Archívum: június, 2011


Álarcosan… egy londoni háztetőn

Írta jún 14 2011

Elnézést a bakikért… talán tíz éve tanultam meg a verset.

Néhány hónapja pedig ismét elmondtam, egy pezsgős éjszakát, Aldgate felett lebegve. Molnár Juli nemzetközi mobil-vers gyűjteményébe, szeretettel, és sok-sok emlékkel.

Sigourney Weaver „Az ember mindenütt szeretetet keres”

Írta jún 13 2011

A legendás londoni Claridges Hotel gyönyörű báltermében körmüket rágva gyülekeztek az újságírók, és bevallom, nekem is hevesen vert a szívem: hamarosan megérkezik közénk a díva, aki galaxisokon át űzte a nyálkás földönkívülieket, megkeserítette az ártatlan Melanie Griffith életét a Dolgozó Lányban, és láthattuk, amint kihalás szélén álló állatokat mentett a Gorillák a ködben című filmben.

Work it, Sig!

Ám amikor krémszínű ceruzaszoknyában, és puffosujjú blúzában belépett a helyiségbe, a harcos amazon helyett egy egyszerre méltóságos és szerény nő állt előttünk. Nem sokkal később már a szálloda egyik elegáns lakosztályában ültünk egymás mellett, de a zavarom még mindig nem múlt el terjesen. „Érthetetlen…” gondoltam magamban. „Számtalan ünnepelt, csodálatos művésszel beszélgettem már a munkám során, és mégis: Sigourney Weaver neve egyszerre váltott ki belőlem tiszteletet, és egyfajta infantilis félelmet. A tény pedig, hogy a 103-as szobában beszélgetünk – amelyről Indiai tartózkodásom alatt megtanultam, hogy a mentők hívószáma – igazán nem sokat javított az állapotomon.

Kitalálom… Nyolcacik utas-rajongó vagy, igaz?

Ennyire egyértemű?

(nevet) Sokéves tapasztalat. Ne aggódj, már hozzászoktam… te pedig egy percen belül megszokod majd a jelenlétemet. Mindig az ilyen helyzetekből sűlnek ki a legizgalmasabb beszélgetések.

Egy évtizedek óta tartó töretlen karrier során elég sok érdekes emberrel találkozhattál. Mit gondolsz, az életed nagy találkozásai magánemberként, vagy a munkád során történtek meg?

Valahol a kettő között: amikor például sci-fi, vagy képregényfesztiválok vendége vagyok, a strébernek csúfolt gyűjtők mindig olyan szeretettel és érdeklődéssel fogadnak, amit egyetlen vörös szőnyegen sem élek át. Az új filmem, a Paul éppen nekik készült: egyfajta kikacsintás ez részemről az űrlénymániás rajongóknak.

A finaléban elhangzik egy klassszikus mondat az Alien 2-ből, amikor Blythe Danner (Gwyneth Paltrow mamája) megtámad: „Hagyod őt békén, te szuka!” A „műértő” közönség percekig horkolva nevetett rajta.

Ó igen, ez kihagyhatatlan vicc volt! Az eredeti filmben ezzel a mondattal szereltem le egy vérengző szörnyet, most pedig engem tettek vele ártalmatlanná. Általában nem szeretem az ilyesfajta öntömjénezést, de amikor olvastam a forgatókönyvet, kicsit becsiccsentettem, és nagyon jót mulattam rajta.

Akkor neked érdemes pezsgőt küldeni a forgatókönyvek mellé…

(nevet) Fergetegesen viccesnek találtam a történetet: egy dohányzó földönkívüli túszul ejt két igazi vesztest, akikel életre szóló barátságot kötnek egy utazás során… én pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy begyűjtsem az UFO fiút a labornak, tudományos kísérletekre. Imádok gonosz szerepeket játszani… ráadásul egy álomszép estélyi ruhát is viselhettem a filmben. Ezzel megyőztek! (nevet)

Mit gondolsz, miért akarnak az emberek olyannira UFO-kat látni? Mi az, ami annyira érdekli őket?

Sokan azt hiszik, hogy ez nem több, mint egyszerű kíváncsiság, ám szerintem az emberi lélek szeretetre, összetartozásra szomjazik, és jó érzés volna tudni, hogy ehhez a kollektív tudathoz földönkívüli létformák is hozzátartoznak. Az ember akármi után kutat is, valójában mindenütt szeretet keres.

A kabbala is éppen ezt tanítja. Hiszel abban, hogy a csodákra vagyunk képesek, ha valljuk, hogy mind egy lélek vagyunk?

Abszolút… ezt pedig időnként óriási ajándéknak élem meg, máskor súlyos felelősségként, hiszen ha így van, minden tettünkre és szavunkra oda kell figyelnünk, mert másokra is hatással vannak. Van egy egyetemi tanár ismerősöm, aki annyit beszélt nekem erről a filozófiáról, hogy bűntudatom támad, akárhányszor találkozom vele. (nevet)

Találkoztál már valamilyen megmagyarázhatatlan jelenséggel? Angyallal, szellemmel, földönkívülivel…

Nem, még sajnos nem, de őszintén hiszek másfajta anyagi testben élő életek létezésében, és nagyon remélem, hogy megérem azt, amikor felfedezzünk: valóban van civilizáció más bolygókon is.

Ne viccelj, hogy ne érnéd meg? Ragyogsz, fiatal vagy, és rengeteget foglalkoztatnak Hollywoodban. Azt olvastam, hogy a szerepedet – egy kegyetlen titkosügynököt – eredetileg férfinek szánták az alkotók, ám amikor eszükbe jutott, hogy nő is megformálhatná, azonnal rád gondoltak

Biztosan azért, mert 181 centi magas vagyok. (nevet)

És még döb rajtad az a dögös tűsarkú. Mit gondolsz, hogyan lettél az „erős nő” karakterének szinonímája?

Talán úgy, hogy a karriarem korai szakasza egyebesett azzal az időszakkal, amikor a nők egyenjogúságáért folytatott küzdelme végre eredményeket is mutatott: egy olyan világot testesítettem meg a  filmjeimben, ahol természetes, hogy egy nő épp olyan hatalmas, mint egy férfi, és hogy bármire képes, amit elhatározott.

Hogy érzed, magad uralod az életedet? A magánéletben is ilyen erős és magabiztos vagy?

Majd meglátod, milyen erős vagyok, mikor ezért a kérdésért fenékbe billentelek. (nevet)

Nem egy komédiában bizonyítottad már, hogy fergetes a humorod. Vissza tudsz emlékezni, mikor volt utoljárra, hogy alig kaptál levegőt a nevetésrtől?

Velem folyton ez történik! Imádom az angol humort. Anyai ágról brit vér csörgedezik az ereimben, és a fanyar, ironikus poénok mondhatni a véremben vannak. A világ egyik legnagyobb baja, hogy az emberek túl komolyan veszik magukat. És ez különösen jellemző Amerikára.

Ráadásul sokszor éppen azok érnek célba, akik nem görcsölnek rá a sikerre: az Avatar fenomenális sikere is ezt bizonyítja. Egyikötök sem számított arra, hogy meghódítjátok a világot, igaz?

Legvadabb álmainkban sem. Életünk egyik legcsodásabb éjszakája volt, amikor megtudtuk, hogy a Film Akadémia kilenc Oscarra jelölte a mozit. Ugyanakkor pedig néha úgy érzi az ember, hogy most aztán valami igazán lenyűgözőt alkotott, de a zajos siker elmarad. Ha valamit megtanultam Hollywoodban az az, hogy a sikert sosem szabad biztosra venni.

Bevallom, picit bánt, hogy teljesen kimaradtál a legújabb Alien film alapjainak lefektetéséből. Áldásodat adtad rá, hogy ki játssza majd a te szerepedet?

A szívemben áldásomat adtam, de máshol nem tudtam… hiszen senkit sem érdekelt az én véleményem. (kissé keserűen nevet)

Talán nem is baj. Nagy, hollywoodi szuperprodukciókban érzed inkább otthon magad, vagy az olyan kamaradrámákban, mint a Berlini Filmfesztiválon is zajos sikert aratott Hósüti?

Nehéz erre válaszolni, mert minden filmforgatás annyira más és más. Általában az az ügy a szívem csücske, amin éppen dolgozom. Most éppen a Goya-díjas rendezővel, Rodrigo Cortéssel forgatok Spanyolországban, a partnerem pedig Robert DeNiro… azt hiszem, igazán van okom szeretni a munkámat.

Ráadásul folyton új kihívásokat keresel: többször is dalra fakadtál már, és producerként is dolgozol. Van még olyan üveghegy, amit megmásznál?

Óriási örömmel rendeznék filmet… valami azt súgja, hogy elég jó lennék benne.

Ha beindul a dolog, ne feledd: Magyarország mostanában a legmenőbb forgatási helyszín. Az elmúlt évi igazi hollywoodi-sáskajárás volt nálunk.

Ó, Budapest! Már ezer éve vágyódom oda! Úgy hallottam, gyönyörű építészetileg.

Mit jelent számodra a szépség?

Korokat, embereket… mindent, ami természetes. Egy nő például lehet butácska, vagy IQ bajnok, húsz, vagy hatvanéves, ha mer önmaga lenni, biztosan élete végéig sugárzóan gyönyörű lesz.

Az írás a Nők Lapja Évszakok magazinban jelent meg. Ide kattintva megnézheted az interjú után készült közös fotónkat.

Gyermek a melegeknek? – Világok harca az interneten

Írta jún 11 2011

Az egyik hazai hetilap a múlt héten “szenzációs hírrel” állt elő: Steiner Kristóf és párja, Matan számára egy közeli barátjuk szül gyereket. Éppúgy, ahogy én, valószínűleg a magazin szerkesztői sem sejtették, hogy ekkora lavinát indítunk útjára ezzel a kényes témával…

Éppen ezért, amikor felkeresett egy internetes magazin a “hír” valóságtartalmával kapcsolatban, örömmel és bizalommal meséltem nekik. Ám sajnos a weblap szerkesztői azt már szükségtelennek érezték, hogy szó szerint idézzenek tőlem, és a cikk végéről lemaradt a határozott kérésem, amelyben tisztelettel kértem az olvasókat, hogy aki olyan, számomra fontos döntésemről, mint a gyermekvállalás rövid újságcikkekből értesül, az emlékeztesse magát ítélkezés előtt: amit olvas, az minden esetben csupán a valóság egy apró szeletkéje.

“Egy gyermek érkezése egy családba nem egy projekt, egy x éves terv kell, hogy legyen, hanem egy áldás, az áldás pedig nem úgy érkezik, mint a vonatok: nincs menetrendje, és nem reklamálhat az ember, ha késésben van, vagy korán érkezik. Volt idő, amikor gőzerővel dolgoztunk az örökbefogadáson, de lelketlennek és fájdalmasnak éreztem, hogy napi hírlevélben értesítenek minket az örökbefogadással foglalkozó ügynökségek a várólistás gyerekekről, a baráti körünkön belül pedig valóban beszélgetünk már egy ideje az ennél természetesebb, spontánabb lehetőségekről. Az anya természetesen a mamája maradna a picinek, de mi nevelnénk. Időnként meglátogatna minket, amikor kedve tartja, viszont ott lenne a két papa, aki gondját viseli a gyereknek. Nem tudjuk, melyikünk lesz a biológiai apa, de számunkra ennek nincs jelentősége. Ha annak a gyermeknek az a karmája, hogy velünk kell felnőnie, az egy jelentéktelen részlet, hogy ki nemzi, de ez ebben a pillanatban nem prioritás az életünkben” - fejtettem ki az álláspontomat röviden a két lapnak, természetesen számos egyéb, az életemet épp meghatározó esemény mellett…

Mindkét magazinnak elmeséltem, Angliában most fejeztem be a Goldsmith Egyetem kultúraírói kurzusát, és hazai magazinoknak készítek interjúkat filmfesztiválokon, bemutatókon. Budapesten teljes erőbedobással dolgozunk a MusicPlus zenecsatorna beindításán, közben pedig írom a második, Lélekbonbon című könyvemet. Augusztusban úgy tűnik, egy dokumentumfilmet rendezek, amelyet Izraelben és Palesztinában forgatunk majd. Mostanra azonban meg kellett tanulnom, hogy mesélhetek én csillogó szemmel bármelyik újságírónak, az esetek nagy részében a szalagcímben úgyis az köt ki, aminek számukra bulvárértéke van. Nincs is ezzel semmi gond, hiszen ennek is megvan a helye a világban, ha megvan az egyensúly. Ám talán épp annak köszönhetően, hogy a bulvármédia, a televízió és a legnagyobb közönséghez eljutó amerikai vígjátékok kategorikusan kizárják annak a lehetőségét, hogy az embereket más is érdekelheti, nem csupán a botrány, az egyensúly koránt nincs rendben…

Sokan mondják, és a saját bőrömön is érzem, hogy Magyarország még az átlagosnál is kevésbé elfogadó társadalom. Vélekedésem szerint az igazi baj, hogy sok magyarban nincs meg a kellő kivancsiság ahhoz, hogy utánanézzen: melegnek lenni talán több annál, mintsem hogy egy dobozba kerülhessünk a pedofilokkal, a nemi betegségekkel. A médián keresztül áradó fals kép mellett tehát egy természetes nyitottság es tanulási vágy hiánya az, ami megakadályozza, hogy értve legyünk. Ha körülnézek a közvetlen környezetemben, látok anyát, aki a férjét annak pszichológusával csalta, apát, aki minden harmadik pohár pálinka után a családra támad, és anyukát, aki szerint ha a családnak nincs pénze, a família nőtagjainak kötelességük vagyonos pasi után nézniük…

“Steiner buzeránsék jobban tennék, ha nem béranyában, hanem eutanáziában gondolkodnának. Továbbá ez egy keresztény alapokon fekvő ország. Mi több az egész kontinens az. Van egyfajta értékrend. Ha nem tetszik ki vagy közösítve és fogd be a pofád. Aki két fejjel születik, az is ki van közösítve a homokozóban, még ha szegény nem is tehet róla… Na hát a buzik is így születtek. Szar lehet nekik.” – szólított az egyik megjegyzés a fennt említett cikk alatt, én pedig úgy határoztam, hogy – bár sokak szerint “veszett fejsze nyele” beugrani a kommentelők oroszlánbarlangjába – megpróbálom elmagyarázni, hogyan is “üzemel” egy homoszexuális lelke… meglepő módon épp úgy, ahogy egy heteroszexuálisé. Nem vagyunk mások. Ilyen alapon az is “más”, aki citrom helyett tejjel issza a teáját, vagy aki tőlünk eltérő zenei ízléssel bír. Egyformák vagyunk: nem fogunk hazudni magunknak egy társadalom elvárásai miatt, de másokat felbősziteni sem akarunk. Emberek vagyunk, akik a bizonytalanságunkat gyakran ítélkezésbe burkoljuk, igyekszünk úgy élni, hogy ne ártsunk másoknak és saját magunknak, szeretnénk, és hiszünk benne, hogy mindannyian egy vérből valók vagyunk.

Egy másik hozzászóló így vélekedett: “Ez egy olyan kényes helyzet, amelyet viszont maguk a melegek sem azzal tudnak feloldani, hogy lépten-nyomon azt a képet erősítik meg magukról, amely elválasztja őket a társadalom többi tagjától.” Ám az én véleményem szerint a társadalom fogalma a felelős azért, hogy nem értjük egymást. Hamvas Béla szerint minden mesterséges embercsoport – országok, gyülekezetek, vallási csoportok, felekezetek, uniók – pont arról terelik el a figyelmet, ami valóban egységet teremtene: kirekesztetteket gyártunk velük. A világ szerencsére színes, az emberek milliófélék, és az határozza meg, hogy milyen emberek vagyunk, hogy mennyi felelősséget vállalunk abban, hogy jobb, élhetőbb, toleránsabb és szeretetteljesebb hellyé tegyük, nem pedi az, hogy a puncit vagy a kukit tartjuk szexisebb szervnek.

“Tudod, mi folyik egy iskolában? Az én fiam tudod hányszor jött haza tépetten, véresen, csak azért, mert egy kínai fiú a barátja? Szerinted mit fog kapni egy ilyen környezetben felnövő gyermek?” – vetette fel a jogos kérdést egy másik kommentelő. Ám az én véleményem szerint az emberek mindig találnak okot arra, hogy kirekesszék, utálják egymást. Ha valaki nem meleg, csúfolhatják, mert vörös a haja. Ha azért sem, akkor mert viccesen nevet, vagy mert lassú a matekórán. A homoszexualitás nem genetikai mutáció vagy betegség, nem trend, és nem is tanulható viselkedésforma, hanem egy újabb csodálatos lehetőség Istentől, a Fénytől, az Univerzumtól – ki-ki válassza ki a neki tetszőt – arra, hogy mi, melegek szerethessünk, hogy ti heterók megértést tanusíthassatok, és hogy mindketten gyakorlhassuk a  megbocsátást. Hiszen aki tudatlanságból, vagy tapasztalatok hiányában bánt minket, annak útmutatásra és megbocsátásra van szüksége, nem pedig egy ökölre az arcába…

Félteértés ne essék: egyáltalán nem “görcsölök rá” a gyermekkérdésre: ha lesz, lesz, ha nem, nem, de ez nem változtat a tényen: tudom, hogy képes vagyok felnevelni egy embert, akinek igaz a szíve, tiszta a tekintete és a helyén van az értékrendje. És ez a páromra is igaz, akiért egyenesen rajonganak a gyerekek, akinek a karjában a leghisztisebb csecsemő is édesen alszik, és aki épp gyermekorvosnak készül. Természetesen sem megvilágosult  kabbalistának, sem a világbéke receptjét jól ismerő politikusnak nem képzelem magam: nem tudom, mit kell tenni az anyagyilkosokkal, azokkal, akik rágyújtanak egy házat egy családra, vagy azokkal, akik gyerekeket erőszakolnak meg. Azt tudom, hogy ezek a világunkban uralkodó káosz elemei, míg egy tiszta homoszexuális szerelem pedig – épp úgy, mint az önzetlenségre épülő kapcsolatok bármelyike – a világunkat összetartó szeretet egyik formája. Lehetünk  melegek, biszexuálisok, heteroszexuálisok, a lényeg az, hogy organikus, szeretteljes életet éljünk és biztosítsunk a szeretteink számára, sohasem behódolva mesterséges társadalmi normáknak, ránk erőltetett státuszszimbólumoknak és az amerikai álomnak.

Búcsúzóul pedig megosztok veletek két bejegyzést, amelyek számomra felértek két fényes reménysugárral: “Irigylem a higgadtságodat, amivel ezeket a kommenteket tudod kezelni. Csak hogy tudd: szerintem még mindig te vagy az egyik legértelmesebb ember a magyar közéletben. Remélem, egy napon gyereke(ke)t neveltek majd Matannal, mert biztos vagyok benne, hogy neked való: bár a heteró szülők nagyrésze ilyen türelmes és bölcs lenne. A legjobbakat: egy anya és két gyermeke.” És slusszpoénnak a másik, rendkívül szórakoztató megjegyzés: “Húsz éve a lakosság többsége még a fogmosást is ezoterikus izének tartotta. Majd ezt is elfogadják…”

Az írás a life.hu oldalon jelent meg