Néhány évvel ezelőtt egy barátom meghívott a nagyszülei falujába, szüreti mulatságra. Mikor megérkeztem – bár mindenki nagyon udvarias volt -, a feszültség szinte tapintható volt a levegőben. Többen összesúgtak mögöttem: „Ez az a b*zi a tévéből.”, néhány nagymama pedig inkább a kertbe zavarta az unokákat játszani, nehogy lelki sérülést szenvedjenek egy homoszexuális közelében.

Figyelem: szókimondó, durva szöveg… és milyen igaz!

Ahogy felkelt a hold, és egyre csak fogyott a bor, a hangulat is – hogy stíleszerű legyek – felmelegedett, és mire besötétedett, már szinte én is tiszteletbeli lakója voltam a kis falunak: a gyerekek önfeledten fogócskáztak velem, segítettem megteríteni az utcabálra, és megtáncoltattam az asszonyokat, akiknek a férjük inkább a pálinkásüveggel ápoltak romantikus viszonyt. Akkor fogalmazódott meg bennem: ezek a jó emberek úgy vannak „a homokossal”, mint a mesében a zsoldosok Süsüvel: sosem találkoztak vele, de mivel olyan rossz a PR-ja, rettegnek tőle. Most eljött az ideje, hogy „vidám lelkünket megértse gyerek, nő, férfi”, így összeállítottam egy listát a minket övező sztereotípiákról és tévhitekről. Íme.

1. A melegek nyitott kapcsolatban élnek.

Persze, ahogy minden kutya harapós, minden férfi csalfa, és minden nő vásárlásmániás. Épp úgy, ahogy egy heteroszexuális kapcsolat is száz fajta lehet, a homoszexuálisok viszonyai is sokfélék. Egy friss, széleskörű internetes kutatás, amely kétmillió hetero és kétmillió homoszexuális bevonásával készült, azt bizonyítja: mindössze egy százalékkal több meleg él a promiszkuitás lehetőségével, mint heteroszexuális. Akkor mégis mi erősíti a szereteotípiát? Ugyanezen felmérés kiértékelte a melegekkel kapcsolatos sajtóhíreket, kereskedelmi tévés összeállításokat, mozis utalásokat és dalszövegeket, és kiderült: a média nagyban felelős azért, hogy milyen kép alakul ki az emberekben a homoszexuálisokról. A szemlézett elektronikus vagy írottsajtó-termékek fele a melegeket drámai, mókás, feminin és ledér karaktereknek mutatja be. A hiba tehát – szó szerint – „az ön készülékében van”…

2. A meleg kapcsolatokban az egyik fél „fiú”, a másik „lány”.

Aha, amennyire Monet festményei fekete-fehérek. Bár gyakori, hogy az egyik fél a szexben inkább passzív, a másik pedig inkább aktív szerepet tölt be, ez egyáltalán nem általános: sok meleg nem szereti beskatulyázni magát efféle jelzőkkel, és él a szabad választás jogával – az ágyban is. Ráadásul attól még, hogy valaki adott esetben gyakrabban passzív, nem feltétlen „ő a nő” a kapcsolatban. Mi tesz valakit lánnyá? Az, hogy főz, mos és takarít?! És mi a helyzet akkor, ha ezeket a házimunkákat éppen az a fél végzi, aki adott esetben aktív a szexben. Mi van akkor, ha mindeközben a passzív partner ügyesebben cserél kereket egy kocsin, és ha egy Lady GaGa klip megy a tévében, átkapcsol a híradóra? A „Ki a fiú, és ki a lány?” kérdés már önmagában sztereotípia. Mindeketten férfiak vagyunk, köszönjük szépen.

3. A homoszexuális kapcsolatok nem tartanak sokáig.

Manapság, amikor a házasságok 51%-a válással végződik, ez a kérdés cseppet sem releváns. Egy kapcsolat nem attól lesz hosszú, vagy rövid, hogy a felek férfiak, nők, vagy traanszexuálisok -e, hanem attól, hogy tisztelik – e egymást, megtanulnak -e kommunikálni egymással, és felelősséget vállalnak -e egymásért, és önmagukért. Nekem személy szerint életem során két hosszú távú kapcsolatom volt: az egyik hét éven át tartott, a másik három és fél éve tart… a mai napig. Ezek a szerelmek jóval hosszabbak, mint a legtöbb velem egyidős, heteroszexuális barátom és barátnőm kapcsolatai.

4. Egy rámenős homoszexuális „meleget csinálhat” egy hetero fiúból.

Erre annyi százalék esély van, mint hogy belőlem heterót faragjon egy rámenős nő. (Segítek: az eredmény 0%.) Ha valakit nem érdekel a szex egy azonosneművel, nyilván nem fogja megtenni. Ha viszont vonzza őt a dolog, de még nem találkozott olyasvalakivel, akiben megbízik, és aki tetszik neki annyira, hogy meghozza ezt a döntést, előbb-utóbb össze fog akadni ezzel az illetővel, ez csak idő és bátorság kérdése. Egy azonban bizonyos: ha megtörténik, akkor nem a már „gyakorló” homoszexuális meleggé az illetőt. Olyan ez, mintha azt mondanánk: Colombus feltalálta Amerikát. Nem, kérem, Amerika bizony mindig is ott volt…

5. A meleg párok nemi betegek.

A nemi betegségek nem a melegek keresztjei. Egy (a kizárólag a fejlett országokra kiterjedő) STD kutatás szerint a 25 év feletti lányok több, mint fele szenvedett már valamilyen szexuális úton terjedő fertőzéstől, és a legtöbb fertőzésnek a fiatal nők vannak kitéve. Csak egy példa: négy felnőtt nőből egy biztosan szenvedett már HPV-től. Ami a legrettegettebb nemi úton terjedő betegséget illeti, a szakemberek az ezredforduló óta „HIV bumm”-ról beszélnek a heteroszexuálisok körében: hazánkban átlagosan 80 új fertőzöttet regisztrálnak évente, ebből nagyjából 20-25 nő, a fennmaradó férfiak közül pedig 10-15 heteroszexuális. Ez azt jelenti, hogy a frissen regisztrált betegeknek alig több, mint a fele homoszexuális férfi. Az ítélkezés helyett inkább mindannyian – nemtől és szexuális beállítóttságtól függetlenül – figyeljünk oda a biztonságos szex szabályaira, és vigyázzunk egymásra.

6. Ha egy meleg pár ellátogat egy szaunába/fürdőbe/strandra, stírölik a pasikat az öltözőben.

Persze, ha a helység tele van Brad Pittekkel, George Clooney-kkal, és Robert Pattinsonokkal. Ahogy egy heteroszexuális nő sem nézne meg minden meztelen férfit egy szaunában – sőt, jelentős részüket legszívesebben letakarná egy törülközővel, mi sem vagyunk kíváncsiak minden pasira. A Magyar Nemzeti Szívalapítvány kutatása szerint a fejlett országokban a túlsúlyos és elhízott emberek arányaötévente megduplázódik, és csak Európában és az Amerikai Egyesült Államokban jelenleg több mint 70 millió ember elhízott, ezen felül további 163 millióan túlsúlyosak, arányosan pedig Magyarországon még ennél is nagyobb mértékű a túlsúly és elhízás előfordulása. Ha tehát egy heteroszexuális férfi azzal legyezgetné a büszkeségét, hogy melegek legeltetik rajta a szemüket, először irány az edzőterem…

7. A melegek nagyképűen azt hiszik, hogy bárkiből képesek heterót csinálni.

Ha kicsit önironikus akarnék lenni, azt mondanám: bár így lenne. Gyakran viccelődünk azzal, hogy „nincs hetero pasi, csak makacs”, természetesen ezt mi sem gondoljuk komolyan. Nyilvánvalóan vannak nyomulós melegek, de nem többen, mint levakarhatatlan csajok, vagy „érezd magad megtisztelve, hogy leszólítottalak” pasik. Ha egy meleg meghív valakit egy italra, ám az illető heteroszexuális, nincs szükség külön használati utasításara: a „nagyon köszönöm, megtisztelő, de kihagyom” ugyanannyi eséllyel működik majd, mintha egy ellenkező nemű kérne randit. A „nem vagyok langyi, takarodj te torzszülött” viszont nem azzal szemben bántó, aki kedvesen közeledett, inkább egyfajta intellektuális öngól annak, aki megengedi magának, hogy állat módjára viselkedjen bárkivel szemben is.

8. A melegek, akik kézen fogva sétálnak, vagy megcsókolják egymást, fel akarják hívni magukra a figyelmet, és exhibicionisták.

Ha David és Victoria Beckham megcsókolják egymást a vörös szőnyegen, és ez „cuki”, „szexi”, vagy „bájos”, miért ne tehetném meg én, Sugár Berci, George Michael, vagyy Elton John a saját párunkkal? Eszünkben sincs pukkasztani, vagy sokkolni bárkit is – egyszerűen csak szeretjük egymást, és nem szégyenkezünk miatta. Olyan társadalomban akarunk élni, ahol nem szólnak be, vagy köpnek le egy kéz a kézben andalgó párt a ligetben, ehhez pedig arra van szükség, hogy ne rejtőzködjünk. Természetesen nem arról van szó, hogy pávatollal a fenekünkben vonaglunk – nem szabadosságra, hanem szabadságra vágyunk. Néhány évtizeddel ezelőtt Amerikában még megbotránkoztatta az embereket, hogy fekete diákok is járhatnak korábban „fehér iskolákba”, ma pedig az Államoknak afroamerikai elnüke van. Ez lehetetlen lett volna anélkül, ha az elnyomottak gettókban maradnak, és nem szocializálódnak, mondván: „Ne borzoljuk a kedélyeket.”

9. A melegek házasságjoga és gyermekvállalási joga tönkretenné a család intézményét, és szégyent hozna a házasság intézményére.

Ha valaki ellenzi a melegek házasságát, nagyon egyszerű dolga van: ne lépjen frigyre azonosneművel. Ha viszont az piszkálja a csőrét, hogy ezt mások megteszik, akkor nem a házasság intézményét védi, hanem a szabad szerelem ellen küzd. Nem mintha pártolnék egy ilyen törvényjavaslatot, de mint felvetés érdekes lehet: aki attól retteg, hogy a házasság szentségét sárba tiporjuk, miért nem a heteroszexuálisok válása ellen kampányol? A szüfrazsettek óta az „apa újságot olvas, anya főz” családmodell csak illúzió, és nem is szabad mesterséges falakat vonni a világ természetes változása elé. Heteroszexuális házaspárok, szingli szülők gyerekeinek, és azonos neműek által nevelt gyerekeknek is épp annyi esélyük van a teljes életre, mint bárkinek. Ha valaki aggódik a gyermekéért, és azt akarja, hogy félelem nélküli világban kelljen élnie, nevelje őt úgy, hogy ne bántson másokat azért, mert nem pont olyanok, mint ő.

10. A meleg pároknak nincs se Istenük, se vallásuk.

Én buddhista családban nőttem fel, a párom pedig zsidó, mindketten Kabbala tanulók vagyunk, és hiszünk Istenben, a Fényben, vagy az Energiában – nevezzük akárhogy is. Vannak közeli barátaink, akik mormonok, számtalan meleg keresztény szervezet dolgozik világszerte, és homoszexuális muszlimok is harcolnak azellen, hogy pokollal és kénköves tűzzel fenyegessék a meleg hívőket. Az Öt Kenyér egyesület honlapján részletesen olvashat bárki a Biblia félrefordításáról és kiforgatásáról: „A szöveg nem ír a szexuális irányultságról, ugyanazért, amiért nem beszél televízióról és repülőgépről. Az irányultság fogalma csupán a XIX. század végén jött létre. Emellett a Biblia három helyen beszél elkötelezett homoszexuális kapcsolatokról, s ezek közül egyiket sem ítéli el. Amikor Isten elpusztította Szodomát, az írás szerint lakói könyörtelenek és gonoszak voltak a szegényekkel és a rászorulókkal, valamint a látogatókkal szemben. Ezek a szöveghelyek nem utalnak szexuális cselekedetekre.” Spirituális szempontból a Tíz Parancsolat nem csupán néhány dogmatikus törvény, hanem azt jelentik, hogy bizonyos helyzetekben hasznos, ha korlátozzuk a vágyainkat, és nem élünk a reaktív magatartás nyújtotta gyors megoldásokkal. A „parancsolatok” – amik szintén egy szerencsétlen fordítás következtében hangzanak ilyen szigorúan magyarul – azt tanítják, hogy az embereknek felelősséget kell vállalniuk a tetteikért, és mérlegelniük kell, mielőtt döntéseket hoznak mások vagy a saját szellemi fejlődésük rovására.

A bejegyzés az Origo Női Lapozó számára készült.

„Száz vágy muzsikál most az éjben…” énekelte egykor Karádi Katalin, és az örök dívának – mint mindig – igaza volt. A vágy az ami éltet minket. Szívünk csak azért ver, ereinkben azért áramlik a vér, testünk azért mozdul meg, mert a vágy hajtja, állandó késztetést érzünk arra, hogy a beteljesülést keressük.

“Ez a dal csupa ölelés…”

A buddhizmus és a kabbala is egyetért abban, hogy ami igazán meghatározza énünket, hogy kik is vagyunk legbelül, az nem más, mint a vágy. Sőt: a kabbalisták szerint egyedi vágyaink alkotják saját identitásunk alapját is. Egy divattervező például mindent elsöprő kreativitásra, egy édesanya a gyermekei biztonságára, egy egy tudós a fizikai világ törvényeinek megértésére vágyik. A politikus hatalomra, és társadalmi elismerésről, míg egy gyermek általában a játék örömeiről és a szülei állandó közelségéről álmodozik.

Mire is vágyik a szívünk valójában? Hogy ezt megfejtsd, tegyél fel magadnak egy kérdést: tíz másodpercig gondolkodj azon, mire vágysz legjobban a legjobban az életben, majd írd le ezt a cikk alatt található hozzászólások közé. Miután ezzel megvagy, olvasd el a többiek vágyait, kívánságait: boldogság, lelki béke, bölcsesség, elégedettség, szeretet, hatalom, egészség, esetleg vagyon, és pénz. Ezt a kérdést emberek tízezreinek teheted fel világszerte, és várostól, országtól függetlenül a válaszok majdnem esetben teljesen ugyanazok lesznek. De vajon mi a közös ezekben a válaszokban?

Egy egységes és közös tulajdonsággal rendelkeznek: a felsoroltak közül egyiket sem mérhetjük meg, foghatjuk kézbe, vagy szagolhatjuk meg. Egyik sem fizikai, materiális dolog. Ámbár a pénzünket megszámolhatjuk, de mi az, amit igazán akarunk pénztől? A tényleges készpénzt, vagy amit a pénzzel megvásárolhatunk? Anyagi biztonságot, a szabadságot, önmegvalósítást …, amelyek ugyanúgy azok a „nem kézzel fogható” dolgok, amiket mindenki keres.  És valóban: hiába kapnánk készhez egy milliárd dollárt, ha egy sivatag kellős közepén élnénk, ahol a bankjegyek semmit sem érnek, soha nem kezdhetnénk semmit a zöldhasúval.

Yehuda Berg, a „Kabbala ereje” című könyv szerzője szerint hiába vágyakozunk a sikerre és a boldogságra, ha nem akarunk részt venni az ahhoz szükséges munkában. „Lehet, hogy vágyakozunk arra, hogy lefogyjunk, vagy arra, hogy leszokjunk a cigiről, de ez nem ér sokat, ha nem vagyunk hajlandóak megtenni a kihívásaink legyőzéséhez szükséges erőfeszítéseket.” mondja, majd hozzáteszi: lehet, hogy akár a nagyszerűségre is törekedünk, de nem akarjuk vállalni a kockázatot és a sebezhetőséget, ezért inkább kicsik maradunk és megrekedve. Hatalmas dolgokra vágyakozunk, viszont vágyakozunk-e a velük járó felelősségre is? „A hiány a valódi vágy serkentője. A valódi vágy pedig a kulcs ahhoz, hogy teljesítsük a küldetésünket ebben a világban.”

Kabbalisztikus szempontból az év egyik legfontosabb, legerőteljesebb napja az ezen a héten esedékes Skorpió-újhold. Két feladatod van: tanuld meg megbecsülni azt, amid van, és ne arra összpontosíts, amid nincs. A megbecsülés maga az áldás. A második: ha változtatni szeretnél az életeden, de úgy érzed, hiányzik a „lökés” ahhoz, hogy tegyél is érte valamit, keresd meg az alapproblémát. Vajon kibújsz-e a felelősség alól? Félsz a kudarctól? Lusta vagy? Ha az alapproblémával megküzdesz, valószínűleg rá fogsz jönni arra, hogy érdemes volt megtenni az erőfeszítést és vállalni a kockázatot.

A London Fashion Week sok szempontból mostohagyermeknek számít a világ divathetei között, a legtöbb tervező Párizsban és Milánóban mutatkozik be, a leghírhedtebb partik New Yorkban pörögnek, a brit fővárosban csak a valódi lokálpatrióták maradnak ünnepelni a stílust.

On The Spot…

Ám míg a Nagy Almában csupa olyan hölgy és úr foglal helyet a kifutókat övező széksorokban, akik minden valószínűség szerint hónapok óta azon agyalnak: melyik öv és táska melyik outfithez passzol, és kellőképpen kifinomultak lesznek -e az illusztris vendégek között, Londonban a végletek emberei is bátran helyet foglalhatnak a bemutatókon. Akad itt szakadt farmerban, kinyúlt pólóban, kócos hajjal és tegnapelőtt felkent sminkkel érkező érdeklődő is, de tetőtől talpig brit lobogóba tekert, vagy épp felfújható guminő jelmezbe bújt fashion victim is. És ami a legmeglepőbb: itt egyikük sem számít renitensnek.

Az idei divathét a Vogue nemzetközi divateseményével kezdődött Londonban: a Fashion’s Night Out lényege az volt, hogy a neves divatbiblia és a világ legnagyobb áruházai, legfelkapottabb üzletei és legmenőbb ruhamárkái kollaboráltak egy rendezvénysorozat erejéig. Az esemény záró akkordja Carrie Bradshaw kedvenc cipőtervezőjének, Manolo Blahniknak és a legendás londoni luxus üzletháznak, a Liberty-nek egyszeri és megismételhetetlen együttműködését ünneplő parti volt. Az üzletek késő éjszakáig nyitva tartottak, itt az „egyszerű, halandó” vendégeket is a vörös szőnyegen fogadták, ahol ballonkabátos paparazzi fotósnak öltözött statiszták készítettek képeket róluk Marilyn Monroe korát idéző, gigantikus fényképezőgépekkel. A trükk működött: vihorászó csajok egyensúlyoztak az olcsó tűsarkokon, hogy egy napra VIP-fényben tündököljenek, és – ha csak néhány percre is – megérinthessék a cipellőket, amelyeket modern Hamupipőkeként várnak a fehér lovon érkező hercegektől… aki csak nem akar megérkezni.

Kelet London azonban már egy másik London: itt nincsenek brit zászlókat ábrázoló plüss sapkákat áruló standok, a Starbucks kávézók helyett kis, rumlis-hangulatos kuckókban fogyasztjuk a szója latténkat, és az igazán felkapott partikat arról lehet felismerni, hogy senki sem tud róluk, csak az a néhány kiválasztott, akik egy szűk padlásfeljáró bejáratánál fogyasztják a kis üveges vodkájukat, és bár leginkább ügyesen sztájlingolt hajléktalanokra emlékeztetnek, közelebbről megnézve ismerősek lehetnek… talán a legutóbbi Vogue, Dazed and Confused, vagy Nylon egyik fotósorozatáról. Ez a parti is ilyen volt: egy shoreditch-i, spontán fehérre meszelt loftban egy tucat fiatal fiú fél, vagy totál meztelen képe lógott a falon, miközben a tavalyi év egyik legkeresettebb férfimodellje Cole Mohr, aki Marc Jacobs, a Burberry és Valentino múzsája alkalmi lemezlovasként rohangált a dj pult és az italok között. A „mocskos szépség” jegyében az eseményen kizárólag üveges sört fogyszthattunk, amelyet jéggel megpakolt rekeszekből rántott elő egy tetőtől talpig kitetovált pult nélküli pultos (hajthatatlan sörgyűlölőkként ezért mi a sarki indiai boltban vásárolt vörösborunkat sörösüvegekbe rejtve csempésztük be a partira). Miközben sorra érkeztek a szépségipar jeles képviselői, a művész udvariasan csevegett az őt körülrajongó vendégekkel, kedvese pedig – egy baba arcú, szőke fiú – bájosan mosolygott mellette. Brett Llyod még 2008-ban utazta körbe Európát, és a MySpace generáció jeles képviselőjeként a weben “taggelt” pár jóképű srácot: „Helyes vagy. Lefotózhatlak/alhatok nálad?” A gyűjteményből mára egy rendhagyó poszter-album állt össze, Quieter Poster Boys címen. A fiúk – a látszat ellenére – mind elmúltak 18 évesek, de kétség kívül ez volt az est egyik leggyakrabban felmerülő kérdése. A másik, inkább költői kérdésre azonban senki sem kapott választ: vajon milyen érzés lehetett a kiállítás képeit végignézni Brett jelenlegi pasijának…

„A szépség a szexről szól.” véli Vivienne Westwood, ezt az álláspontját pedig cipőorrokra erősített műfarkakkal hangsúlyozza, ez a kompozíció pedig talán még a különc fotós srácnak is sok lett volna. A Selfridgesben megrendezett retrospektív cipőkiállításon a drabális platform bakancsoktól a strasszokkal kirakott, Hollywood aranykorát idéző estélyi topánokon át egészen az új erőre kapott gladiátor szandálokig minden megtalálható itt, amit meg kellene mutatnunk egy Földünkre látogató idegen lénynek, ha az az elmúlt fél évszázad viselettörténetéről kérdezne. „Azt hiszem, rengetegen szeretnének azt a stílust képviselni, mint én, de mikor meg akarják testesíteni a szépséget, elbizonytalanodnak, és győz a puritanizmus.” mondta egyszer Westwood, és igaza van: sörösdobozokkal, fekete dildókkal és a klasszikus Louis Vuitton monogram újraértelmezésével operáló munkáit nézegetve unalmas kis papucsoknak tetszenek az olyan – egyébként zseniális – cipőtervezők remekei, mint Manolo Blahnik, vagy Jimmy Choo. Persze Westwood ruhái, cipői, és kereszteket, méregfiolákat formázó parfümös üvegei nem a klasszikus szépség hírnökei Sokkal inkább fétistárgyak, melyek elvek, politikai üzenetek, stílusirányzatok lenyomatai, és persze mindenekelőtt az alternatív képzőművészet manifesztumai. Ahogy ő maga üzente nagy port kavart kijelentésével: „Ebben a világban egyre nehezebb hallatni a hangod, de én mindig megtalálom a módját: a szexszel, a rock ‘n’ rollal és a kollekcióimmal politizálok.”

A divatbemutatók modelljeiben ebben az évben – a változatosság kedvéért – nem az volt a közös, hogy zörgő csontokkal és kilógó bordákkal vonulnak végig a kifutón. Hogy a huszonöt deka plusznak, vagy a járásra alkalmatlan cipőknek köszönhető-e, azt nem tudni, azonban ez a szezon az óriás esésekről szólt a manökenek számára. Míg a Victroria House-ban megrendezett Fashion Tv „Egyszer volt, hol nem volt…” showján egy szemmel láthatóan újonc modell bukott orra a lépcsőn, a Wauxhall Fashion Scout eseménysorozaton egy szerencsétlen kislány saját ruhájának uszályán korcsolyázott végig – gyakorlatilag a teljes kifutón. A hab a tortán a Burberry bemutató volt, ahol négy manöken harapott a parkettbe az inkább karókra, mintsem lábbelikre emlékeztető cipőket viselve.

A divathét maradandó nyomokat hagyott a városképen és a résztvevőkön is: Londonban nemre és korra való tekintet nélkül – és sajnos minimális önkritikát is mellőzve – mindenki extra feszes leggingsben vagy csőfarmerben, oldalt kibuggyanó úszógumival rohangál, natúr vászonból készült szatyortáskával a kezében, és persze ipari mennyiségű Vitamin Watert iszik – egyrészt mert minden bemutatón ezt osztogatták a szervezők, másrészt mert valószínűleg így igyekeznek semlegesíteni az egy hét alatt felhalmozott, egészségügyi határértéket jócskán meghaladó koktélmennyiség hatását. Jövő februárig – mire beköszönt a London Fashion Week 2011 ősz/tél – talán sikerül is. Addigra remélhetőleg divatba jönnek a bővebb nadrágok is, vagy legalább az úszógumikat elrejtő szemellenzők.