Archívum: március, 2011


Vince Vaughn & Kevin James exkluzív – A megcsalás dilemmája

Írta márc 30 2011

Hűség. Egy szó, amelyet sokan sokféleképpen értelmeznek. Akad, aki a legfontosabb erényként tekint rá, és olyan is, aki nem kíván „lemenni kutyába” egy kapcsolat kedvéért. Egyesek ráeröltetik a párjukra, míg mások szenvednek a súlya alatt. A Dilemma című új film kapcsán Vince Vaughnnal és Kevin James-szel beszélgettem.

Dilemma a mozikban… és az életben

A Universal Studios a londoni Soho egyik sokcsillagos szállodájába trombitálta össze sajtólistájáról a legszerencsésebbeket: a hotel privát vetítőtermében karamelszínű borfotelekből nézhettük végig az Apolló 13 zseniális rendezőjének új filmjét, a Dilemmát. Két gyerekkori haver történetét, akik mindent elmondanak egymásnak… azaz csak majdnem mindent. Amikor ugyanis Vince karaktere rajtakapja enyhén túlsúlyos legjobb barátja feleségét egy fiatal, kitetovált csődörrel, roppant kínos helyzetbe kerül. El kell döntenie: hűséges lesz a haverhoz, és kertelés nélkül elmondja, hogy a kedvese a háta mögött nem túl kedves hozzá, vagy – mivel nem akarja, hogy a lány árulóként gondoljon rá – nem rondít bele a látszólagos családi idillbe…

Barátság = bizalom

„Azt hiszem, egy igaz barátság épp olyan fontos, mint egy szerelmi kapcsolat.” kezdi Vince, aki az alkalomra fekete inget húzott, épp úgy, mint kollégája. Ahogy félszavakból megértik egymást, sőt befejezik egymás mondatait, gyanussá válik: mintha a két férfi a valóságban is vérszerződést kötöttek volna. „Nem titok, hogy nagyon jó barátok vagyunk. Vince nem csak főhőse, de producere is a filmnek, én pedig már akkor tudtam, hogy engem választott a másik főszerepre, amikor még senki más.” nevet Kevin. A haverok tehát nem csak a vásznon, de a való életben is bebizonyították: legyen szó a forgatások utáni, éjszakai kocsmázásról Chicagoban, vagy egy millió dolláros szerződésről, biztosan számíthatnak egymásra. De vajon a barátnőikhez is ilyen hűségesek? Mrs Kevin James, azaz a fülöpszigeteki modell, Steffiana de la Cruz, és Vince Vaughn asszony, azaz Kyla Weber ingatlanügynök úgy tűnik, megütötték a főnyereményt: a két sráccal beszélgetve világossá válik: lehetsz hollywoodi szupersztár, tiéd lehet a világ legmegértőbb haverja, ha nem tiszteled meg a nagy Ő-t a lojalitással, közös életetek hosszú évek alatt felépített vára egy pillanat töredéke alatt omolhat össze.

A szerelem szabályai

A film sztárjai is egyet kell, hogy értsenek velem abban, hogy nagyon kevés olyan férfi marad harminc felett, aki még sosem csalt meg egyetlen lányt sem: mind tudjuk, hogy a hollywoodi partik világa egyébként sem a hűségről és önzetlenségről híres. Ám azok után, hogy néhány évvel ezelőtt több százezer dollárra perelt egy bulvárlapot, amiért az címlapon hozta le: megcsalta Jennifer Anistont, nem merek rákérdezni: vajon a „jóbarátnővel” való liézonja az őszinteségre épült -e. „Mára olyan fontos szerepet kapott az életemben a szerelem, hogy gyakorlatilag bárhová megyek, bármit teszek, mindenüt kürülvesz.” mondja. Nos, itt volt az ideje: a színész kislánya, Locklyn épp karácsony előtt született meg. Kevin James szerint onnan tudhatod, hogy a kapcsolatod jó irányba halad, hogy már nem érzed úgy, mintha tojáshéjon sétálgatnál a párod közelében. „Olyan ez, mint a vezetés: az első időszakban lassan haladsz a külső sávban, ám hamarosan feloldódsz, leengeded a napfénytetőt, és elkezded élvezni a dogot anélkül, hogy a szabályokon gondolkodnál.” Ezzel Vince is egyetért: „Amikor már nem azon aggódsz, hogy szerethető vagy -e, hanem képes vagy önmagad lenni, akkor kezdődik a közös utazás.”

Az igazság mindig megtalál

Mosolyogva léptem ki a nyüzsgő utcára a szállodából: bevallom, nem volt rossz karnyújtásnyira ülni Vince Vaughntól… persze ezt nem reklámozom majd, mikor a párom rákérdez, milyen volt a sajtóesemény. Vagy mégis el kellene mondanom?… A telefonomért nyúltam, hogy szóljak neki: egy Oxford Circus-i kávézóban írok, ott várom őt. Amikor néhány perc mulva belépett az ajtón, felragyogott az arcom. A film egyik mondata jutott eszembe: „Őszinteség. Nem menekülhetsz el előle, mert az igazság mindig megtalál majd.” A szemébe néztem, és csak annyit mondtam: „Tudod… Vince Vaughn nem rossz pasi… de tuti nem cserélnélek el.” Igaza lehet Carl Gustav Jungnak: a szerelem csak annak fedi fel legrejtettebb titkait és csodáját, aki képes a feltétlen odaadásra és érzelmi hűségre…

Az  írás a Life.hu weboldalán jelent meg.

Képesek a melegek szeretni?

Írta márc 22 2011

“Csináljon, amit csak akar, de csendben!”, “Azt hittem, ha már nem él itthon, legalább nem kell hallanunk róla!”, illetve “Forró vasrúddal szúrnám keresztül ezt a retkes köcsögöt!”. Néhány “finom” megjegyzés azok közül, amelyeket az elmúlt hetekben felröppent hírre, a házasságomra reagálva biggyesztettek embertársaim a különféle fórumok alá. És bár amikor erről beszélek, mindig előkerülnek a “Minek olvasod el?”, illetve az “Aki kiáll a sarokra, ne lepődjön meg, ha…” szentenciák, de azt hiszem, ez azért jóval túlmutat azon, amit érthetőnek, elfogadhatónak, vagy – ki merem mondani – emberinek nevezhetünk.

Két férfi szereti egymást. Két férfi, akik több mint négy évvel ezelőtt egy születésnapi ünnepségen egymásra néztek, elvesztek egymás tekintetében, és azóta együtt utaznak a világ háborgó tengerein keresztül. Mint minden kapcsolat, az övék is időnként romantikus csónakázásnak, vadvízi evezésnek tetszik, de egy biztos: az egymás és a világ felfedezésébe fektetett energiájuk épp annyit ér, mint bármelyik heteroszexuális páré. Sem többet, sem kevesebbet. Az egyikük orvos: hat éven át hajnalban kelt, és sokak számára lehetetlennek tűnő vizsgákon adott számot a tudásáról egy őt bíráló bizottság előtt, csak azért, hogy egy napon felnőhessen a hivatásához, a küldetéséhez: embereket gyógyíthasson. A másikuk egy vándorló lélek, aki végigjárta az emberi vágyak három lépcsőfokát: először csupán anyagi javakra vágyott, majd hírnévre és elismerésre, manapság pedig a spirituális felemelkedés vezérli.

Tette mindezt a kamerák kereszttüzében. Eleinte exhibicionizmus és a tömegből való kítűnni vágyás vezérelte, majd mikor felfedezte, hogy az élő tévéműsorok, az őt körülvevő stylistok, sofőrök és fodrászok vagy autogramot kérő tinik hada ellenére többre értékeli a piacon kenyeret árusító nénit, a kertben rózsákat ültető asszonyt, vagy a saját, alig-alig látogatott blogjába verseket pötyögő egyetemistát a milliárdokat érő, medencés villában élő médiamoguloknál, ráeszmélt: az ismertsége felelősséggel jár. A felelősség pedig azt jelenti, hogy a közötte és a közönsége között kiásott alagutat meg kell töltenie fénnyel. Bár azóta megírt egy könyvet, órákat körmölt a Kabbala Központ tanfolyamain, egyetlen kisbőrönddel körbeutazta a világot, a szőkített tincseit ősz hajszálakra cserélte, és még ma is előfordul, hogy széttárja a karját, felnéz a ragyogó napkorongra, és felteszi a kérdést: “Mit kell tennem?”
Mit kell tennem ahhoz, hogy a szülőföldemen élő lelkek, akikre testvéremként, barátomként, gyermekeimként és szüleimként tekintek, megértsék: nem kiváltságokért könyörgünk, hanem egyenlő jogokat követelünk.

Mit kell tennem, hogy a családom – az emberiség – épp olyan szeretettel fogadjon engem és a szerelmemet, mint a kutyáim, a macskám, akik sosem néznek ránk kérdőn: “Miért vagytok mindketten férfiak?”, vagy a tenger vize, amely épp úgy hűsít minket is, a szellő, amely épp úgy ölel át bennünket, mint bármely heteroszexuális szerelmespárt? Mit kell tennem ahhoz, hogy ne kelljen éveken át bolyonganunk a bürokrácia útvesztőiben ahhoz, hogy hivatalosan is összeköthessük az életünket, és akkor még nem is szóltam arról az akár évtizedeket is kitöltő kilincselésről, amely az örökbefogadással járhat, hiszen a kultúránkban elfogadott általános vélemény szerint egy árva gyermek jobb helyen van egy zsúfolt nevelőotthonban, mint egy szerető családban. Hiszen “Képesek a buzik szeretni?”, hiszen “Torzszülötteket nevelnek majd!”, hiszen “Miattuk hal majd ki az emberiség!”.

Szerencsére a nap – vagy talán inkább a Teremtő, Isten, Allah vagy a Buddha – fénye mindig választ ad a kérdésemre, hogy mit is kell tennem: folytatnom kell. Írnom kell. Beszélnem kell. Publikálnom kell, mosolyognom, sírnom, nevetnem, kiabálnom kell. Mert ha mások, akik nálam bátrabbak és bölcsebbek voltak nem tették volna meg, ma nem lehetne afro-amerikai elnöke az Egyesült Államoknak, a zsidók csendesen bújkálva ünnepelnék a Szombatot, és a nők a mai napig a konyha és a mosószoba rabjai lennének.

Mert a Földünk népességét és a lények boldogságát nem a melegek házasságjoga veszélyezteti, hanem a gyűlölet, az ítélkezés, a kegyetlenség és az ebből születő káosz, amely háborúkba, járványokba torkollik, lelki, testi betegségeket és halált hoz, amelyek bosszúszomjat szítanak, és újabb harchoz vezetnek egészen addig, míg mi, egymás testvérei, egymés lelkének darabjai kerékbe törjük, megkínozzuk és élve eltemetjük egymást. És miért? Mert az egyikünk más formájú szentélyben imádkozik, vagy mert sötétebb a bőrszíne, esetleg mert szebb autója, több felesége, nagyobb orra van. Vagy épp egy azonos neműt csókol álomba éjszakánként.

A célunk egy és ugyanaz. Szeretni akarunk! Szeretve akarunk lenni! Kérlek titeket, kedves, jó, bölcs, érző szívű emberek, nyissátok ki a szíveteket!

A fájdalom az élet sója

Írta márc 21 2011

Ugye veled is előfordult már, hogy találtál egy meseszép sálat az utcán? Vagy hogy egy antikváriumban fillérekért leltél rá a régóta keresett kedvenc könyvedre? Ilyenkor általában annyit mondunk: “hű, micsoda mázli”. Ám amikor egy tolvaj megszabadít minket egy köteg pénztől, vagy lekéssük a repülőnket a nyaralásra menet, az égnek szegezzük a tekintetünket, és felkiáltunk: “Miért épp velem történik mindez?!”

Az én fejemben is hasonló gondolatok kavarogtak, amikor – a saját hebehurgyaságom következtében – rossz reptéren próbáltam felszállni a repülőmre, amely a Norwegian Jade nevű tengerjáró hajó első állomásához szárnyallt volna velem. Hét órával később, sok száz angol fonttal könnyebben futottam be, és az ingerültségtől úgy éreztem, puskagolyók durrognak a fejemben…

Tükröm a tanítóm

“Hééé, Kristóf, hogy vagy?” - kiáltott a telefonomba egy távoli hang. Felragyogott az arcom: David Zakin volt az, a kabbalatanárom Tel Avivból - mindig így kezdi a beszélgetést. “Bongiorno!” – mondtam mosolyogva, és behúzódtam egy kis ház kapujába, hogy pár szót válthassak vele. Bár már fél éve elköltöztem Izraelből, David még mindig hetente felhív, hogy beszélgessen kicsit a lelkemmel. Soha nem felejtem el, hogy amikor először léptem be a Kabbala Központba, icike-picike American Apparel shortot viseltem és atlétatrikót, nagyjából hatvan kiló voltam, és olyan szőke, hogy Mae West cigánylánynak nézett volna ki mellettem. Ahogy leültünk, rázúdítottam a világ összes baját a mamám halálától az akkoriban nagyon komoly étkezési zavaraimon át egészen a szerelemmel kapcsolatos aggályaimig, ő pedig nem úgy hallgatott, mint egy terapeuta – akikkel természetesen szintén próbálkoztam korábban -, hanem mint egy nagy, erős fa, akitől az ember nem feleletet vár, hanem biztonságot. Az évek során olyan lett ő nekem, mint Pocahontasnak Fűz Anyó: anélkül segített rátalálni a fényre, hogy irányt mutatott volna.

Nagyon szeretem őt. Most is ugyanígy történt: ahogy elmeséltem neki kellemetlen kalandomat a repülőjeggyel, és hogy új járatra kellett helyet váltanom, csupán annyit mondott lelkesen: “Nagyon-nagyon gyönyörű!”. Másodpercek alatt megértettem, mit akart mondani. “Szégyenkenyér.” -magyaráztam barátnőmnek, Marynek a kabbalisták bölcsességét azokra a helyzetekre, amikor az ember olyasmit él fel, amiért nem dolgozott meg. “Az égből pottyant a kezembe ez az utazás, semmit sem kellett tennem érte. Ahhoz, hogy igazán a magaménak érezhessem, ahhoz, hogy teljes szívvel és lélekkel értékelni tudjam, le kellettt késnem a gépemet, és a saját, kemény munkával megkeresett pénzemet is bele kellett fektetnem. Különben ‘szégyenkenyér’ volna, és egyszerűen nem esne jól. Ahogy az az étel a legfinomabb, amit magunk készítünk, az az otthon a legmelegebb, amit mi magunk rendezünk be, és az a szerelem az igazi, amelybe energiát fektetünk – sokszor komoly küszködés árán is -, ez az utazás is így lehetett az enyém.”

Szégyenkenyér helyett szégyensó

Már majdnem a kikötőnél voltunk, amikor egy könyvesbolt mellett odalépett hozzám egy férfi. “Barátom, segíts rajtam! Megvettem ezt a kütyüt, de el kell adnom, nem tudom etetni a gyerekeimet. 850 euró volt, mondj egy össszeget, amennyiért megvennéd, és a tiéd!”. Csábító ajánlat – gondoltam magamban, és úgy véltem, egy próbát megér: majd olyan alacsony árat mondok, hogy biztosan nem megy bele az üzletbe, ha pedig mégis, legfeljebb lesz egy iPadem. “250, se több, se kevesebb.” – mondtam, ő pedig hálálkodva a nyakamba borult. “Köszönöm testvérem, megmentettél egy családot!”, ezzel pedig elővette a garancialevelet, a használati utasítást, a töltőt, és persze magát a mini számítógépet, betette egy zacskóba, összekötötte a fülét, és a kezembe adta, én pedig a táskám mélyére süllyesztettem, majd a kezébe nyomtam a pénzt. “Öröm volt veled üzletet kötni.” – mondtam, kezet ráztunk, ő pedig szinte ugrálva a boldogságtól eltűnt az egyik szűk sikátorban. A hajókabinunkba érve kiemeltem a zacskóból, és az ágyra csúsztattam – nehogy az ujjlenyomataimmal összemaszatoljam. Ebben a másodpercben mind a kettőnk ereiben megfagyott a vér: egy narancssárga, kockás doboz hullott a paplanra “sale” felirattal.

Az iPad sehol – a hűlt helyén ott fehérlik egy nagy csomag tengeri só. “Nem.” – ennyit tudtam mondani és az ágyra omlottam. Fogalmam sincs, hogyan és mikor, de a “bajba jutott papa” egy pillanat töredéke alatt Harry Potterként átváltoztatta a méregdrága komputert egy kiló sóvá – és mindez éppen azon a napon történt, amikor olyan hosszasan beszéltem Marynek a szégyenkenyérről: arról, hogy nincs a világon ingyen ebéd, és – néha azonnal, néha utólag, néha pedig csak a következő életünkben – mindenért fizetnünk kell. “Tudod, mi ebből a tanulság?” – kérdeztem réveteg tekintettel. “A szégyenkenyér.” – mondta ki Mary, én pedig megráztam a fejem. “Az, hogy drágán megfizet, aki túl sok sót fogyaszt.” – hangosan felröhögtünk, és perceken át vinnyogva nevettünk az ágyon fekve. “Tudod, mit, tegyük be a széfbe.” – kontrázott rá Mary. “Ez a kiló só sokkal többet ér, mint a nyakláncom!” És így is tettünk.

Néhány perccel később már egy meseszép, szecessziós átriumban kanalaztuk a fagylaltunkat. “Hogy vagy képes a legdrámaibb helyzetben is arra gondolni, mit üzen neked a végzet?” – kérdezte Mary, én pedig a csuklómra böktem. “A vörös fonalam mindig emlékeztet. Mikor úgy érzem, hogy a jégrémemet legszívesebben valaki arcába vágnám, a kanalat pedig lenyomnám a torkán, megpillantom a fonalat, és eszembe jut a kabbala.” – ezzel pedig felhúztam a kardigánom ujját, hogy megmutassam a talizmánomat… de csupán a hűlt helyét találtam. Valamikor az utazásunk során lefeslett a karomról. “Úgy tűnik, neked már a bőröd alatt is vörös fonal van.” – nevetett Mary, én pedig mosolyogva csóváltam a fejem. “Davidnak igaza volt: ez valóban nagyon-nagyon gyönyörű.”

Kristóf csodálatos utazásáról részletesebben is olvashatsz a Life.hu oldalon, és a Marie Claire februárban megjelent számában.