Archívum: április, 2011


Ki alszik középen? – A szerelem “harmadik szeme”

Írta ápr 26 2011

Amikor a lemenő nap és a felkelő hold kristálytisztán látszanak az ég peremén, mindig eszembe jut, ahogy gyerekként órákon át figyeltem a papám és a mamám buddhista oltára fölött lógó tankát – a tibeti festményt. Buddha két oldalán ott ragyogott mind a két égitest, szimbolizálva a tökéletes egyensúlyt: a nappalt és az éjszakát, a befogadást és az adakozást, a hideget és a meleget. Ám sosem láttam olyan tankát, amelyen ott ragyogott középen a Vénusz… vagy a Mars.

Still can’t get satisfaction?…

Beau-val – nevezzük csak így – tavaly tavasszal ismerkedtünk meg egy mulatóban, amikor a párommal úgy határoztunk: ma éjjel a nyakunkba vesszük a várost, a kezünkbe pedig a pezsgősüveg(ek)et. Amikor már mélyen benne voltunk az éjszakában, észrevettünk egy szőke, kék szemű, fehér bőrű fiút, aki egyszerre szégyenlősen és kihívóan mosolygott ránk. Az ital egyre csak fogyott, a fiú pedig egyre közelebb merészkedett, míg végül eljött az a pont, ahol az ösztönök felülírtak mindent, amit a közerkölcs és a konvenciók kiköveztek számunkra. Őszintén mondom, nem tudom pontosan, hogyan történt, de a következő emlékem, hogy szenvedélyesen szerelmeskedünk az ágyunkban… hárman. Nem szexelünk, még csak nem is szeretkezünk, hanem szerelmeskedünk: tökéletes harmóniában. Másnap délután egymást ölelve, egymás hegyén-hátán, meztelenül ébredtünk fel, és furcsa módon egyikünk sem volt zavarban. Józanon valahogy még tisztábban láttuk, éreztük, hogy ami az elmúlt tizenkét órában történt, az nem egy futó kaland vagy egy részeg éjszaka volt, hanem egy Igazi Találkozás.

Azt mondják, ha valaki belekóstol a tiltott gyümölcsbe, soha többé nem térhet vissza az Édenkertbe… előttünk azonban tágra nyíltak a Paradicsom kapui. A következő egy hétre Beau gyakorlatilag beköltözött hozzánk. Napközben kiállításokat jártunk végig, órákat beszélgettünk Arthur Rimbaud-ról – vagy épp Karl Lagerfeldről -, és afféle gyorstalpaló kapcsolat-tanfolyamként felváltva néztük egymás kedvenc filmjeit, éjszaka pedig órákon át élveztük egymás csókjait és közelségét. A féltékenységnek, a bizonytalanságnak nyoma sem volt közöttünk. A kedvesem volt az ész és a stabilitás, én a lélek és a csapongás, Beau pedig a szív, amely egyensúlyban tartott minket. Be kellett látnom: a hosszú éveken át virágzó kapcsolatom a fracia fiú feltűnése előtt csendesen haldoklott. Olyanok voltunk, mint a franciadrazsé csokoládé nélkül: hiába a színes cukormáz, ha nincs a közepén semmi. Legbelül üresek voltunk, és ezt az űrt képtelenek voltunk betölteni ketten. Amikor ő ott volt, sosem veszekedtünk, ám abban a pillanatban, amikor hazament – akár csupán egy órára, hogy összepakoljon néhány tiszta ruhát – felszínre kerültek az ellentétek, és képtelenek voltunk kezelni a helyzetet. A szerelmünk csak Beau-val, hármasban volt kerek, egész, és bár ez mindkettőnket megijesztett, túlságosan féltünk attól, hogyha ezt hangosan kimondjuk, örökre elveszítjük őt, és – ami még rosszabb – talán egymást is.

A ménage á trois hajszálpontosan olyan volt, mint Woody Allen Vicky Kristina Barcelona című filmje: a párom volt a kissé önbizalomhiányos és könnyen befolyásolható, de a végletekig férfias és odaadó Juan Antonio, azaz Javier Bardem, én a hisztériára hajlamos őrült művész, Maria Elena, aki ölni is képes lenne a szerelemért – őt Penélope Cruz játszotta, Beau pedig a tapasztalatokra éhes, csábítóan friss és az élményeket szivacsként magába szívó gyönyörű Kristina – aki még külsőre is Scarlett Johansson férfiváltozata volt. Ahogy azonban véget ért az egyetemi év, Beau – akárcsak a filmben Kristina – továbbállt, hogy újat és még újabbat tapasztaljon, és amikor elbúcsúzott tőlünk, azt mondta édes, francia akcentusával: “Hörökke szeretni foglakö titket. Soá nem kapta’ ennyit senkitől, mint töletekö.”. És ezzel lezárult a mi francia kapcsolatunk…

Bár az ágyunk eleinte üresnek tetszett nélküle, a kettőnk közötti rés minden nap egyre keskenyebb lett, míg végül teljesen elveszett egy régóta várt, szerelmes ölelésben. Mindketten éreztük: mostanra megértettük, mi volt az a “titkos összetevő”, ami hiányzott a kapcsolatunkból. Nem egy harmadik félre, nem szokatlan szexuális kalandokra vágytunk, hanem olyan világra, amelyben nem úgy tekintünk egymásra a reggel első napsugarának ragyogásában, mint a kedvenc kispárnánkra vagy az otthonunk megszokott bútordarabjára. Olyan szerelemre, ahol nem engedjük meg magunknak, hogy azt a hangot üssük meg a másikkal szemben, amelyet a tesónkkal használunk, amikor a legrosszabb időpontban csörög ránk, hiszen “ő úgyis mindig az életem része lesz”. Beau megtanított arra, hogy a párom minden mosolya, pillantása, szava ajándék, és minden nap díszbe kell öltöztetnem a szívem, mielőtt ismét a kezébe adnám.

Ezt a történetet azért vetettem virtuális papírra, mert hiszek benne, hogy a szeretet bármilyen formája – legyen az a legszokatlanabb is – áldást és boldogságot hoz a világra. Ha a szerelmünk nem rombol, nem okoz fájdalmat mások számára, ha kölcsönös, őszinte, tiszta, akkor az se nem tisztességtelen, se nem erkökcstelen. Ki-ki eldöntheti maga, hogy a képzelet szüleményeként vagy a valóság tarka tollának történeteként tekint a mesémre, arra azonban senki ne gondoljon, hogy közfelháborodást kívánok kelteni, sokkolni vagy provokálni akarom az embereket. Az én olvasatomban ugyanis sokkal provokatívabb dolog úgy élni az értékes emberi életet, hogy tapasztalatainkat – legyenek azok jók, rosszak, kellemesek vagy kínosak – nem adjuk át másoknak, félve attól, hogy megbélyegez minket a társadalom. Az én hitem szerint mindannyian egy lélek vagyunk, és eredményeink, tévedéseink mindannyiunkat gazdagítanak… ehhez azonban a képzeletbeli kollektív könyvtárunkba kell, hogy kerüljenek.

Az írás a life.hu oldalon jelent meg

Tanulj te is repülni!

Írta ápr 21 2011

Sosem felejtem el, mikor kiskoromban a nyakamban viselt malát vagy a csuklómra tekert vörös fonalat nézegetve az ovistársam megkérdezte: mit jelentenek az amulettek? Amikor viszont röviden csak annyit feleltem neki: olyasmit, mint számodra az apró kereszt a nyakadban, kerekre nyílt szemekkel bámult rám. “Miért, az jelent valamit?”

Később az általános isiben is szembesültem vele, hogy néhány osztálytársam egy hittanóra után lazán besózott egy csigát, vagy lefejezett egy szarvasbogarat, csak úgy viccből. Azt hiszem, még a tízet sem töltöttem be, amikor először fogalmaztam meg magamban: a vallás – anélkül, hogy valaki lelki fejlődésének eszközeként tekintene rá – épp olyan, mint a babaként ránkragadt becenevünk. Sokakban kamaszkorukig fel sem merül, hogy sosem adta áldását rá, hogy az egész utca Bömbinek, Mókinak vagy Pipinek hívja. Ahogy arra sem, hogy megkereszteljék, megszabadítsák az előbőrétől, vagy vasárnaponként istentiszteletre hordják, esetleg rendszeres palacsintapartikra a tiszteletes otthonába… megtörtént eset.

Én magam buddhista családban nőttem fel, a tibeti mantrák mormolása közben pedig már gyerekként is fél szemmel a magyar szöveget követtem, hogy megfejtsem a kódokat. A vallási hagyományainknak ugyanis – bár sokszor csupán berögzüléseknek tetszenek – mindig vannak spirituális gyökerei. A Biblia tanításai is metaforikus értelemben segítenek a hétköznapok során – hiszen nem fizikai értelemben építünk égigérő tornyokat, hanem büszkeségünk, egónk tör az égig. A Vörös-tenger kettéválása az izraeliták előtt nem egy természeti jelenséget vagy egy David Merlini trükkjeit megszégyenítő varázslatot kíván szemléltetni, hanem a mindannyiunk birtokában lévő csodát: a teljes bizonyosság erejét. Épp ezért tartottam fontosnak, hogy – ha már Izraelben töltöm a nyugati kulturában zsidó húsvétként emlegetett Pészahot – utánajárjak, mit is ünneplünk valójában, a felszín alatt. Kutatás közben pedig valódi időkapura bukkantam…

A Pészah kozmikus időkapuja a Kos havának teliholdjakor nyílik meg, és egy olyan világba vezethet minket, ami 0% egót és 100% tiszta Fényt jelent. Ez az ünnep lehetőséget teremt arra, hogy ráakadjunk a lelkünk mélyén feketéllő negativitásokra, amelyek megakadályoznak minket a lelki fejlődésünkben, és nem mellesleg abban, hogy helytálljunk a munkahelyünkön, megtartsuk a pasinkat, vagy épp rászánjuk magunkat arra a hónapok óta tervezett nyersdiétára/jógatanfolyamra/hastánckurzusra.

A Kos havának 15. napján a Fény elér, és felfed minden apró sötétséget. Mindannyiunk életében van valami – egy rossz szokás, egy működésképtelen kapcsolat vagy a karácsonyi úszógumi -, amelyről szentül hisszük: ettől lehetetlen megszabadulni. A Pészah üzenete nem  más, mint hogy – ahogy az izraeliták az egyiptomi rabszolgaságot – a legrosszabb rémálmot is képesek vagyunk a hátunk mögött hagyni.

Tegnap este a kedvesem családjával, gyertyafényben ültük körül a Széder-tálat: egy furcsa tányért, amely olyasféle evilági, spirituális kapu, mint Harry Potter zsupszkulcsa vagy Neo piros kapszulája a Mátrixban. Maga a tányér, amin az ételeket elhelyezzük, a materiális világ. A rajta lévő pászka az elhivatottságot jelképezi, az égett csirkenyak  – amelyet vegánként igyekeztem tapintatosan odébbpasszolni – segít megszabadulni a negatívitástól, a tojással – amelynél ismét exkuzálnom kellett magam – feladjuk a bennünk tomboló részesülési vágyat, a keserű torma pedig a halál ízét kóstoltatja meg velünk. A legbizarrabb fogás, a zavaros lekvárra emlékeztető Haroset három gyökérből és hét gyümölcsből készül, és a spirituális munka iránti elkötelezettséget szimbolizálja, ha pedig még mindig nem volt elég a zöldségből, a petrezselymet sós vízbe mártva megédesítjük azokat az ítéleteket, melyek a következő évben ránk várnak. Végül pedig egy csodálatos hír az állandó fogyókúrázóknak: a saláta segít egyesíteni az erőinket, hogy eltávolítsuk a káoszt a világból.

Amikor a telihold fényében fürödve nyugovóra tértem, a hasamnál jobban már csak a fejem volt tele: azon merengtem, vajon átugorva a csibehúst és a tojást én is keresztülléphetek-e az időkapun, vagy kint rekedtem a többi vegával és azokkal, akik épp hímestojásokat festenek a közelgő húsvét alkalmából. És bár válasz nem érkezett sem Mózestól, sem a mellettem hortyogó páromtól, éjszaka furcsa álmot láttam, amely száz szónál is többet ért. A kabbala tanai szerint Isten neve – héberül Vav Vav Lamed – azt jelenti: dacolni a föld vonzásával. Azt hiszem, a Pészah, a húsvét, a ramadán, sőt a tiszteletesnél rendezett palacsintaparti is éppen erről szól: néhány órára, napra, hétre igyekszünk elszakadni attól a hittől, hogy a boldogságunk a csípőnk körméretéből, a mahagóni konyhabútorból vagy az új iPhone-applikációnkból fakad. Amikor pedig ezt az életszemléletet nem csupán egy ünnep kedvéért tesszük magunkévá, hanem azért, hogy mindannyian boldogabban élhessünk a Földön, világossá válik: hétköznapi vágyaink olyanok, mint a gravitáció. A földhöz láncolnak minket. Álmomban azonban félelem, ragaszkodás és fizikai szárnyak nélkül repültem a tenger felszínén remegő ezüsthíd felett. Ha csak egy éjszakára is, de kiléptem a mátrixból.

Az írás a life.hu oldalon jelent meg.

Edzőtermi házi(t)rend

Írta ápr 17 2011

Azt hiszed, hozzád könnyebb alkalmazkodni a fitnesz klubban, mint az őszi időjáráshoz a kedvenc szandálodban? Rágd át magad az aktív Cosmolány hét aranyszabályán, és garantáltan te leszel a bandád Sporty Spice-a.

“Tökre nemértem, mos’ mit kell engem bámulniii?”

1. Ne a szádat tornásztasd
Tudjuk, hogy a nyelv is egy izom, de ezt nem az edzőteremben kell megdolgoztatnod. Minél kevesebbet trécselsz vadidegenekkel, annál hamarabb letudhatod az edzésprogramodat, és csacsoghatsz a barátnőiddel a kedvenc kávézótok teraszán. És egyébként is, aki kicsit is komolyan veszi az alakját, annak ereje sincs cseverészni futás, spinning, vagy aerobic közben. „É-hésh ve-he-ledh mihújságh?”

2. A pasik nem az edzés kellékei
Igen, bármerre nézel, kigyúrt srácok gyúrnak körötted, de ez akkor sem a megfelelő alkalom arra, hogy megtaláld a herceget fehér lovon… vagy futópadon. Olvadozik a (maradék) sminked, csorog rólad a víz, és szexi mosoly helyett összeszorított fogakkal próbálod megemelni azt a nyamvadt súlyt. Nem a legromantikusabb első randi…

3. „Stop telephonin’!”
GaGának igaza van! Biztosan hiányzik a pasid, és fontos lenne megvitatni a barátnőddel, hogy mit vesztek fel az esti bulira, sőt a mamádnak is meg kéne mondani, hogy vasárnapra krumplis tésztát kérsz, de vegyél erőt magadon, és hagyd a mobilodat az öltözőben. Nem elég, hogy ha telefonálsz, nem tudsz a gyakorlataidra koncentrálni, de másokat is zavarsz, ha edzés közben órákon át hablatyolsz a semmiről unalmadban.

4 Intim szféra
Örülünk, hogy magabiztos vagy, és szereted a tested, de ez nem jelenti azt, hogy a többi lány is látni szeretné a szeméremajkaidat. Az öltözőt nem véletlenül hívják így: azért van, hogy átvedd a váltóruhád, nem azért, hogy pucéran vagdosd a körmöd, nyomkodd a mitteszereidet, vagy – a legrosszabb – szívecske fazont trimmelj magadnak. Nincs annál rémesebb, mint belépni az irodához közeli edzőterem zuhanyzójába, és látni, ahogy Saci, a produkciós menedzser anyaszült meztelenül ádáz harcot vív a narancsbőr ellen…

5. Mi folyik itt?
Vigyél magaddal törülközőt, és használd is! Hidd el, bármennyire is ki van száradva srác a szomszéd gépen, semmi szüksége arra, hogy a te izzadságodban fürödjön. És bár kutatások bizonyítják, hogy egy kissé izzadt pasi tesztoszteron-aromája bárkit őrületbe kerget, ne bízz abban, hogy ez fordítva is igaz: egy csöpögő csajszi látványától legfeljebb a takarítósrác kapja elő a szerszámát – a felmosórongyot.

6. Tükröm-tükröm…
Hiszed vagy nem, a tükrök azért veszik körül a termet, hogy lásd: helyesen végzed -e a gyakorlatokat, nem pedig azért, hogy hat perceként újraadagold az elpárolgott szájfényt, miközben 0.01 km/órás sebességgel tekersz a bicajon.

7. A jelszó „fitt”, nem pedig „outfit”
Kreppelt haj, térdzokni, és színtelen napszemüveglencse? Oké, Jane Fonda, ez nem divatfotózás, és Karl Lagerfeld sem lesz itt, hogy felfedezzen. Nyugodtan viselj normális, edzéshez való cuccokat. Egy cicanadrág és egy tank top tökéletesen megfelel. A farmert, a csőtoppot, és a Görkori Cindy-féle forrónadrágot tartogasd a strandra, vagy jelmezbálra.

Az írás a szeptemberi Cosmopolitan magazinban jelent meg.