“Táncos, színész, vagy modell.” hangzott a válasz, mikor feltettem egy barátom 11 éves kislányának az ominozus “Mi leszel, ha nagy leszzel?” kérdést. Meg sem lepődöm. Manapság a legritkább esetben mondja azt egy ifjú álmodozó, hogy az inspirálja: cipész, cukrász, vagy épp kitűnő háziasszony legyen. Ám még ennél is szokatlanabb volna, ha valaki azt felelné: “Olyan szeretnék lenni, mint Isten.” Pedig – ha igazán mélyen értelmezzük a küldetésünket ezek a bolygón – ki más lehetne ideális példaképünk?

Bocsi… nem bírtam ki!

Bármilyen menő cuccai vannak Mary-Kate Olsennek, akármilyen csábos mosolya van Julia Robertsnek, és mindegy, milyen sok pénzt kaszál J. Lo egyetlen filmmel, mindannyian csupán az élet egy-egy specifikus területén lehetnek idolok számunkra. Ám ha a megbocsátást, az önzetlenséget és a jóságot fontosabbnak tartjuk, mint a legújabb trendeket, a hollywoodi fogsort vagy a pénzt, új példakép után kell néznünk. Ne félj, nem kell szakállt növesztened és egy felhő tetejéről parancsolatokat és dogmákat hirdetned… egyszerűen csak be kell ragyognod mások és önmagad életét.

Ez persze nem azt jelenti, hogy máris a világ urának képzeljük magunkat, ítélkezünk, bíráskodunk mások felett. Nem kell “beugranunk” Isten helyére, ehelyett az isteni magatartást kell elsajátítanunk. Semmilyen helyzetben sem hibáztatunk másokat a sorsunk alakulásáért, és felismerjük, hogy a valódi ellenségünk nem az ország kormánya, az eső, a semmitmondó bulvárhősök vagy a kötekedő főnök, hanem a saját reakciónk ezekre a nehézségekre. Ha pedig azt hiszed, ez egyenesen képtelenség, hiszen “mégiscsak emberek vagyunk”, gondolj csak bele: Isten a saját képére teremtett bennünket, tehát amire ő képes, az nekünk is megy, ha nagyon akarjuk. Köztudott, hogy agyunk teljesítményének töredékét használjuk ki, ez pedig a lelkünkre is igaz. Ha képesek vagyunk meggyőzni magunkat arról, hogy – történjék bármi – vigyázunk a bennünk égő spirituális fényre, a nehézségek egyszeriben lehetőségekké válnak. Michael Berg, a “Becomig like God”, azaz “Istenhez hasonlóvá válni” című kötet szerzője éppen egyik könyvén dolgozott, amikor megszületett a kisfia, Joshua. A csecsemőről hamar kiderült, hogy Down-kóros, de Michael nem omlott össze. “A Down-kóros gyerekek szüleinek közösségében számtalan csodás embert ismerünk meg, akikkel más körülmények között tán soha sem találkoztunk volna” – magyarázta.

A Kabbalában a Sátán sem a festményekről ismert, vasvillás, szarvakat viselő ördög, hanem a bennünk lakozó önzés. Ahogy azt a rajzfilmekben látjuk, mikor a hős két vállán ott ül az angyalka és az ördögfióka, az egó hangja sajnos sokkal hangosabb, mint az őrangyalé: “Tömj csak magadba még egy szelet pizzát, lendítsd a magasba a középső ujjad a figyelmetlen sofőrnek, egy ártatlan csók becsiccsentve nem számít megcsalásnak”. Ám mikor rá hallgatunk, önmagunk számára választjuk a sötétséget, és események hosszú sorát indítjuk el: elém vágott egy kocsi a lámpánál, rákiáltok, emiatt türelmetlenül beszélek a párommal, ő rosszkedvű lesz és egy üveg Nutellába fojtja a bánatát, elrontja a tegnap kezdett méregtelenítő diétáját, jól összekapunk, másnap pedig lemondjuk a közös nyaralást. A sor végtelen. Mindezt azért, mert egy pillanatra a Sátán lett a példaképünk Isten helyett. “Ha egy hajón ülünk, és valaki elkezdi fűrészelni maga alatt a fát, hiába mondja, hogy azt tesz, amit akar, hiszen ez az ő saját széke” – mondja Eitan Yardeni, Madonna Kabbala tanítója.”Az egész hajó elsüllyed majd. Tévedés azt hinni, hogy azt kezdesz a saját sorsoddal, amit akarsz. A te sorsod mindannyiunké.

A teljes, szerkesztett bejegyzést az Origo Női Lapozóján találod meg.

…tartja egy keleti közmondás, és valóban: gyakran bele sem gondolunk, milyen kártékony lehet egy-egy szaftos pletyka. Ennek ellenére celeb-bloggerek és magazinok ezrei élnek meg mások pocskondiázásából, hiszen a közönség kíváncsi a hírekre, és élvezettel továbbadja azokat. Amikor pedig nem a hírességek narancsbőréről suttogunk, akkor is jó okot ad egy kis baráti összeesküvésre a szomszéd kiszáradt kertje, a kolléga túl rövid szoknyája vagy hogy az a kigyúrt futársrác állítólag a fiúkat szereti.

“Ez nem pletyka, ez hálózati munka!”

Spirituális szempontból azonban a pletyka olyan, mint a drog: lehetséges, hogy aktuálisan óriási energialöketet kapunk tőle, ám hosszú távon kíméletlenül megbosszulja magát. Ha pletykálkodsz egy másik emberről, ítélkezel felette, a karma törvénye értelmében pedig amit kibocsátunk, az visszatér hozzánk. “Mások bajairól hallani olyan, mintha megfeledkezhetnénk a sajátjainkról. Ám a pletyka minket bánt végül, nem azt, akiről szól – minden visszaüt” – írja Yehuda Berg a Felhangoló – Napi útmutatók egy jobb élet felé című könyvében. “Másokról pletykálkodni olyan, mintha szándékosan akadályoznád a lelki fejlődésedet. A jóság iránti vágyad legnagyobb ellensége, ha ítélkezel és rossz színben tüntetsz fel másokat. Fékezd a nyelved, hogy féktelen lehessen a lelked.”

Bár a pletykálkodás a mindennapjaink részévé vált – akárcsak az evés vagy az ivás -, legalább annyira kell figyelnünk arra, hogy mi hagyja el a szánkat, mint hogy mi kerül bele. Hosszasan merengünk, hogy mit főzzünk vasárnap ebédre, vagy milyen koktélt rendeljünk a bárban, de fele ennyit sem gondolkozunk azon, hogyan beszélünk másokról. Éppen ezért Yehuda Berg szerint érdemes letesztelni, mennyire vagyunk pletykafüggők. “Próbáld ki, akár csak egyetlen nap erejéig: ne beszélj össze-vissza senkiről sem. Ha valaki megteszi helyetted, válts témát. Vess fel olyasmit, amit a pletyka szereplője kiemelkedően jól csinált, ami miatt pozitív fényben tüntetheted fel.”

Egy friss, reprezentatív kutatás szerint a világon a legtöbb pletykának egy majd’ harminc éve a reflektorfényben tündöklő sztár, Madonna van kitéve. A mélyen spirituális énekesnő korábban valódi pletykakirálynő volt: Madonnával az ágyban című dokumentumfilmjében például kikotyogta bátyja homoszexualitását, amellyel a sztár családja a díszbemutatón szembesült. Mostanra azonban mindez gyökeresen megváltozott: Madge kitiltotta otthonából a pletykalapokat, és mesekönyvet írt Mr. Peabody almái címen, amely a legkisebbeket is megtanítja a szavak erejére. A történetben egy kisváros imádott tanáráról azt suttogják a tanítványok, hogy mindennap iskolába menet almát lop, ám a mese végére kiderül: a férfi minden hónapban előre kifizeti a reggelit a zöldségesnek. És bár a pletykát terjesztő kisfiú bocsánatot kér a tanár úrtól, az azt feleli: “Tépj szét egy tollpárnát, és szórd szét a pelyheket a toronyablakból, majd szedd össze mindet.” A fiú kétségbeesetten így felel: “Hisz ez lehetetlen.” Mire Mr. Peabody csak annyit mond: “Sajnos így van. Minden egyes pihe egy-egy elejtett szó, amelyek már elrepültek a széllel, és messzire viszik a rossz híremet.”

A bejegyzés teljes, szerkesztett változatát az Origo Női Lapozóján olvashatod el.

Néhány hónappal ezelőtt, a könyvem borítójának fotózása után együtt vacsoráztam a világhírű fotóssal, Greg Gormannel. A pasi olyan zseniális, hogy akár álló farokkal fotózott hollywoodi sztárok, és persze a közönség is lazán elhiszi, hogy a képeinek semmi köze a pornográfiához – ez színtiszta művészet.

Van, aki forrón szereti a teát…

Oké, elfogadom. Ám… a vacsorán jelen volt egy fiatal fiú is, akinek hivatalosan az a foglalkozása, hogy ellazítsa a nem mindennapi fotózások és forgatások modelljeit – fizikai és lelki értelemben egyaránt. Ez sem pornográfia, ez pszichológia. Oké, ezt is elfogadom. De ha mindent kimentünk ez alól a bélyeg alól, akkor tulajdonképpen mi a pornó?

Ezen a vacsorán egyértelműen kikristályosodott számomra: a pornó tulajdonképpen egyfajta templom, ahová belépve a művészetet az emberi ösztönök oltárára helyezik a filmesek, és ha a pornó rossz, fel is áldozzák azt. Ha jó, akkor viszont a produktum – akár egy aranyozott Krisztus, Krisna, vagy Buddha szobor – fényesen ragyog az ösztöneink oltárán. Ez a rituálé pedig sikeres együttműködéseket szül, amelyek alkotók százezreit teszik milliárdossá, fogyasztók millióit pedig pornófüggővé.

Tavaly Svédországban tizenhárom pornófimet támogatott a kormány mintegy ötvenezer eurónyi összeggel, mert a filmek nem a megszokott, uniformizált pornó-forgatókönyvek szerint épültek fel, az állam pedig kulturális hozzájárulásként számolt el az adományozott összeggel. Ezzel szemben itthon jogi akadályokba ütközik egy – a PEP! fétis-számából is ismert – felfújható gumibárány filmes használata, mert a honatyák szerint a bari szodómiára sarkallja hódolóját. Sem a “béget, ha b*szod”, sem a “tépd a gyapjút, kúrd a bárányt” szlogen nem nyerte el az illetékes szervek tetszését.

A rágógumi-pornókultúra egyik zászlóvivője, Pamela Anderson egyszer azt mondta: „Minden ruha kövérít, ezért a lehető legjobb mindig mindenhol meztelennek lenni.” Valószínűleg nem értene vele egyet a Nők a Nőkért egyesület vezetője, Wirth Judit, aki szerint viszont az a baj a pornóval, hogy egyfélének mutatja a szexualitást, és aki a pornót nézi, azt hiszi, neki is tárgyként kell kezelnie a nőket, és tenyészbikaként a pasikat.

A Prizma folyóirat harmadik lapszámának bemutató eseménye – amely tegnap került megrendezésre a Fogasházban – alaposan rácáfolt erre, ezt a sztereotípiát pedig már a megnyitón elmondott “A vendég” című versemmel is igyekeztem szertefoszlatni. Az est folyamán a vendégek kerekasztal-beszélgetésen vehettek részt a pornográfia mozgóképes formáiról, végignézhették az Alice Csodaországban 1976-os pornó-musical változatát, és Weöres Séndor Médeiájának sziluettjáték átdolgozását is megtekinthették, a – természetesen témához kötődő fotókkal és festményekkel teleaggatott – kiállítóterem pedig egész éjjel nyitva állt.

Azt hiszem, a Kimaradt Jelenetek Rendezvénysorozat első estjét majdnem annyira élvezték a vendégek, mint a megnyitó-versem főhőse, David azt a bizonyos new yorki éjszakát Allen Ginsberggel…

Ez a bejegyzés a tegnapi megnyitó-beszédem vadhajtása.