születtem”. És bár nyilvánvaló, hogy Rémusz teste épp olyan tökéletes és csodálatos, mint Isten bármely teremtményéé, úgy fest, hogy ezzel együtt egy nagy ajándékot kapott a kezébe: ki kell javítania egy apró hibát, amit félreértés ne essék, nem “odafent” vétettek. Neki ez az ösvénye, ez a feladata, ez a küldetése: vállalni, hogy felnőttként a kezébe veszi a sorsát… és néhány éven belül talán mést is. :) És hogy miért ajándék ez, nem pedig sorcsapás? Mert ha valaki képes arra, hogy az emberek ítélkezése, méregető tekintetei és megjegyzései ellenére önmaga legyen, az bármire képes ezen a világon. Hiszek benne, hogy Rémusz előtt nincs lehetetlen.

Ahogy a magazinban áll, kezdetben, mint a kislányok, pörgős szoknyában babázott Remus is, azért mindig vonzották fivérei autói is. Kamaszként pedig már biztos volt abban, hogy a fiús dolgok jobban illenek hozzá. Ezért vágyik az átalakító műtétre is.Tapsi Hapsi vagy Plútó kutya szerepét mindig szívesen vállalta gyerekkorában Remus, de már akkor is zokon vette, ha arra kérték, játssza el Piroskát. Inkább vicsorított, és a gonosz farkas bőrébe bújt. „Az internetes játékok és a csetelések alkalmával végre nem kellett magyarázkodnom, kezdetektől fogva fiúként regisztráltam, és nagyon élveztem – meséli Rémusz. – Rohantam haza a suliból, hogy végre önmagam lehessek, és az új barátaimmal játszhassak. A Harry Potter könyvek Remus Lupin professzoráról kaptam a nevem, a netes szerepjátékokban ő volt az első meghatározó, általam játszott karakter, és rám ragadt a név. Remélem, egyszer a személyimben szereplő nevem is Szabó Rémusz lehet.”5-6 évvel ezelőtt mondta ki, és vállalta fel Rémusz először nyíltan, hogy nem érzi jól magát a testében. Mára megfogalmazódott benne a műtét gondolata is.

A fiú történetével – akinek a legnagyobb vágya, hogy egyszer végre fiú mellett lehessen feminin férfi, mert meleg srácnak tartja magát – a friss Nők Lapja Pszichében találkozhatsz.

Szellemi szeretők, filozofikus flörtök

Írta aug 10 2011

Szeretek flörtölni. Nőkkel és férfiakkal egyaránt. Flörtölök a zavartan piruló, nagydarab vízvezetékszerelővel, aki távozáskor magát is meglepve “édesnek” nevez, a cukin kacagó konyhásnénivel, aki végül megkér, hogy mutassam meg a tetoválásomat, és persze a pénteki partin a táncpartnere(i)mmel is…

Ilyen “titkos afférja” majd’ mindenkinek van.

A Tova és a Mazeh utca sarkán van egy könyvesbolt-kávézó Tel Avivban. Itt szoktam írogatni, mert csend van és nyugalom, mert a könyvek és a kávé illata tökéletes harmóniát teremt, és mert kriminálisan helyes a pincérfiú. Egy igazi “aranyhal orrú” – ahogy Zsuzsi barátnőm szokta mondani – zsidó srác, huszonöt év körül lehet. Olívaszínű a bőre, és göndör a haja, mint a kóc. Az ősszel megjelenő, Lélekbonbon című könyvem írása közben napról napra találkoztunk, és bár természetesen nem esünk egymásnak a bisztróasztalokon, sőt a konyhába sem surranunk be egy (tiltott)gyümölcskehelyre, de azért van köztünk valami. Valami, ami abban manifesztálódik, hogy kihozza nekem az alma-narancs-sárgarépa dzsúszt, amit én nemes egyszerűséggel a “your special juice”-nak nevezek, ő pedig huncutul mosolyog.

Ilyen “titkos afférja” majd’ mindenkinek van. Még annak is, aki maga sosem flörtölne vadidegenekkel, hiszen előbb vagy utóbb egy hozzám hasonló elven működő férfi (vagy nő) a legváratlanabb helyzetben megcirógatja, meglepi, ne adj’ Isten megbotránkoztatja egy ártatlan kis flörttel. És még mielőtt bárki ítélkezne a “womanizer”-ek felett, hadd mondjam el: nem hiszem, hogy bármiféle gaztettet követne el az, aki nem szorítkozik egy “típusra”, hanem mindenkiben talál valamit, ami kicsit megbizsergeti. Az pedig már gender-filozófiai kérdés – és a világ legvaskosabb kliséje is egyben -, hogy ha egy heteroszexuális bika viselkedik így, az a sármőr rangot kapja meg, ha viszont egy nő vagy egy meleg srác szeret hangot adni tetszésének, az illetőre legjobb esetben azt sütik rá, hogy nagykanállal eszi az életet, rosszabb esetben pedig azt, hogy utcalányként viselkedik. És hogy a férfitársadalom nevében is felszólaljak: Lányok (és asszonylelkű meleg srácok), fogalmatok sincs róla, mennyi erőfeszítésébe kerül egy pasinak, hogy ne ereszkedjen a ciccegő építőmunkás vagy a legendás-hangyás pesti flörtbajnok, Füttyös Gyuri kommunikációs szintjére. A hormonjaink kiabálnak… nekünk pedig csendben kell maradnunk.

Nyár van, párás kánikula, és a város utcáin tíz srácból nyolc olyan, mintha egy fehérneműreklámból lépett volna ki, a maradék kettő pedig még mindig elmegy margarinreklámba. Nem csoda, hogy amikor egy verőfényes nyári délutánon az Alenby úton sétálgatva szembejött velem egy harmincöt körüli, tündéri szépségű nő, az orrára pöttyözöt pici szeplők szinte erőnek erejével rántottak utána. Szaporára fogtam a lépteimet, megelőztem, majd a következő sarkon eltévedt turistát játszva megfordultam, hogy megszólíthassam: “Bocsáss meg, melyik a Gruzenberg utca?” Majd hagyom, hogy mosolyogva, kapkodva a levegőt útbaigazítson – még akkor is, ha valójában nem csak hogy tudom, merre kellene mennem, de ráadásul a Gruzenbergben lakom. Amikor pedig egy pohár vörösborral többet iszom annál, mint amennyi még képes fékezni a flört-gépezetet, már a puszta hanglejtésemmel is iszonyúan meg tudom lepni a lányokat – főként mostanság, hogy a borotválkozást szimpla hidegvizes arcmosásra cseréltem két hónapja. “Juj, Kristóf, most olyan… férfias vagy. Biztos vagy benne, hogy meleg vagy?” Csak azt nem tudják, hogy a dolog a kosárlabdázó alkatú pultosfiúval is működött, akit ismerősömként köszöntöttem az első rendelésnél – mondván, hogy annyi közös haverunk van Facebookon. Természetesen a nevét sem tudtam.

Ezek a flörtök persze mindig, minden esetben ártalmatlan “remélem még találkozunk”-kal végződnek… amit bár talán mindketten komolyan gondolunk, azt is tudjuk, hogy sosem valósul meg. Vagy ha igen, az egy egészen más szintű, sokkal mélyebb és bármiféle romantikus vagy erotikus színezettől mentes beszélgetésbe torkollik majd. Mert ez az, amit igazán keresek és akarok. Ha azonban azzal kopogtatok, hogy “helló, milyen könyvet olvastál utoljára, ki a kedvenc festőd, és szerinted mi az élet értelme”, nem flört-ficsúrnak, hanem szimplán elmeháborodottnak könyvelnek el. És bár ezt a lehetőséget sem zárhatom ki kategorikusan, a mai társadalmunkban a szexus-motiválta antrék valahogy mégis sokkal sikeresebbek. Szerelmem már van. Az ő helye a szívemben és az ágyamban örök, és ő is tudja, hogy ezek a szellemi-szeretők nem veszélyeztetik a szerelmünket. Ám ahogy a Moulin Rouge-ban is megénekelték: “Ennyi csak, mi tudható: szeretni kell, és szeretve lenni jó.” Bár sokan heveny önbizalomhiánynak tudják be egy-egy ártatlan pillarebegtetésemet vagy különösen közvetlenre sikerült bemutatkozásomat, én hiszem, hogy valójában semmi más nem vezérel, mint hogy arról biztosítsam a világ lakóit: mindenkiben van valami izgalmas, szépséges és szexi. Miért ne éreztethetnénk ezt (majd’) mindannyiukkal?

Miért vannak a jóbarátok?

Írta aug 04 2011

A kisherceg rókája szerint egyszer és mindenkorra felelős vagy azért, akit megszelídítettél, ám a “való világban” a barátságoknak kikiáltott emberi interakciók gyakran csak addig tartanak, amíg nem kell erőfeszítéseket tennünk.

Vajon kik lesznek mellettem örökre?

Amikor pedig egy barátság kisiklik, elhervad, vagy egyszerűen csak elhalványul, könnyes szemmel siratjuk a közös élményeket, esetleg keserűen dohogunk magunkban: “Ő a hibás. Ha nem viselkedik úgy, ahogy, még ma is barátok lennénk…”

Jövőre leszek harmincéves. Ilyenkor az ember óhatatlanul némi számvetésbe kezd, és a lelki leltár során előbb-utóbb a kapcsolatait is kénytelen “leporolni”. Azok az emberek, akiket évek óta, szinte rutinszerűen nevezek a legjobb barátaimnak, tényleg a lelki társaim? Vagy egyszerűen csak – ahogy oviban neveztük őket – játszótársaim voltak az életem egy bizonyos szakaszában?

Az elmúlt három esztendőben hat különböző helyen éltem, négy városban. Amikor elköltöztem Budapestről, őszintén hittem benne, hogy a barátaim sokkal közelebb állnak hozzám, mintsem hogy egy röpke repülőút közénk állhasson…

Amikor elkezdtem kabbalát tanulni, a tanárom, David Zakin a szemembe nézett, és azt mondta: “Fel kell készülnöd rá, hogy lesznek, akik bolondnak tartanak majd, és akadhatnak majd barátok, akikkel néhány év elhivatott tanulás után egyszerűen kevesebb közös témád akad majd.” És bár akkor nem értettem, hogyan is rombolhatná le a barátságaimat az, hogy igyekszem önzetlenebb, tisztább, fényesebb lélekként élni, ma, három évvel később fájó szívvel ismerem be: Davidnak igaza volt.

Ahogy egyre kevésbé kezdett érdekelni, hány kilót dobott le vagy szedett fel Britney, vagy hogy milyen színek dominálnak az új Zara kollekcióban, a régi barátokkal szervezett, egykor vitriolban tocsogó vacsorák is megváltoztak. Furcsa módon azt kellett észrevennem, hogy ha nem veszek részt az ismerőseink szapulásában, tartózkodom a negatív véleményformálástól, és – ne adj Isten – épp nincs kedvem alkoholt inni, azonnal “outsider” leszek.

Furcsa paradoxon… rá kellett döbbennem, hogy azzal párhuzamosan, hogy egyre mélyebben tanulmányozom a spirituális gyökereimet, a kollektív tudat hatalmát, és egyre jobban hiszek a feltétel nélküli szeretetben, egyre kevesebben tartanak lépést velem a “régi barátok” közül… vagy épp ellenkezőleg: villámgyorsan elhúznak mellettem. Számomra a barátság nem azt jelenti, hogy néhány “kiváltságost” exkluzív bánásmódban részesítek, hanem azt, hogy igyekszem mindenkivel, a “nem barátaimmal” is úgy bánni, mint lelki társakkal. És bár továbbra is hiszek a “szeresd a szomszédod, ahogy önmagad” elvben, ez a gondolkodásmód csaknem annyi fájdalmat okozott nekem, mint amennyi örömet: a “nagy filantrópia” mellett a barátaim kevésbé érzik magukat értékesnek, és sokan szépen-lassan elszállingóznak mellőlem. Ugyanakkor a nyitottságom a korábban “ismeretlenek” irányába számtalan csodát hozott az életembe: sokszor találkozom helyzetekkel, ahol egy szinte idegen tesz meg értem olyasmiket, amik néhány barátomnak – fájdalmas, de igaz – eszébe sem jutnának.

Amikor például néhány hónappal ezelőtt törött lábbal feküdtem itthon, és egy váratlan pillanatban hatalmas virágcsokor érkezett, az egyik szemem sírt, a másik nevetett: boldog voltam, hogy a barátaim, akiket a Kabbala Központon keresztül ismertem meg, gondoskodnak rólam… és szomorú voltam, hogy a “hivatalos” barátaimból gyakran egy mailt sem tudok kisajtolni.

Nem hiszek a szeparálódásban. Az “együtt”-ben hiszek, az ölelésben, a szépségben és az összeolvadásban… és az “örökkön örökké”-ben. A mamám gyakran mondogatta, hogy bár a baráti szeretet örök, ez nem jelenti azt, hogy a barátaink örökké mellettünk lesznek. Most kezdem megérteni, mit is üzent ezzel: az áldás, a boldogság és a felejthetetlen közös élmények, amiket a barátainknak köszönhetünk, olyanok, mintha a lelkünket felépítő téglák volnának. Senki sem veheti el őket tőlünk. Akkor sem, ha a “lélek-kőműves”, aki elhelyezte azt, már messze jár. Szerencsés vagyok, hogy egy bizonyos életszakaszomban megadatott nekem a közelsége, a többi pedig éppen úgy alakul, ahogy annak történnie kell.

Az írás a life.hu oldalon jelent meg