Archívum: április, 2010


Tanár Úr, köszönöm…

Írta ápr 28 2010

Mondják, hogy ha van egy kedvenc könyvünk, az minden problémában, minden élethelyzetben a segítségünkre lehet. Popper Péter írásaira ez különösen igaz – ezt pedig a Mesterkurzus könyvbemutatóit moderálva értettem meg igazán. Most pedig, hogy a bulvárújságok gyakran faggatnak az örökbefogadással kapcsolatban, különösen jól esett újra olvasni beszélgetésünket gyermekekről, nevelésről, és az oktatásról. Én ezzel az emlékkel búcsúzom a Tanár Úrtól. Emlékszem, heteken át lehetetlen volt elérni őt, és épp mikor már szinte feladtam a reményt, megtaláltam őt eldugott kis rejtekhelyén. Ahová – biztos vagyok benne – még most is vissza-vissza tér…

Bevallom, picit irigylem, hiszen szeptember közepéig a főváros felé sem néz. Elárulja, merre jár, mit csinál?

Nem járok semerre sem, épp ez a jó benne. Van egy kis házunk egy pici faluban. Oda elbújunk a feleségemmel. Sokat alszom, néha írok, bámulom a felhőket és a kutyákat.

A nyár rengeteg művész számára sokkal inkább számít az év végeének, mint a december. A tanárok, diákok is ebbe a kategóriába tartoznak. Önnek melyik hónappal kezdődik az év?

Számomra is szeptemberrel, amikor indul az egyetem.

Sorsdöntő találkozások: szülők és gyermekek” című könyvében szívbemarkolóan és pontosan taglalja a felnőttek és a gyermekek világának találkozását. Miért pont ezt a témát választotta akkor?

Egyszer nyilvános interjún azt kérdezték Örkénytől: “Mondana nekünk valamit arról a titokzatos valamiről, amit ihletnek nevezünk? Mitől függ egy művész ihlete?” Mire Örkény: “Az előlegtől. Minél nagyobb az előleg, annál nagyobb az ihlet.” Komolyra fordítva a szót: úgy vagyok vele, mint annakidején Lengyel Menyhért. A riporternő azt kérdezte tőle, hogy: “Mester, hogyan alkotta meg a Csodálatos Mandarin fantasztikus szimbolikájú történetét?” A 90 éve felett járó mester őszintén elcsodálkozott, majd helyre harapva a protézisét, azt válaszolta: “Hát úgy, ahogy a többi művemet: eszembe jutott…”.

A könyv igazi iránytűként szolgálhat kétségbeesett szülőknek, tanároknak, akik képtelenek kezelni az osztályukat, de huszonévesként is afféle érzelmi térképet jelent a felnőtté válás nehézségeivel kapcsolatban. Ott vannak azonban a gyerekeknek, akik most mennek iskolába és most ismerkednek meg az új elvárásokkal. Új nehézségekkel kell megbirkózniuk, és a könyv még nem nekik való – már csak azért sem, mert nem tudnak olvasni. Őket hogyan készítsük fel, hogyan „vértezzük fel”?

Mire? Az Életre? Ez nem lehet tanult, tudatos folyamat. A szülőknek természetesen kellene élniük. Egy fontos: értse meg a gyerek, hogy az életben kudarcok is vannak, nem csak sikerek. Nem tragédia, ha az ember néha elesik. De keljen fel! Azt hiszem, erre nem igen tanítjuk meg a gyerekeket. Éppen ezért minden elesést tragédiaként élnek meg.

Ma nagyik nem sütnek palacsintát és nem kötnek pulóvert, az anyuka nem főz otthon, az apuka nem jön haza hatkor és olvas újságot a kanapén, és ami a legfontosabb: a legtöbb családban a gyerek a családfő. Ez egy természetes folyamat, amivel meg kell barátkoznunk, vagy probléma, amit meg kell oldanunk?

Ez sajnos komoly probléma, mégpedig a modern élet klasszikus problémája. Többek között ettől esnek szét a családok, és ettől lesz kicsit hülye némelyik gyerek. Mert a másik gyerek baromságai jobban hatnak rá, mint a felnőttek okosságai. Arra azonban nem tudok válaszolni, hogy ezt a társadalmi trendet hogyan lehet megoldani – ha egyáltalán meg lehet oldani.

A főszerkesztőm mesélte, hogy egyszer olvasott egy felejthetetlen írást öntől George Bernard Shaw „Hogyan kell verni a gyereket?” című tanulmányával kapcsolatban. Akárhogy kutattam, nem akadtam rá, de nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hogy mivel fogta meg őt ennyire … Mesélne egy kicsit erről?

Valóban nagyon figyelemfelkeltő tanulmány. Shaw ugyanis azt írja, hogy csak őszinte indulatból szabad megütni a gyereket, de olyankor „megengedett”. Hidegvérrel azonban soha! Az olyan mondatok, mint a „Na, majd hazamegyünk, és akkor megkapod a magadét!”, csupán rombolnak, sosem építenek.

Az iskolai körmös és elfenekelés helyett később jött az intő, mostanában pedig egyre több helyen divat, hogy egyszerűen kizárják az iskolából néhány napra a rendetlenkedőt, aminek tulajdonképpen még örül is. A legtöbb alsó tagozatos iskolában pedig most már jogszabály-ellenes a buktatás. Jó ez az irány?

Nem. Már Káin története is erre figyelmeztet: az érzelmi elutasításnál, a kiközösítésnél nincs károsítóbb élmény. Ennél még a fizikai fenyítés is „barátságosabb”.

Ajánlana néhány olyan könyvet, amely a gyerekek számára útravalóként szolgálhat az ilyen nehézségek során?

Janikovszky Éva könyvei, később a Kisherceg, és a Csudálatos Mary igazi mérföldkő lehet a gyerek életében, hiszen mindhárom a felnőtt és a gyermeki világ határainak összeolvadásáról mesél. És nagyszerűen.

Pár napja beszélgettem egy barátommal, és szóba került a nemi identitás kérdése gyermekkorban. Vannak szülők, akik egyenesen pánikrohamot kapnak, ha hatéves fiuk a Barbie babákat nézegeti szívesebben a játékbolt polcain, mint a kisautókat és repülőmodelleket. Ilyenkor mi a „teendő”… ha van egyáltalán?

Nincs semmiféle teendő, és elzavarni sem kell a gyereket a fiús játékok felé. Ha van a szülőknek fölösleges pénzük, vegyenek neki Barbie babákat, akár többet is. Van egy mondás: több szerető mindig kevesebb, mint egy.

Klisé, de igaz: a gyerekfilmek és a rajzfilmek egyre erőszakosabbak, agresszívabbak. A srácokat és kislányokat ma már nem lehet lekötni Mazsolával és Tádéval, helyette lövöldöző robotok és böfögő-fingó, „vicces” tehenek és csirkék vették át a hatalmat. Hagyjuk, vagy ne hagyjuk, hogy a gyerekek azt nézzék, ami a tévéből „folyik”?

Nem lehet nem hagyni. Ugyan mivel lehetne megakadályozni, hogy a tiltott gyümölcs édesebb legyen? Semmivel. Inkább beszélgessenek a tévében látott műsorokról, az sokkal többet ér.

Önnek mi a legszebb gyerekkori emléke? Egy élmény, egy érzés, egy illat vagy egy ölelés… bármi.

Mikor megláttam az első orosz katonát, és nem kellett többé rettegni. 10 éves voltam.

A beszélgetés a Liwett magazin számára készült, 2009-ben.

bolyongok a város peremén…

Írta ápr 24 2010

…még akkor is, ha nem én vagyok a legendás énekesnő, Záray Márta. Sőt, a képzőművész, Szesztay András sem én vagyok, pedig ha ő lennék, lélegzetelállító fotókat készítenék. Persze azért előnye is van annak, hogy én vagyok én: így – többed magammal – megnyithatom András A város peremén, ahol élek című kiállítását a Karinthy Szalonban…

“Én komoly ember vagyok. Nem szeretem léhaságokra fecsérelni az időt.” mondja a “fölnőtt” a Kishercegben. Az üzletember, a lámpagyújtogató és a király azonban roskadoznak az önmaguk által magukra testált felelősség alatt. Szesztay András azonban nem ilyen. Ő is azt vallja, amit “mi, gyerekek”: “Szó, ami szó, a fölnőttek nagyon furcsák.” Még akkor is, ha már kinőtte a B612-es kisbolygót, és most a XI. kerületi Önkormányzat Kulturális Bizottságának elnöke.

“Sokszor azért fényképezek, mert mélyen bánt, és tehetetlenül felbosszant, hogy az emberek úgy mennek el a minket körülvevő virtuális csodák mellett, mintha azok nem is léteznének. Az ilyen pillanatok megörökítése segít abban, hogy legközelebb nyitottabb érdeklődéssel szemléljük környezetünket, és tudatosítsuk magunkban, hogy az élet sokkal több tekintetben szép, mint ahogy első látásra tűnik.” vallja, és ezt a szépséget bárhol megtalálja… akár egy elhagyatott gyártelepen is. Hiszen “az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejt”.

Fürjes Viktória fiatal fotós, akinek András kifejezetten tehetsége elismeréséül kíván teret adni azzal, hogy közös tárlaton mutatják be – azonos helyszínen készült – felvételeiket. A megnyitó idűpontja: 2010, április 27, kedd este, 6 óra. Helyszíne: Karinthy Szalon, XI. kerület, Karinthy Frigyes út 22. Hogy barátaim, Frenkó Zsolt, és Horváth Károly milyen meglepetéssel készülnek, nem tudom, de én egy verset viszek magammal. Egy verset, ami azt üzeni: nem minden az, aminek látszik…

Remélem Neked is elmondhatom!

Tel Aviv – Otthon a világ végén

Írta ápr 19 2010

Akárhányszor valamelyik budapesti barátom felteszi nekem az ominózus „Nálatok milyen idő van?” kérdést, kissé zavarba jövök. Most már szinte ugyanúgy állok a hőmérséklethez, mint a koromhoz: a lelki békém érdekében rendszeresen letagadok pár számocskát. Most azonban elérkezett az ideje, hogy téged is meghívjalak Tel Avivba, ebbe a kozmopolita kék lagúnába. Nos, így élünk mi

Hatkor kelek. Ez sokaknak ijesztően hangzik, de mára rendszeressé vált, hogy – mivel Matan, a szerelmem soon-to-be doki lévén hétkor már a kórházban menti az életeket, én kipattanok az ágyból, és amit csak lehet, azt belesűrítem a reggelbe. Nemrég hallottam, hogy a Dalai Láma négy órán át készülődik reggelente… no persze nem a séróját lövi be, vagy válogat a ruhái között, hanem ilyen hosszan meditál, jógázik és köszönti a napot, mielőtt belevágna. Akárcsak Indiában, a Gangesz parton, itt, a hosszú-hosszú kilométereken át futó, fehér-homokú tengerparton is már kora hajnalban kezdődik az élet – igaz sokak számára még véget sem ért. A fövenyen andalgó szerelmespárok, a vizipipázó és sörözgető tinik felbecsülhetetlen értéken osztoznak: a tengerparti napfelkeltén. Bár ez itt mindennapos, mégis minden reggel új ámulatba ejt. Az én napom is itt indul: a kutyákkal a partra érkezünk, ahol Chopa – Sporty Spice – azonnal a vízbe veti magát, míg Özge – Posh Spice – arisztokratikusan remeg a homokon ülve, és arra gondol “Miféle víz ez? Kérek egy Eviant.” A partszakasz olyan bizarr welnness lehetőséget is tartogat, mint a különféle koreográfiák és társastáncok tanulása, de ezt főként a nyugdíjasok veszik igénybe. Én inkább Tracy Anderson edzéstervénél maradok: ezt – egy téli pihenő, és négy kiló plusz után – minden reggel elvégzem. Már a címe is kecsegtető: “How to stay sexy forever?”. A partszakasz két szabadtéri, ingyenes „edzőtermet” kínál: a színes játszótárre emlékeztető kondigépek szinte éjjel-nappal használatban vannak. Mindig akad, aki a hulló csillagok alatt szeretné levezetni a hétköznapi élet feszültségeit… már ha egyáltalán ebben a városban létezik ilyesmi.

Most épp az erkélyünkön ülök, és Rachel Bluwstein lakásának ablakát bámulom. Ne ijedjen meg senki, nem lettem kukkoló… Rachel ugyanis a legnagyobb héber nyelvű költőnő volt az ezerkilencszázas években. Csodálatos szerelmes verseit is ebben a lakásban írta. Általában kora délutánig itt ülök, és egy csésze – vegán lévén szigorúan mandulatejes – cappucinot szürcsölgetve megírom az aznapi újságcikkeimet. Legyen Cosmo, HBO Sztár, Exit, Wellness, Life&Style írás, vagy akár feljegyzések a saját könyvemhez, a “szomszédasszony” mindig ihltetet ad. Rachel élete nagyrészét jótékonysági munkával töltötte háborús árvákat ápoló otthonokban , Izrael és Palesztina területén. Talán egy nap írok neki, hogy mennyit segít nekem… és ki tudja, egy napon még egy következő könyvvé is duzzadhat a levél.

Bár sokan úgy képzelik, hogy Tel Avivban mindenki katonaruhában flangál, valójában a Fehér Város valódi divat metropolisz. Aki rendszeresen böngészi a streetstyle honlapokat, tudja, hogy a luxusboltokkal övezett Ha Medina téren a világ összes nagy divatháza képviselteti magát, a városban főként a vintage üzletek hódítanak. A Bograshov utcai tarkabarka butikokban a régi, klasszikus Ray Ban napszemüvegektől a Lindsay Lohan-féle, szándékosan kinyúlt és fakó, együtteses pólókig minden megtalálható. A Dizengoff térre érve pedig vigyáznom kell a számkra, ha magyarul beszélek: az itteni kirakodóvásáron gyakran magyar nénikék és bácsikák árusítják a családi ereklyéket, képeslapokat, és régi szemüvegkereteket. Ez a kedvenc placcom a városban. Itt áll a Kabbala Központ, a kedvenc mozim, és a “szép kis mosodám”, ahová munka után megérkezem egy nagy halom ruhával. A Dizi egyszerre vegetáriánus étterem, kávézó, önkiszogáló mosoda, és DVD kölcsönző. Míg megy a mosás, isteni saláták közül válogathatok, estére pedig kiválaszthatok egy jó kis mozit… bár én a magam részéről a fiss, ropogós Vogue-ot szoktam lapozgatni a napos teraszon.

Izrael igazi kulináris olvasztótégely: a réges-régi zsidó ételkülönlegességek mellett az arab konyha csodálatos ízeinek és az Európából érkező askenázik konyhájának is virágzó kultúrája van – pizza, tészta, fondü, és kürtős kalács is van, minden mennyiségben. A kávé pedig egyenesen lenyűgöző – a mai napig nem sikerült felfedeznem, hogyan képesek ilyen, itáliai élményeket megszégyenítő selymes habot készíteni a kapucsínóhoz. A Shuk Ha Karmel a város ételpiaca. Mivel én jobban szeretek otthon sütni-főzni, mint étterembe járni, itt szerzem be a friss zöldségeket, gyümölcsöket, magvakat, datolya-mézet, az olivabogyót… és néha egy-egy nyakláncot, gyűrűt, vagy karkötőt is. Frissen facsart gránátalma dzsúsz, ropogós kenyér és sült hagyma mesés illata keveredik a levegőben, az árusok pedig egymást túlharsogva kiáltozzák: „Mangó, mangó!”, „Spice, spice!”, vagy épp „Yeled, bo le po!”, azaz „Hé, fiú, gyere ide!”

Ami Indiában a Tantra, az Izraelben a Kabbala. A Demi Moore, Ashton Kutcher, Donna Karen és persze Madonna álltal rendseresen látogatott Kabbala Központba első alkalommal a beachről érkezve, apró shortban, és még hidrogénszőkén, ujjatlan pólóban toppantam be – de itt senki sem ítélkezik külsőségek alapján. Ma már mentorként segtítem az angolul tanuló “elsősöket”, és gazdagabb lettem egy csodálatos tanárral-baráttal, Daviddal. A Központ könyvesboltja és könyvtára mindenki számára nyitva áll, és bárki elbeszélgethet a tanárokkal asztrológiáról, számmisztikáról vagy lélekvándorlásról, az otthoni barátok pedig biztosan örülnének egy hamisítatlan vörös fonal-karkötőnek, amely a kabbalisták szerint megvéd az irigy és ítélkező tekintetektől – ráadásul még menő is.

A kultúra és az éjszakai élet Tel Avivban kéz a kézben járnak: a színházi előadásoktól a koncertekig minden esemény késő este, fél kilenc, kilenc körül kezdődik, és a gyakran a galériák is éjszakába nyúlóan tartanak nyitva. Így mire vége a kulturális feltöltődésnek, már indulhatok is táncolni. Pár napja voltam egy Madonna VS. Kylie Minogue partin, az Evita bárban minden héten tombol a ’90-es évek láz, a Laika néven hódító minimál-design bárban pedig  indie és elektro zenére mulat a csőnacis, ropilábú tinigeneráció. Mivel egy ideje nem iszom alkoholt -azt hiszem, a legutóbbi Budapesti látogatásom alatt megittam a következő egy évre szóló pia adagomat – buliba menet rendszerint megállok egy pohár energia-bombára. A Ben Gurion utca sarkán álldogáló kis bódéról, a Tamaráról fürtökben lógnak a friss gyümölcsök és zöldségek. A pultos fiú, Naor Kapulnik egy jóképű művészsrác, aki Izrael egyik leghíresebb színtévesztő művésze, így egy frissen préselt gránátalmalé mellé akár néhány virtuóz tollvonást is kérek tőle a szalvétámra…

Sokan kérdezik, hogy Tel Aviv veszélyes hely -e. Nos, a válaszom: igen. Megfog, és ne ereszt el. Gyakran mondogatom, hogy aki itt nem találja meg a lelki békéjét, annak a világ bármely más pontján mégnehezebb dolga lesz a “vadászattal”. Izraelben ugyanis jelen van a materiális, nyugati világ pörgése, és a keleti világ spiritualitása is. Indiában csodálatos másfél hónapot töltöttem, el ugyen, de ha egy párnán ülve meditálsz, lehunyt szemmel, nem nehéz nyugodtnak és emelkedettnek maradni. A kérdés, hogy mihez kezdesz majd, amikor kinyitod a szemed. Yehuda Berg szerint a spirituális fejlődés nem azt jelenti: elmenekülünk az életben fermerülő problémák elől. Nem is azt, hogy egy gyertya meggyújtásától csupa boldog és emelkedett gondolatunk támad majd. Azt jelenti, hogy felismerjük: az életünk nem hömpölyöghet tovább a saját, megszokott medrében, és úszni kezdünk, ha kell, az árral szemben is. Nekem szükségem volt arra, hogy a vízbe vessem magam – a “régi életemben” kicsit úgy éreztem magam, mint egy kísértetekkel teli lakatlan szigeten. Örökké Magyarország lesz a hazám, de az otthonomat nem vehetik körül határok. Az én “bölcsőm és majdan sírom is” az összes hegység, sivatag, tenger, tó és erdő… az egész világ.

A bejegyzés részleteket tartalmaz a Wellness magazin májusi számában megjelent cikkemből.