Archívum: május, 2011


Sztár és ‘allűr – egy irodalmi vendégpost

Írta máj 28 2011

“Olvasni épp olyan stílusos, mint Chanel-ben napozni.”

Kedves Olvasók! A hét elején a magyar divatipar képviselőit, szerkesztőket, stylistokat, tervezőket és pár barátomat kértem meg arra, hogy meséljenek Nektek a kedvenc könyvélményükről, hiszen olvasni épp olyan stílusos, mint Chanel-ben napozni.

Stílusos műveltnek és tájékozottnak lenni, mind a világ ügyeiben, mind az emberi érzések rengetegében – stílusos tudni és szüntelenül tanulni, stílusos meg nem alkudni mindazzal, amit az élet biztosít számunkra. Hányan mondhatják el magukról, hogy egy párizsi burzsoá palota lakójával cseverésztek, az egyiptomi Királyok völgyének régészeivel találkoztak (és részt vehettek az ásatáson), valamint ott lehettek az ezerötszázas évek háborúiban?

A könyvek ablakot nyitnak egy olyan padlásszobának palatetejére, melybe még a legtörtetőbb, legrafináltabb emberek is felronthatnak, társaikat a hátuk mögé túrva, azonban perspektívájuk szüntelen szélesítése nélkül megrekednek, fennragadnak poros börtönükben.

A könyvek szárnyakat és el nem vehető látásmódot adnak, az emberi lény origójából ki nem téphető emlékeket – árnyalatokat a humánus lét bonyolultságához. Történhet bármi, ezek az élmények maradnak és gazdagítanak. A kalandregények szórakoztatnak, a korrajzok ismertetnek, a szépirodalmi alkotások tanítanak, a lírai művek betekintést engednek egy olyan érzékeny emberi lélek fókuszába, melynek megismerésére a mindennapokban nincs lehetőségünk.

Éppen ezért szeretnék minden kedves Olvasót arra kérni, hogy a nyáron vegyen a kezébe egy alkotást – a közel húsz könyvajánlat talán segít a választásban. Ebből a szelekcióból ma ízelítőként két hosszabb gondolatot szeretnék Veletek megosztani: Steiner Kristóf és az én személyes kedvencemet.

A főfogással a jövő hét elején várlak benneteket, a desszerttel a végén.

Jó szórakozást!
Az’Allürista

STEINER KRISTÓF – szabadúszó újságíró
MARGARET MITCHELL: ELFÚJTA A SZÉL

Hosszasan elmerengtem, mikor Az Allűrista levele megérkezett a postafiókomba: melyik legyen az a könyv, amit tiszta szívemből ajánlhatok, ugyanakkor agyafurt, stílusos, szórakoztató, és mindenekelőtt értelme is van. Yehuda Berg kabbalista köteteitől Victoria Beckham „That Extra Half Inch” című divatbibliájáig sokféle opció fordult meg a fejemben, és persze az ego-trip is beindult: melyik az a könyv, amellyel,szívesen azonosulok itt, az All-űrutazásom során. Éppen ezért arra a regényre esett a választásom, amelyet gyakorlatilag csecsemőkorom óra ízlelgetek: a mamám mutatta be nekem, hollywood aranykora iránti rajongásom során szerettem bele igazán, a limitált szériás Scarlett O’Hara Barbie babám megvásárlásakor hivatalosan is belebolondultam, és ma, közel a harminchoz azt hiszem, igazán kezdem megérteni, merről is fúj a szél…

Katie Scarlett O’Hara nem kevesebb, mint a népszerűkultúra első Madonnája – hiszen kompromisszumot nem ismerve viszi keresztül az akaratát mindenen, Vivienne Westwoodja – hiszen bebizonyítja, hogy egy díva egy zöld bársonyfüggönybe tekerve is díva, de elsősorban talán saját magunk 1800-as években élő inkarnációja. Az egész életében két férfi között örlődő asszony épp úgy kergeti az illúzióját, mint bármelyikünk: piedesztálra emelünk egy nem létező szerelmet, és addig locsolgatjuk a könnyeinkkel, míg végül elrohadnak a gyökerei. Közben pedig észre sem vesszük, hogy kényszeresen épített boldogság-díszlet helyén állt valamikor a valódi világunk, amely éppen úgy volt tökéletes, ahogy volt. Ha pedig szerencsénk van, mindeközben ott figyel egy Rhet Buttler is – egy valóságos szerelem, amely talán nem olyan habos-babos, mint a fodros alsószoknyák, de egy biztos: mellette „Soha többé nem fogunk éhezni!”

Margater Mitchell harmincas években született sztorija, az Eljfújta a szél sokkal több, mint minden szappanoperák és telenovellák ősanyja. Akkoriban, amikor a feministák nadrágkosztümökben kezdtek szaladgálni, és tudatosan eltaszították maguktól az írógépet, mondván: a „nő” és a „titkárnő” fogalma többé nem lehet egy és ugyanaz, egy cukormázba bújtatott időzített bomba landolt a könyvesboltok polcain. Főhősnője egy lány, aki abroncsos szoknyában és fűzőben libben be egy kerti mulatságra, ám két kötettel, néhány férjjel, és egy az egész világot lángba borító háborúval később minden sallangot levetkezve mondja ki azt, ami miatt a legkeservesebb tragédia után is érdemes feltápászkodnunk: „Holnap új nap virrad.”

DÁVID MÁTÉ – ügyeletes nagypofájú, Az’Allűr
OTTLIK GÉZA: ISKOLA A HATÁRON

A regény adaptációja a Bárkában

Éppen önmagamat kerestem, hétköznaponként nagyjából reggel félhéttől nyolcig, aztán kettőtől este tizenegyig, amikor az egyik nagyon kedves barátom a kezembe nyomta a könyvet. Az első hatvan oldal után a szereplők iránt érzett szánalmat felváltotta az oldalakat faló izgalom, majd a rangsorolás és azonosulás a szereplőkkel.
Az Iskola a határon egy olyan fejlődési regény, mely arra keresi a választ, hogyan is tarthatnánk meg önmagunkat, hogyan is őrizhetnénk meg személyiségünk igazi velejét a felszínes látszat világban – melynek aktuális szkénéjét egy határközeli katonai iskola adja meg, 1923-ban, ahová egy fészeknyi tizenéves újonc érkezik. Az ő miniatűr társadalomba való beilleszkedését követheti végig az olvasó, az örök lázadás, a szűnő lázadás és a megaláztatások mezején. Mindannyian beleszorulnak egy a gyermeki világ és a felnőttkor közötti intervallumba, egy magasabb létbe.

A könyv a szemmel láthatóakon túl szól azokról a megszentelt pillanatokról, melyeket bizonyos élethelyzetekben, személyek jelenlétekor érezhet az ember – mikor a földi, kézzel fogható racionális lét találkozik az érzékeléssel föl nem fogható, irracionális transzcendenciával, melyet szavakkal leírni egészen pontosan nem is lehet, azonban talán nem is kell. Aki fontos számunkra az tudja mit érzünk, néma gyereknek igenis érti az anyja a szavát, a látszatokból értő embereknek pedig oda kell sózni. „És amúgy, dögöljenek meg”.

Az Iskola a határon egy lenyűgöző történet, mély sztoikus gondolatokkal átszőve (Ottlik Kosztolányit és Márait vallotta mesterének), mint például nem szabad görcsölni a dolgokon, az élet úgyis megadja az igazán szükséges, oxigénszerű tartalmakat.

Különös olvasmány ez, mely minden egyes olvasatra újabb és mélyebb jelentéstartalmakkal bővül, középpontjában az ember megőrzése áll, legyen annak satuja egy katonai alreál, vagy a társadalom.

Kedvenc mondatom, mely a regénybeli alteregóm, az örök lázadó és megőrző, Medve Gábor mondd ki: „A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.”

Az írások az-allur.blogspot.com oldalon jelentek meg.

Bizalom és balítélet

Írta máj 21 2011

“Madonnát kihallgatják!”, “Lebukott a kabbalista szekta!”, “Milliók tűntek el Malawiban!” – harsogják a szalagcímek. Miközben a pletykalapok már azt találgatják, melyik keresztény gyülekezethez csatlakozik majd a popkirálynő a Kabbala Központ helyett, a világszerte a többezer éves bölcsességet oktató centrumokban szorosabban fogjuk egymás kezét, mint valaha.

Red String Time with Yehuda Berg, in Budapest.

Perez Hilton neve sokak számára ismerősen csenghet: ő az a blogger, aki rendszerint botrányos nyilatkozataival, vagy a fantáziánkra nem sokat hagyó öltözékeivel vívja ki a bulvársajtó érdeklődését, olvasóit pedig időről időre rémhírekkel traktálja: a Michael Jackson-rajongókat a pop királyának hamis halálhírével rémisztgette – jóval a valós tragédia előtt -, egy alkalommal pedig dollármillióktól fosztotta meg a Spice Girls tagjait, mikor kihirdette: a lányok törölték világ körüli turnéjuk további állomásait. Perez legújabb célpontja Madonna volt: a “kultur-blogger” ugyanis elhintette: a Kabbala Központ működését adóellenőrök vizsgálják, a pletyka pedig meg sem állt a Los Angeles Times címlapjáig, és néhány nap alatt Magyarországra is eljutott…

Három esztendeje tanulok kabbalát a Tel Aviv-i és a londoni központokban, és egy évvel ezelőtt a magyarországi tanulócsoportot is útjára indítottuk, ez alatt az idő alatt pedig semmi mást nem kaptam a tanáraimtól és a tanulótársaimtól, mint feltétlen támogatást és szeretetet, én pedig mindig úgy tekintettem rájuk, mint a saját családomra. Ezt a köteléket pedig még szorosabbra fűzi, hogy néhány hónappal ezelőtt saját budapesti otthonomat adtam át használatra a központ tanulóinak és tanítóinak. Amikor kirobbant a botrány, és megkaptam az első, majd a második és a sokadik rengeteg kérdőjellel tarkított levelet a “rokonaimtól”, mély levegőt vettem, és elmosolyodtam: “A legjobbkor.” Ezen a héten csütörtökön ugyanis Demi Moore, Ashton Kucther, Donna Karan és Madonna személyes kabbalaguruja Budapestre látogat, könyvbemutató előadásának címe pedig – lám, nincsenek véletlenek – “A fájdalom célja”.

Mondják: a történelem ismétli önmagát, ám én hiszem, hogy csupán addig, amíg nem tanulunk a saját hibáinkból. Tíz évvel ezelőtt, amikor az édesapám és az édesanyám kapcsolata zátonyra futott, egy kísértetiesen hasonló eset robbantotta ki a háborút. A buddhista központ – melyet saját két kezükkel építettek fel – azzal vádolta a papámat, hogy hanyag módon kezeli a közösség pénzügyeit, ez pedig vörös posztó volt az egész baráti körünk számára. Volt, aki támogatásáról biztosította édesapámat, és persze olyanok is akadtak, akik – minden spirituális tannak ellentmondva – kőkeményen ítélkeztek felette, a harc az egykor sokak számára a béke szigetét jelentő meditációs központot is ízeire szedte. Tizenéves gyerekként úgy éreztem: azok, akik a szellemi fejlődésemért voltak felelősek, cserben hagytak. Keserű és rettenetesen mérges voltam. Amit akkor, egy évtizeddel ezelőtt sokan nem értettünk meg, ma már világos számomra: még ha csal is valaki a kártyában, az nem a játékot, sosem a játékot, hanem a játékost kompromittálja…

Most összeszorított fogak helyett széles mosollyal tekintek a jövőbe. Nem engedem meg, hogy ugyanaz, ugyanúgy, mégegyszer megtörténjen velem. Bízok a kabbala erejében, a tanáraimban, és hiszek benne, hogy a hirtelen támadt viharon keresztül erősíthetjük a szellemünket és az egymás közötti kötelékeinket, amikor pedig elvonulnak a sötét felhők, tisztább lesz az égbolt, mint valaha. Az óceán másik oldalán pedig maga Madonna is ezt teszi: egy néhány nappal ezelőtti gálaesten épp oly büszkén viselte a kabbalisták amulettjét, a vörös fonalat, mint minden nap és minden éjjel az elmúlt másfél évtizedben. Karen Berg, a Kabbala Központ alapítója egy személyes hangvételű levéllel szólította meg a hallgatókat, mondván: ez egy teszt mindannyiunk számára, hiszen próbára teszi a bizonyosságot és az elhivatottságot. Minden nehézség ajándék, hiszen emlékeztetnek minket arra, amiről a csütörtökön bemutatásra kerülő könyv, a Kabbala és a szenvedés is szól: “mindig a hajnal beköszönte előtt a legsötétebb az éjszaka.”

“Kedves Mindannyian!

Ami köröttünk történik, lehetőséget ad arra, hogy több felelősséget vegyünk a vállunkra: a Raising Malawi Nemzetközi Alapítvány vadonatúj vezetőséget és igazgatót kapott, ők és a Global Philanthropy Group nevű szervezet segíti a munkánkat a jövőben, szemben a korábbi igazgatósággal, akikkel formális volt a kapcsolatunk. És bár a korábbi vezetőség tévedéseit senki sem teheti meg nem történtté, a csapat kemény munkáját is értékelnünk kell: több ezer éhező gyermek jutott élelemhez, vízhez és ellátáshoz a szervezetnek köszönhetően. A munka persze végtelen: célunk, hogy a betegek, árvák és nélkülözni kénytelen gyermekek megkapjanak minden lehetőséget ahhoz, hogy boldog, egészséges életet élhessenek. Az évek során rengeteg nehézséggel szembesültünk már, és ahogy a korábbiakkal, a mostanival is emelt fővel nézünk szembe, és küzdjük át magunkat rajta. Minden adatot az illetékesek rendelkezésére bocsátunk, és maximális együttműködésünkről biztosítjuk a szakembereket. Ugyanez igaz a Kabbala Központ tevékenységét megkérdőjelező hivatalokra. Bármiféle hivatalos vizsgálat után feddhetetlenek és erősebbek leszünk, mint valaha.

Szeretettel: Karen Berg”

Az írás a life.hu oldalon jelent meg

Az ártatlanság kora a melegpornóban – Boys in the Sand

Írta máj 15 2011

Miközben a Magyarországon is fogható kábeltévéken nevelkedett generáció számára a tiroli-gatyás Hansok és szénás kocsin érkező Günterek jelentették a homoszexuális pornográfia úttörőit, a tengerentúlon nemzeti hősként ünnepelték Wakefield Poole-t, a Broadway koreográfust, aki a hetvenes évek elején egyetlen filmmel, és mindössze 8000 dolláros költségvetéssel újraértelmezte a műfajt. A Boys in the Sand (Fiúk a homokban, 1971) nem csupán pornóként számít valódi mérföldkőnek, de nemzetközi fesztiválok győzteseként a filmtörténet megkerülhetetlen klasszikusává vált. A mozi, – amely popularitásában lekőrözte a legendás Deep Throatot (Mély torok, 1972) -  megszülte az első valódi gay ikont, Casey Donovant, és elegáns koronát helyezett az 1960-ban kirobbant szexuális forradalom üstökére is.

“A Boys in the Sand sikere egyszeri és megismételhetetlen volt”

A Boys in the Sand mai szemmel nézve elsősorban a hetvenes évek kultúrtörténeti lenyomata: a diszkó korszak, a Star Wars láz, és a Stephan King regényeinek tündöklése mind-mind ott pereg filmen, miközben a szőke, napbarnított Casey sellőfiúként feltűnik a tenger habjaiban, mágiával életre hívja álmai férfiát a háza medencéjében, vagy titokban kémkedik a kertben dolgozó, telefonszerelő után. Bár a főszereplő szoborszerű teste, és Kent (vagy talán még inkább Barbie-t) idéző, szélfútta, szőke haja már egyfajta előfutára a hamarosan beköszöntő „megszállott maximalizmus” korszakának, az évtized közepén végleg leköszönő naiv báj is jelen van: Donovan csokoládébarna felsőtestéhez, és lábaihoz képest feneke hófehéren világít. Mai szemmel nézve olyan ez, mint a fiatal Madonna buja hónaljszőrzete, sőt, szinte mint az egyiptomi fáraók piramisaiból előásott múmiák: távoli korok egzotikuma, amelyet ma egyesek csodálattal, mások értetlen undorral szemlélnek.

A rendező határozott célja az volt, hogy olyan módon mutassa be a homoszexuális aktus szépségét, amely az identitáskereső ál-hetero és biszexuálisokat meggyőzi arról, hogy a meleg szerelem nem természetellenes, és semmi esetre sem gusztustalan. A tudatosan használt klisék – a fehér fövenyen történő szeretkezés, vagy a szex munkásruhát viselő szerelővel – meglepő módon úgy működnek a filmben, mint a modern orvostudomány vakcinái: amikor a doktor csekély mennyiségű vírust fecskendez a makulátlan bőr alá, az emberi test még egészségesebb, ellenállóbb lesz. A banális és kiszámítható elemek éppen így emelik a filmet a korábbi „beteg”, deviáns gay filmek fölé. Ezektől az „előregyártott” puzzle-darabkáktól eltekintve a Boys olyan természetes frissességgel mutatja be férfi-férfi aktust, mintha Rómeót és Júliát látnánk a csalogány szavára ébredni. A szkeptikus – értsd, homofób, vagy öngyűlölő – néző talán „agyban” még emlékszik rá, hogy a szeretők a társadalmi sztereotípiák kapcsán „nem illenek össze”. Ám miközben figyeli őket, valahogy eltűnnek a nyárspolgárok szappanszagú szexualitásával övezett határok, és promiszkuitás, szabadosság helyett valódi szabadságra asszociál. Ezt erősíti, hogy a jelenetek – lévén az AIDS-korszak előtti időkben járunk – mind bareback, azaz óvszer nélkül történő összeolvadások.

A „mocsok és bölcsesség” elvét követve Poole az utolsó felvonásra tartogatta a valódi hardcore-elemeket. A romantikus, „kék lagúna” jelenetben Casey egyfajta szexuális eljegyzést szimbolizáló karperecet húz partnere, Peter Fisk farkára. A szakállas, sötét hajú „vadember”  így mintegy lemossa magáról az „alfa hím” skarlátbetűt, ennek csúcspontjaként pedig a szőke – a társadalmi berögződések tekintetében sokkal lányosabb – Donovan igazi férfiként teszi magáévá Fisket. A második, medencés jelenetben Marilyn Monroe utolsó, befejezetlen filmje, a Something’s Got to Give (Valamit adni kell, 1962) elevenedik meg, a tragikusan elhunyt szexistennő helyett azonban a tipikus latin macsó, Danny DiCioccio emelkedik ki a víztükörből, a pár pedig mindent megtesz, amit a Monroe-rajongók a „rough cut”-ot nézve  kristálytisztán láttak kibontakozni lelki szemeik előtt, ám az eredeti filmből – nyilvánvaló műfaji korlátok miatt – ki kellett maradnia. Az fináléban a bajszos, robusztus ezermestert, Tommy Moore-t az ablakból szemlélő Donovan végre eltávolodik a szentimentalizmustól, remek dramaturgiai fogásként azonban mindezt csupán gondolatban teszi, így a film utolsó képkockájáig megőrzi „tisztaságát”. Miközben könnyedén beleül egy hatalmas, koromfekete dildóba, és popperst szippantva Moore-ról fantáziál, nem is sejti, hogy az afroamerikai álmot megtestesítő férfi valóban úton van a lakása felé. Casey elélvez, majd nyílik az ajtó, és belép rajta Tommy – teljes fizikai valójában, majd bezárja az ajtót maga mögött. A filmmel együtt Donovan ártatlanságának kora is véget ért.

A Boys in the Sand sikere egyszeri és megismételhetetlen volt: a nyolcvanas években készült folytatás csúfos bukást szenvedett, Cal Culver pedig – mert hogy ez Casey Donovan valódi neve – off-Broadway darabokban lépett fel, és Casa Donovan néven meleg-barát panziót nyitott Floridában. A férfi az utóbbi hónapokban azzal került ismét címlapokra, hogy előkerült egy dokumentum, mely szerint titkos viszonyt folytatott az „igazi Supermannel”, Christopher Reeve-vel. A posztumusz-bulvárbotrány a legkevésbé sem volt elegáns húzás a sajtó részéről, hiszen ma már a feltételezett románc egyik szereplője sem lehet közöttünk. Culver 43 évesen hunyt el  AIDS-ben. A Boys in the Sand 2003-ban megkapta a minden idők legjobb meleg-filmjének járó GayVN díjat, Cal Culvert pedig egykori élettársa, a Disney-sztár Tom Tryon múzsájaként és legfőbb inspirációjaként emlegette – halála napjáig.

Az írás a Prizma – Filmtörténeti folyóiratban jelent meg.