Archívum: július, 2011


Magyar tinidal közhelyekből gyúrva

Írta júl 27 2011

Miért van az, hogy a “mondanivaló” egyre kevesebb a “mainstream” mezőnyben, legyen szó tévézésről vagy zenélésről? Miért csinálunk szilikonvásárt, kihasznált és megkeseredett extini csillagok szociális otthonát, gyíkhúsos hamburgerkultúrát éltetők paradicsomát ebből a csodálatos országból?

“Életemben előszőr meghallgattam egy dalt egy bizonyos Rami nevű tinisztártól” – vallottam színt a napokban az egyik közösségi portálon. Idézem a dalszöveget: “Az éjjel most már csak a miénk, engedd, hogy hagyjam.” Igen ám, de mit?! “Minden perce újat ígér, ölelj még.” Ez rímelni próbált? Egyébként meg elég vaskos klisé. “Feltámad a vágy, a tűz bennem kél.” Klisé, klisé, klisé! Ez a “bennem kél” pedig inkább valami Alien-szerű science fictionbe illene.

Miután felvetettem a témát, a falam egyszeriben önjelölt, meglehetősen szarkasztikus dalszövegírók alkotótáborává változott, és a magvas, mély értelmű szövegen felbuzdulva ehhez hasonló improvizációk születtek: “Mentolos a szívem, hideg, mint a jég, befagyott az érzés, mint egy apró szélvész. Lecseppent a viasz, és kiégett a lélek, soha többé szemembe nem hazudsz te nékem. Oh béjbe, te voltál a menedék, de ma már mentolos a lelkem, visszavár a barlangomba minden jeges kéz.” Miközben magzatpózban remegtem a röhögéstől, egyszeriben levelem érkezett: az egyik bulvárlap már le is csapott a “nagy sztorira”: “Arra szeretnénk kérni, hogy pár sorban írd meg nekünk, mi a problémád Ramival” – állt a levélben.

Mély levegőt vettem, és heves gépelésbe kezdtem, bízván abban, hogy biztosíthatom a lap olvasóit, a Rami-fanokat és magát a csillagot is: semmi problémám nincs vele, és biztos vagyok benne, hogy talpraesett és kedves lány, sőt, akár tehetséges és értékes is lehet. Azt azért gyorsan hozzátettem, hogy ez utóbbira majd visszatérünk 15 év múlva. Végül is Madonnának is kellett annyi egy olyan zseniális lemezhez, mint a Ray of Light. Ezek után pedig kifejtettem, hogy korántsem Ramival, MM-mel, A BNF-fel és az éneklő vagy épp DJ-ző ex-VV és -BB Évákkal, Ágikkal és Zsanikkal van gondom, hanem a tendenciával.

Azzal, hogy hazánkban nincsenek meg a megfelelő arányok, és nincs komoly választási lehetősége annak, akit mondjuk akár még érdekelhetne is egy valóságshow, ha abban világmegváltó gondolatokkal és óriási tervekkel, tiszta szívvel adni akaró résztvevők brillíroznának. A “mondanivaló” egyre és egyre kevesebb a “mainstream” mezőnyben, legyen szó tévézésről vagy zenélésről.

Amikor az ember fiatalon nagy lehetőséget kap – legyen az előadóművészet vagy cégvezetői állás -, hajlamos elfelejteni, hogy azért adta a kezébe a sors ezt a lehetőséget, hogy ezáltal adjon valami értékeset a világnak. Ezt huszonegynéhány évesen nagyon kevesen mérik fel, erre én is élő példa vagyok. Ma már nehezen azonosulok azzal, hogy feláldozzam akár a művészi szabadságom, akár a hajszínem egy produkció, cég, vagy kreatív team kedvéért. Van, akinek ezen keresztül kell mennie ahhoz, hogy kristálytisztán ragyoghasson. Ha az ember ismert emberként él néhény évig, előbb-utóbb felismeri az ízlés- és véleményformáló felelősségét.

Mi most néhány jó barátommal belevágtunk egy új, egyre több háztartásban fogható zenecsatorna kiépítésébe MusicPlus néven, és nagyon komoly célunk, hogy olyan előadókat szerepeltessünk főként, akiknek a művészete értékes, akik kreatívak és egyediek, és nem azért ragadtak meg ebben a szakmában, mert egy rádió vagy televízió kedvéért hajlandóak votlak a dal elejétől számított 15 másodpercen belül belekezdeni a refrénbe. Ugyanez igaz aPhenom’enon magazinra is, amelyet szerkesztőtársaimmal egyetlen célból hoztunk létre: alternatívát szeretnénk kínálni.

Természetesen szó sincs róla, hogy azt kívánnám: bárcsak ne létezne tinisztárszcéna vagy rágógumipop. Én magam a német Viván nőttem fel, és tökéletesen tudok azonosulni azzal, ha egy tini flitteres-glitteres popzenére vágyik, hiszen számomra is Tic Tac Toe nevű német lánybanda és a Spice Girls csajok voltak a sztárok. Csakhogy rendkívül fontos, hogy az ember közben felfedezze, hogy van ám egy David Bowie és Mick Jagger is, van Carpenters, és vanJulie London. A magyar ugyanilyen nevű, ráadásul rengeteg értékes dolgot csinál: évről évre megrendezik a TeleTon jótékonysági élő show-t, és én emlékszem olyan Comet-fellépésekre is, amik olyan zseniálisan precízek és tökéletesek volt, hogy egy Gaga-fellépést lazán lepipáltak volna.

Ezt észben tartva és irányvonalnak tekintve el kell indulnunk közösen – az összes médiumnak – egy olyan irányba, hogy ne csináljunk szilikonvásárt, kihasznált és megkeseredett extini csillagok szociális otthonát, gyíkhúsos hamburgerkultúrát éltetők paradicsomát ebből a csodálatos országból. Engem hat-hét éve még a “magyar Paris Hiltonként” emlegettek, és időnként ömlött a számból a hülyeség, de szerencsére idő közben rájöttem, hogy sem a hírnévtől, sem a sok-sok pénztől, sem a szőkébb hajtól, vagy a legújabb iPhone-tól nem lesz jobb vagy boldogabb ember valaki. Jó volna, ha azok a dalszövegek, amiket a felnövő generáció hallgat mind hordoznának valamiféle üzenetet, ami segít abban, hogy a kilencvenes évek szülöttei ne harmincévesen döbbenjenek rá erre.

Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak megöregedtem…

Az írás a life.hu oldalon jelent meg.

Erőltetett menet

Írta júl 23 2011

Kis hazánk még kisebb melegfelvonulása néhány héttel ezelőtt került megrendezésre, a parádéra azonban ebben az esztendőben is úgy kellett készülnünk, mintha legalábbis a Napot kívánnánk lelopni az égről.

Az ATV riportja a felvonulásról

Vajon miért van az, hogy míg máshol több tízezren – nem csupán melegek – masíroznak egy igazabb világért, addig Budapesten a barátaim azzal szembesültek: a Meleg Méltóság Menetéhez biztonsági okokból nem lehet csatlakozni “út közben”?

Néhány évvel ezelőttig magam is fennhangon hirdettem: csak azért, mert mi velünk azonos neműeket szeretünk, még nem kell úgy tennünk, mintha ezen felül bármi közünk is lenne egymáshoz: mindenki magért felelős, nem pedig egy kisebbségért. Ma már tudom, hogy ostobán viselkedtem: nemcsak hogy más melegekkel, de mindenki mással is összetartozunk, arra pedig az egész világnak szüksége van, hogy ezt minél többen felismerjék. Azok az önkéntesek, akik vért izzadnak minden évben, hogy az elképesztő nehézségek ellenére összehozzák az eseményt, sokkal tisztábban láttak nálam. Ma már én is tudom: a melegfelvonulás ugyanis nem egy cél nélküli hejehuja, nem egy exhibicionista botrány-promenád, hanem egy picike emlékeztető arra, hogy még azok is emlékezzek ránk, akik sosem találkoztak velünk. Picike, békés forradalom ez, amely akkor győzhet, ha minél többen mellénk állnak.

Akad, aki azt mondja: “Csak a degeneráltságukra hívják fel a figyelmet”, és van, aki szerint semmi értelme az egésznek, hiszen “úgysem lesz semmiféle változás”: aki eddig is elfogadta a melegeket, annak nincs szüksége parádéra, a homofóbok pedig ettől csak még jobban gyűlölik majd őket. Én viszont azt mondom, hogy belenyugodni a rosszba, az igazságtalanba sosem lehet megoldás. Olyan ez, mintha egy HIV prevenciós kampány feje azt mondaná: “tisztában vagyok vele, hogy az AIDS halálos betegség, de senkit sem fogok óvszer viselésére buzdítani, hiszen aki nem szereti, az úgysem viseli majd.” Mindig, minden körülmények között hinnünk kell abban, hogy az emberek – legyenek bármilyen szélsőségesen kegyetlenek, tudatlanok vagy szűklátókörűek – képesek változni. Én is megtettem: másokért, nem magamért. Megváltoztatni az álláspontunkat soha nem a gyávaság, hanem a bátorság jele.

Fekete István regényében Karak, az öreg róka azt mondja a kis Vuknak: “Nem vagy te buta, csak még keveset tudsz.” Így van ez mindannyiunkkal: ítélkezünk egy vallás felett, mert azt olvastuk egy magazinban, vagy azt hallottuk a nagymamánktól, hogy az bálványimádás, óckodunk a vegetarianizmustól, mert “a vegák nem jutnak elég proteinhez”, meggyőződésünk, hogy aki nem vállal gyereket az “önző”, és ennek az elképesztően destruktív emberi szokásnak köszönhetően hisszük, hogy az emberek bőrszínük, származásuk vagy nemi orientációjuk kapcsán megítélhetők. A feka palik vadállatok az ágyban, a franciák sznobok, a melegek pedig a promiszkuitás és a világ romlásának csimborasszói.

Ideje felébredni és bátornak lenni, és önvizsgálatot tartani. Ideje, hogy esélyt adjunk annak, hogy az ítéleteink felett a szeretet és a
megértés uralkodjon. Ha pedig ez megtörténik, valódi csodának leszünk majd szemtanúi, amely mindannyiunkat érint majd. A Tel Aviv Gay Pride ebben az évben majd’ hatvanezer vendéget fogadott, szemben a mi ezerötszáz vonulónkkal – pedig Izrael még Magyarországnál is kisebb, ráadásul egy vallási alapokon nyugvó állam. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért, hiszen itt mindenki tudja, milyen is, ha a származásuk vagy a vallásuk alapján ítélik meg, sőt gyilkolják halomra őket – az elfogadás már nem jár gyerekcipőben.

Izraelnek hozzávetőlegesen 350 millió forintnyi sékelt hozott a meleg büszkeség hete. A kávézók ablakában és az üzletek kirakataiban szivárványszínű zászló lobogott, a tengerpart egy szakaszát “Pride Beach”-re nevezte át a városvezetés, a hotelek és a fitneszközpontok különleges ajánlatokkal várták a meleg utazókat, egyszóval: a vendégek üdvözölve érezhették magukat. Vajon a mi melegfelvonulásunkat figyelve hány turista érezné úgy: “ez az ország vár rám”? Változtatnunk kell! 2012-ben mindannyiunknak ott kell lennünk a felvonuláson, hogy megmutassuk: egyénenként is hajlandóak vagyunk változni az egész világot érintő változásért. Akinek pedig saját üzlete, vállalkozása, szervezete van, öltöztesse szivárványszínbe a szívét egy hétre: mutassuk meg a világnak, hogy nem hiszünk az ítélkezésben. Mind kipróbáltuk, és nem működött! Mire várunk még?!

Az írás a life.hu weboldalon jelent meg.

A férjem szerelmes lett… egy pasiba!

Írta júl 21 2011

Néhány hónappal ezelőtt levelet kaptam egy kétségbeesett, vadidegen lánytól. Ahogy azonban elmélyedtem a mail részleteiben, azonnal világossá vált: ha nem is találkoztam még a hölggyel, a gondja több mint ismerős: a szerelme ugyanis egy másik férfi kedvéért hagyta el őt. Vajon hogyan lehet megérteni, megélni és túlélni egy ilyen traumát?

Jim és Ewan sem tudta sokáig titkolni…

Hogy miért is tudtam olyan könnyen azonosulni a problémával? Nos… nekem is volt pasim, aki egy lányért hagyott el. És persze én is ugyanazt kérdeztem magamtól, amit a levél írója: “Hogy nem jöttem rá?” Klasszikus urbánus legenda, hogy a meleg srácok felismerik egymást… ez is “a szőkék buták” típusú általánosítások közé tartozik. Ha pedig gyakran mi magunk, melegek sem gondolnánk egymásról, hogyan is olvashatná ki a “globális felmelegedést” egy kívülálló a nemlétező jelekből? A válasz prózaibb, mint gondolnád: sehogyan… és nem is ez a lényeg.

“A legjobb, amit tehetsz, hogy megpróbálsz elvonatkoztatni a saját fájdalmadtól, és belegondolsz: milyen rettenetes időszak lehet ez az expasid számára.” – válaszoltam a levélre. “Szó sincs arról, hogy a fiú nem szeretett, és arról sem, hogy kevés vagy neki. Épp ellenkezőleg: azért volt melletted, mert fontos vagy neki, és mert hinni akart benne, hogy ami kettőtök között van, erősebb, mint a testi vonzalma a srácok iránt.” A kiindulási pontom – amellyel a legtöbb nő képes azonosulni – mindig ezen a példán alapszik: képzeld csak el, milyen rettenetes kínokat élnél át, ha évtizedeken át próbálnád elnyomni a sütemény iránti vágyadat önmagadban, mert teszem azt, a társadalom azt sulykolná az agyadba, hogy aki sütit eszik, az “fura” vagy “rossz”. Viszont nem lehet “tortaevők” és “tortagyűlölők” csoportjaira osztani az embereket.

A társadalmi konvenciók és elvárások miatt címkéket biggyesztünk magunkra – homo és hetero, vagy biszexuális -, ám a valóságban ennél mind sokkal komplikáltabbak vagyunk. A kabbala tanai szerint minden férfiben és nőben ott van a maszkulin és a feminin energia, a kérdés az, mennyi teret engedünk neki, mennyire merjük, akarjuk elfogadni a két pólust önmagunkban. Alapvető igazság, hogy a női a befogadó energia, a férfi pedig az adakozó. Nem meglepő, hogy ha egy pasi – akár több kapcsolaton át – görcsösen csak ad, óv, védelmez, és mániákusan elnyomja magában a befogadó, törődésre vágyó ént, előbb-utóbb “felforr”. Ha úgy érzed: szüksége van a támogatásodra, soha ne hozd kellemetlen helyzetbe azzal, hogy érzteted vele: “Te vagy a pasi, oldd meg!” Légy nő, de ne légy mesebeli királylány, aki a kényelmes toronyszobában várja, hogy a hős lovag megküzdjön a világ összes sárkányával.

Persze spirituális bölcseletek ide vagy oda, természetesen kiborító lehet szembesülni azzal, hogy a párod a saját neméhez (is) vonzódik. A kérdés azonban az: miért akadsz ki ennyire? A válasz egyértelmű: önmagadban vagy bizonytalan. A klasszikus “Mit rontottam el?” kérdés mellett az is felmerül: “Nem hiszem el, hogy ő meg merte tenni.” Személyesen ismerek olyan párt, ahol miután a srác bevallotta, hogy vonzódik a fiúkhoz, a lány ahelyett, hogy lefújta volna az esküvőt, azt mondta: “Bátor vagy, és becsüllek, hogy elmondtad. Menj, tapasztald ki, mire van szükséged, igényed, és ha utána még mindig el akarsz venni, én itt leszek.” Máig boldog házasok. Olyan lány ismerősöm is van, aki miután a párja elhagyta egy srácért, azt mondta magában: “Hé, én se akarok lemaradni semmiről!”, és ezután évekig volt együtt egy másik lánnyal: történetesen leszbikus lett, és úgy érzi: rengeteget köszönhet a “csalfa” pasinak, amiért az megmutatta neki: létezik másik út is.

A szerelemnek nincs neme, a szex pedig éppen attól nagyszerű, hogy az ágyban nem próbálunk meg határokat szabni magunknak. Olyan világban élünk, ahol tévéreklámok, szappanoperák és ponyvaregények “mondják meg nekünk”, mi helyes és mi nem, ám küzdenünk kell ellene, hogy az alfahímeket és femme fatale-okat felvonultató fehérnemű-plakátok átmossák az agyunkat. A világ nem fekete vagy fehér, és minél több szín van jelen a palettán, annál csodálatosabb az élet. Ha igazán mélyen értelmezzük a párkapcsolatot, akkor a lényeg az egymás iránti kölcsönös, igaz szerelem, tisztelet és őszinteség. Ha ez megvan, egy ehhez hasonló kihívás akár közös kaland is lehet, ahelyett, hogy rettenetes tragédiaként tekintenénk rá, és megutálnánk egymást, vagy – ami még rosszabb – önmagunkat.
Alapvető igazság, hogy az exekkel barátságban maradni nehezebb, mint tűsarkúban maratont futni, de hidd el, önmagadnak és neki is segítesz azzal, ha nem vágod el végleg a kettőtök közötti szálakat. Amikor néhány hónappal ezelőtt a Cosmopolitan egyik újságírója azt a kérdést feszegette: “mit tehet a lány, aki mit se sejt”, felkért, hogy mondjam el a véleményem a témában. Én pedig a dráma helyett a barátságra voksoltam. “Ha barátként egymás mellett maradtok, meg fogjátok érteni: attól, hogy a párkapcsolat nem működött, szerethetitek egymás lelkét – nem véletlen, hogy a sors egymás mellé sodort titeket. Ha pedig túlteszitek magatokat a múltbéli sérelmeken, lehet egy saját beépített embered a pasik érthetetlen világában.” Ráadásul végre lesz valaki, aki vásárláskor biztosan nem rosszindulatból mondja a próbafülkében, hogy inkább a 30-as skinny jeanst vedd meg a 26-os forrónadrág helyett, hanem mert szeret, és nem akarja, hogy magadra erőltess egy “kényszerzubbonyt”, amiben örökké csak feszengenél… hiszen ez egyszerűen nem te vagy. Ha valaki, ő biztosan tudja, milyen rémes, ha valaki magára próbál kényszeríteni egy hamis szerepet…