Archívum: november, 2010


Az állatoknak minden ember náci…

Írta nov 29 2010

Tegnap éjjel izgalmas beszélgetésbe bonyolódtam a Kabbala Központ budapesti tanárával: Daniel Eldar elmesélte, hogy egy középkorban élt bölcs, Izsák Lúria szerint a húsevés könnyedén beszennyezheti az emberi lelket, és a kabbala szerint nincs jogunk állatok sorsa felett rendelkezni. Ma éjjel az inszomniától vezérelve végeztem egy kis kutatómunkát

Fájdalmas… az igazság.

“Mindannyian Isten teremtményei vagyunk – az hogy kegyelemért és méltányosságért imándkozunk, miközben tovább esszük az állatok húsát, amiket miattunk öltek meg, számomra összeegyezhetetlen. Én akkor is vegetáriánus maradnék, ha az egész világ elkezdene húst enni. Ez az én tiltakozásom a világ állapota ellen. Atomenergia, éhínség, kegyetlenségek – lépéseket kell tennünk ellenük. Az én lépésem a vegetarianizmus. És azt gondolom, hogy egy nagyon fontos lépés. Gyakran emlegetik, hogy az ember mindig is evett húst, mintha ez megbocsáthatóvá tenné, hogy továbbra is ezt tegyék. Ha ezt a logikát követjük, akkor azt sem szabadna megakadályozni, hogy ember embert öljön, hiszen ez is ősidők óta megtörténik. Az állatokkal szemben, mindenki nácivá válik… Az állatok számára ez egy örök koncentrációs tábor.”

Isaac Bashevis Singer, Nobel-díjas amerikai író

Múzsák csókjai – avagy miért Madonna?

Írta nov 18 2010

Az emberek gyakran kérdezik tőlem: van-e példaképem. Ilyenkor hosszasan merengek, hogy naivan a Kisherceget említsem meg, vagy puszta polgárpukkasztásból ejtsem ki Paris Hilton nevét, de az igazság az, hogy ha igazán figyelünk, minden élő emberben találhatunk olyan vonást, amely inspirálhat minket – ha másért nem, azért, hogy tudjuk: ilyenek biztosan nem szeretnénk lenni.

Madonna megmondja

Akárhogy is, egy dolog biztos: a spirituális mentoraink felgyorsítják a fejlődési folyamatunkat. Ha megismerve őket leszámolunk a büszkeséggel, alázatossá válunk és útmutatást kérünk, azzal utat nyitunk a csodák sorozatának. Yehuda Berg, a Kabbala Központ egyik vezetője szerint nem számít, hogy hivatalosan vagy nem hivatalosan tanítanak minket a mestereink. “Mindegy, hogy egy osztályteremben ülünk-e, vagy egyszerűen felfigyelünk valamiféle azonos rezgésre, miközben egy idegennel beszélünk. A legfontosabb dolog az, hogy nyitottak legyünk a tudásunk növelésére” – véli Yehuda.

Bár én magam buddhista családban nőttem fel, így alig hároméves voltam, amikor először találkoztam Őszentségével, a Dalai Lámával, majd huszonöt évvel később már saját kabbalatanárom lett Tel Avivban, nekem is volt egy személyes múzsám, aki gyermekkoromtól fogva inspirált. Nevét elég megemlíteni egy baráti vacsorán, és bármelyik békés összeröffenés szenvedélyes vitába torkollik majd. Lesz, aki kardoskodik, hogy ő korunk legnagyobb művésze, lesz, aki azt mondja, hogy egy tehenészlánynak is több kisugárzása van, és persze olyan is akad, aki ragaszkodik hozzá, hogy belőle semmiféle hatást nem vált ki – ő a látens rajongó. Hazugság volna azt állítanom, hogy ő nem hatott rám, amikor elkezdtem a kabbalával foglalkozni – bár a szüleim kiskoromban meséltek már nekem az évezredes miszticizmusról. Ami azonban elindított az ösvényen, az az volt, hogy hiába volt élő tévéműsorom és szerepeltem magazinok címlapján, egyre rosszabbul éreztem magam. A “kishercegi” énem haldokolt, és olyasvalaki foglalta el a helyét, akit szinte nem is ismertem.

Néhány nappal ezelőtt az én múzsám egy amerikai tévéshow vendége volt, ahol az elmúlt hónapok tiniöngyilkosság-hulláma kapcsán arról beszélt: észre kell vennünk, hogy szinte függünk a rosszindulattól és a pletykáktól. Amerika a szabadság országa és a bátrak hazája volt, most pedig gyerekek végeznek magukkal azért, mert a társadalom azt érezteti velük: nem illenek a megszokott képbe. “A lányom sulijában van egy srác, akit sokan piszkálnak amiatt, hogy talán meleg, pusztán azért, mert gyakran visel lilát, ezért volt egy nagy beszélgetésem a tizennégy éves lányommal és a tízéves fiammal. Azt mondtam nekik, hogy akik bíráskodnak, azok valójában félnek attól, amit nem ismernek. Pontosan tudom, milyen érzés kirekesztettnek lenni: kamaszkoromban nem voltam sem menő, sem intellektuális. Magányos voltam, amíg a meleg balett-tanárom a szárnyai alá vett, és bemutatott a művészeknek, akik bebizonyították, hogy igenis rendben van, ha más vagyok, mint a többiek.” Ő ismét ki merte mondani: nincs jogunk senkit megítélni a bőrszíne, a vallása vagy a szexuális hovatartozása alapján. Sajnos olyan társadalomban élünk, ahol az internet, a pletykák és a magazinok kimondottan támogatják a rosszindulatot. Próbáld ki egyetlen napra: ne mondj rosszat senkiről és semmiről, és tartsd magad távol a pletykáktól.

Madonna számomra az önmegvalósítás manifesztációja. Az emberi vágyak három lépcsőfokát megjárva testiségre, majd hatalomra, végül spirituális fényre áhítozott. Azért inspirál, mert én is a “sex sells” törvényét kihasználva vívtam ki a figyelmet, majd a bugyuta botrányok után kezdtem ráébredni: most, hogy eljutottam idáig, ideje valami valódit adnom. Ma már az a célom, hogy az alagutat, amelyet irritáló exhibicionizmussal ástam ki magam és a közönségem között, egy nap sikerüljön megtöltenem fénnyel. Jézus, Gandhi, John Lennon… minden korban voltak, akik hitték: az országhatárok, a vallások és a társadalmi osztályok elmosódnak majd, egy lélekként élünk, és közös nyelvünk a béke lesz. Ahogy Gumimatrac a Gangeszen című könyvemben is írtam: “Ez sokak számára gyomorforgatóan gejl, másoknak irreális utópia lehet, én azonban büszkén hiszek benne, hogy egy napon senki sem fogja ismerni a gyűlölet szó jelentését.” A piros zsinór a csuklómon arra emlékeztet: az út vége, a cél sosem Smaragd város, hanem a saját farmunk. A lényegünk, esszenciánk, valódi természetünk mindig bennünk van, mi mégis a “szivárványon túl” keressük a célt.

A bejegyzés az Origo új magazinja, a Life.hu számára készült.

10 tény az új barátomról, Diegoról

Írta nov 06 2010

Néhány napja új pasi költözött be az otthonomba. És ahogy az az új viszonyokkal lenni szokott, a miénk sem indult felhőtlenül. Egy-egy konfliktus helyzetben úgy éreztem, képes lennék kinyiffantani őt, de persze tudtam, hogy nem érnék vele semmit… még így is maradna nyolc élete. Íme tíz tuti tény Diegoról, az én tetőtől talpig szőrös, új hálótársamról.

1. Diego nem szereti a maradék, hidegen felszolgált vegán csilis babot.

2. Diego a felmelegített maradék csilis babot sem hajlandó elfogyasztani.

3. Diego nem szereti, ha betakarom őt a paplanommal, ilyenkor inkább a kanapén alszik.

4. Diego nem takarítja el maga után a mocskát, és ezzel baromira fel tud bosszantani.

5. Diego retteg a tüzijátéktól.

6. Diegot gyakorlatilag rabságban tartom a saját otthonában, mert félek, hogy elhagyna, ha nem zárnám be az ajtókat és az ablakokat.

7. Diegonak még sose volt se csaja, se pasija. Diego aszexuális.

8. Diego megcsal a lakótársammal, Garry-vel: nem is titkolja, hogy minden éjjel vele hál.

9. Diego képes úgy eltűnni a házban, hogy már-már gyászolni kezdeném, amikor egyszercsak megjelenik a szobámban, és kárörvendően néz rám, mintha csak azt mondaná: “Haha, már megint majdnem hívtad a rendőrséget, mi? Lúzer vagy, az is maradsz.”

10. Ha nem simogatom Diegot, amikor ő azt parancsolja, megharap, és az érdes nyelvével fájdalmasan reszelni kezdi az ujjbegyeimet.

Ha esetleg valakinek nem esett volna le… Diego egy (vad)macska, akire két év után ráunt a gazdija. Hogy megmentsük őt a londoni gettoból, ahol az utca törvényei uralkodnak Kacor Királyok helyett, beköltöztettük őt magunkhoz. Welcome home, Diego!