Archívum: március, 2010


Száz vágy

Írta márc 29 2010

Néha arról álmodozom, bárcsak volna egy bársonyos hangú narrátor az életemben, aki végig követi az sorsomat az emberi kapcsolatok útvesztőin Budapesttől Tel Avivon át egészen Londonig és ki tudja, még hová. Ahogy tette azt a “mesélő” Woody Allen szexuál-kulináris mozijában Vickyvel és Cristinával, New Yorktól egészen Barcelonáig. Tele vagyok élményekkel, amelyek megihletnek, és arra vágyom, hogy százszámra írjam a történeteimet, de mint Steiner Kristóf nyilvánvalóan nem “vallhatok” róluk, mert polgárpukkasztásnak, szenzációhajhászásnak, vagy egyszerűen csak öncélú provokálásnak tűnnének…

Te quiero mi vida…

Ezt a belső vívósást orvosolva vettem elő ismét a Vicky, Cristina, Barcelona című filmet. Hosszú éveken át kizárólag azért értékeltem Woody-t, mert az Árnyékok és köd című filmben összehozta Madonnát John Malkovitch-csal, így megszületett az a filmes csók, amelyben a férfi a feminin, a nő pedig a maszkulin energiákat képviselte. Aztán sokáig hidegen hagyott a szexuális frusztrációkkal küzdő New York-i entellektüel önimádata. Woody Allen egyedülálló tehetség, ez nem kétséges, de kicsit olyan, mint egy brutális, kék-penészes sajt: csak mértékkel, és ritkán fogyasztható, apró falatokban. Ezért aztán sokan üdvözölték a hírt, hogy a rendezőlegenda Füles című mozija készítésekor úgy határozott: mostantól nem (feltétlenül) tűnik fel saját filmjeiben. Aki „kiváltotta” őt, nem más, mint Scarlett Johansson: bár az alacsony, kopaszodó, szemüveges férfiban és a platinaszőke, igéző szemű hollywoodi dívában első látásra nem sok közös vonás akad, Woody mégsem Monroe, hanem önmaga folytatását látja legújabb múzsájában…

Vicky és Cristina (Rebecca Hall és Scarlett Johansson) két huszonéves New York-i hajadon, akik úgy döntenek, bohém és forró nyarat töltenek el Barcelonában. A konzervatív, klasszikus értékeket valló Vicky „hedonizálása” a spanyol borok, és a gitármuzsika élvezetében merül ki, míg a szabadelvű, buja Cristina nyitott mindenre… és mindenkire. Juan Antonio (Javier Bardem) egy botrányos házasságról és közepes tehetségéről ismert festő, aki egy bárban gyakorlatilag felkínálja magát a két fiatal nőnek, az ártatlan nyaralás pedig ettől a perctől kezdve mindkettejük életét megváltoztatja. Amikor pedig megjelenik Maria Elena (Penélope Cruz), a festőművész szenvedélyes és szuicidhajlamú ex-felesége, kiderül: a szenvedély éppen olyan, mint a spanyol közlekedés: nincsenek szabályok.

Gaudí szecessziója, szofisztikált spanyol dallamocskák és romantikus kis sikátorok teszik felejthetetlenné barcelonai utazásunkat, miközben felismerjük: mindünkben ott lakozik egy prűd Vicky, egy útkereső Cristina, és egy drámai Maria Elena, és ha szabadjára engedjük a fantáziánkat, nem mi követjük az előre kijelölt utat, hanem magunk tapossuk ki az ösvényeinket. Javier Bardem – akire legtöbben talán a Nem vénnek való vidék pszichopata gyilkosaként emlékeznek – kitűnően vezet rá minket arra, amivel a világirodalom számtalan regényében szembesülhettünk már: mindig a maszkulin erő dönt – de a feminin energiák akarata szerint.

Egyre gyakrabban érzem magam a blogom korlátai közé szorítva, és egyelőre nem találok megoldást a problémámra. Ha elindítanék egy blogot, amelyet álnéven írok, megalkuvó lennék, és elismerném, hogy az ismertségem felszínességre kötelez, ezzel pedig elveszíteném a kapcsolatot azokkal, akikhez valójában szólni akarok. Ugyanakkor van egy hang a fejemben, ami azt mondja, ez a kis önkontrol még jót is tesz, hiszen fontos, hogy az embernek legyenek titkai. Hálás lennék a véleményekért és a tanácsokért. Hogyan legyek a blogomban egyszerre deep és superficial?

A nagy utazás

Írta márc 20 2010

“Egy meleg, kabbalista, buddhista, vegán celeb? Na jó, hagyjuk…” mondhatja bárki, aki az útkeresőket képmutatónak látja, és aki szerint nem árt, ha mindenkiben a legrosszabbat látjuk meg – így legalább sosem csalódunk. Az én ösvényeim azonban – a Buddhizmus, a Kabbala és a vegán életmód – ugyanarra épülnek: úgy élni, hogy azzal nem ártunk magunknak, és másoknak, ami pedig elindított az utamon, az a saját szenvedésem volt…

Találkozunk?

Ma már tudom, hogy a szamárlétrán mászva rengeteg sérülés ért: étkezési zavarokkal küzdöttem, pszichiáterhez jártam, antidepresszánssal kezeltek. Egyik énem címlapokra vágyott, a másik viszont tudta, hogy ostobaságokkal teszem egyenlővé a nevem. Hiába volt élő tévéműsorom, és mosolyogtam magazinok címlapján, a lényegi énem haldokolt, és olyasvalaki foglalta el a helyét, akit gyűlöltem. Mára megértettem, hogy a két énem remekül megfér egymás mellett… hiszen mindketten ugyanazt akarják: adni.

Persze sokaknak csípi a szemét, hogy Madonna után Steiner is villogtatja a vörös fonalat, és hazugság is volna állítanom, hogy kedvencem nem hatott rám amikor elkezdtem a Kabbalát tanulni, de nem szabad ítélkezni afelett, akik a fényt keresi, bármilyen utat válasszon. Madonna azért inspirál, mert én is a szándékos polgárpukkasztás után ébredtem rá: a célom, hogy az alagutat, amelyet exhibicionizmussal ástam ki önmagam és a közönségem között egy napon megtöltsem fénnyel. A fonal a csuklómon emlékeztet: véres verejtékkel kell dolgoznom, hogy felfedezzem saját, tiszta természetem. Jézus Krisztus, Teréz Anya, John Lennon: minden korban voltak, akik hitték, hogy a határok és a társadalmi osztályok elmosódnak, és egy lélekként élhetünk a Földön, a béke nyelvét beszélve. Ez sokak számára gejl, másoknak irreális, én viszont büszkén hiszem, hogy egy nap senki sem ismerni majd a “gyűlölet” szót.

Május óta van személyes tanárom, David Zakin, aki a nem csak spiriuális vezetőm, hanem barátom is. Olyasmiket is elmondok neki, amit korábban egy terapeutának sem, és sosem ítélkezik. Önmagamat látom benne: egy kisgyerek lelkesedésével beszél a kedvenc filmjeiről is, és a kabbalista meditációról is, amely mindennapjaim részévé vált. Részt veszek a Shabbathokon, és amellett, hogy folytatom a tanulmányaimat is, felkértek, hogy mentorként segítsem az elsősöket. Inkább vagyok a tanulók barátja, mint tanára. Nagyon izgalmas feladat, és kínosan figyelek, hogy ne erőltessem rá senkire a spirituális tanokat. Nem akarok hittérítő lenni, hisz nekem is azért adhatott sokat a Kabbala, mert nem ezo-halandzsa, vagy dogmák hosszú listája. Közben a könyvemet is megírtam, ami már a kabbalista szemléleten alapul: az újonnan szerzett tudásnak köszönhetően újraértelmeztem az életem elmúlt eseményeit. Ma már tudom, hogy felelősséggel tartozom azért, amit kimondok és teszek. A könyvem bevételének egy részével például a Kids Creating Peace szerevetet támogatom: ők arab, zsidó és keresztény gyerekeknek szerveznek közös programokat, hogy az új generáció már megértese: mindannyian „egy vérből valók vagyunk”.

Természeti katasztrófák, éhinség, boldogtalanság korát éljük. Tudjuk, hogy a harácsolás nem helyes, de lusták vagyunk szeretni. Michael Berg, a Kabbala Központ társ-igazgatója szerint ha valaki ártatlanul sínylődik a börtönben, a szabadulás terve nem időnként ugrik be neki, hanem a nap huszonnégy órájában gondolkozik, hogy juthat ki. Az emberek nagyja a saját önzése által teremtett cellában él, és csak mikor halálosan szenved, akkor akar tenni valamit ez ellen… aztán végül mégsem tesz. Én Tel Avivban kezdtem tanulmányozni a lelkem tervrajzát, és végre kiigazodom rajta. Öröm, hogy ezt továbbadhatom másoknak, talán egyszer a saját gyermekemnek is. Azt hiszem, megérett bennem a hírnévvel járó felelőségtudat, erről igyekszem nem elfeledkezni.

A cikk a Best magazinban jelent meg. A Kabbala Központ Magyarország Facebook csoportjához itt csatlakozhatsz.

Kísért a múlt

Írta márc 17 2010

Tudom, hogy nem vagyok teljesen normális, de ma hirtelen jött felindulásból beleöntöttem egy tasak NeoCitránt a számba – hátha így hamarabb múlik a torokfájás. A köhögés ugyan maradt, de a savanykás kristályok meglepő módon épp úgy működtek, mint Harry Potter hopp-pora: egy fuvallat magával ragadott, és azonnal a legendás nyolcvanasévekben éreztem magam. Emlékeztek a letűnt korok italporaira, amiket az ujjunkkal lapátoltunk a szánkba? Ezek az őskövületek megváltoztatták a világot, irányzatokat, stílusokat teremtettek, és utat törtek a mi világunknak – amelyeken a következő gneráció fog röhögni – épp ilyen jóízűen.

“Sórámusszifoj, dzséjumdzsíjá szóréféssonlá…”

Vintage kütyük – Game Boy, Commodore, Walkman

A Game Boy megjelenésének napján többen is hallani vélték, ahogy Tetris-gépek ezrei sírtak fel egy pillanatban a világon, hiszen tudták hogy leváltja őket egy új és persze sokkal menőbb játék. A kvarcmobilok császára, cserélhető kazettáival és halálosan idegesítő zenékkel rabolta el videójátékok szerelmeseinek szívét. Ő kísért minket a balatoni üdülő felé a vonaton, és ő könnyítette meg, hogy elviseljük a busz leghátsó soraiban ülő fiúkat az osztályiránduláson. Super Mariohoz hasonló sztárokkal vadászhatunk csillagokra és gombákra, ha pedig csajos kedvünkben voltunk, játszhattunk Barbie-val, vagy a Disney hercegnőkkel is. Igaz, egy-egy játékkazetta megvásárlásáért hónapokig fölöztük az osztálypénzt.

A walkman, vagy viccesebb nevén sétálómagnó természetesen sehová sem sétált önállóan, sőt ha az elem merülőben volt, még szalagot sem vitte rendesen. De hát ki akadt fenn ezen azokban az időkben, mikor suliba menet telt basszusokkal dübörgött fülünkbe Szandi Szerelmes szívek című kazija? Az első walkmanek méretükben a kisebb rádiósmagnóval vetekedtek, ám még mielőtt tökéletesíteni lehetett volna az invenciót, megjelent a CD, vele együtt pedig a Discman… amely időközben szintén eltűnt a süllyesztőben. Vajon mi lesz a sorsa az IPododnak húsz év múlva?

Emlékszel még azokra az időkre, amikor a számítógéped nem, hogy a táskádban, de az asztalodon is alig fért el? Ha te már egy másik generáció szültte vagy, akkor sem mehetsz el a legendás Commodore 64-es computer mellett – már csak azért sem, mert akkora, hogy lehetetlen nem észrevenni. A világ első színes, hordozható számítógépe 11 kilót nyomott, és egy külön bőrönd kellett a szállításához. Különböző elemekből összeállítható gépezet monitorja maga a televízió volt, és elsődleges célja az volt, hogy őseink lenyűgözzék vele a szomszédokat… még úgy is, hogy masinát sokan következetesen Komondor 64-nek nevezték.

Vintage style – Pony Flips, plasztik cumi, kreppelt haj

A tévéshop megjelenésével bennünket is elárasztottak a rendkívül csábító, ám legalább annyira haszontalan tárgyak. Közülük talán a legemlékezetesebb a Pony Flips volt, amely hosszú éveken át tartotta lázban a lányokat, és egy pillanat alatt letúrta a trónról az úgynevezett Madonna-hajgumit. Nem csoda, hiszen egy csúzli formájú drótdarabka segítségével bárkinek operabál-frizurája lehetett, a legjelentéktelenebb sulibuli alkalmából is. Az árban benne foglaltatott a „Pony Flips Stílus Kalauz” füzetecske is, és természetesen nyomatékosan felhívták a figyelmünket, hogy nagyon vigyázzunk, mert a terméket hamisítják. Egy drótdarabot.

A nyolcvanasévek vége felé a semmiből robbant be az iskolák trafikjaiba a műanyag cumik, amelyeket a nyakunkban, a fülünkben, az iskolatáskánkon és a cippzárjainkon is hordtunk. A legfelkapottabb az a változat volt, amely áttetsző volt, és belül csillámpor sokkolta az irigy osztálytársnőket. Egyes iskolákban a cumik színei jelentéssel is bírtak: ha valaki feketét hordott, az punk volt, aki pedig pirosat, annak épp megjött. Guszta…

A százforintos boltokban és a kínai piacokon még ma is fellelhető az a hajsütővas, amelnelynek barázdált lapja a cikkcakkos frizurát hívatott megteremteni. Magyarországon a Marcellina nevű, szaxofonnal és bőrdzsekivel nyomuló popsztár hozta divatba. Szexi lédi című dala ugyan nem lett örökzöld, de a frizuráját minden tinilány másolta. Ha nem volt sütővasunk, képesek voltunk egész éjszaka fonogatni a hajunkat, hogy az apró fonatokat kibontva Marcelina sérónk lehessen, és azt se bántuk, hogy három ilyen akció után olyan állapotban volt a tollunk, mintha sósavval öblítettük volna át. Hogy a Grease klasszikus mondatát idézzük: “A szépségért meg kell szenvedni, Sandy…”

Vintage hétköznapok – téli fagyi, emlékkönyv, Moncsicsi, lambada

A téli fagyi tipikusan az a dolog, amit az emlékek szépítenek meg. Ma nosztalgiával gondolunk vissza az ízetlen, barna vajkrémre, amelyben beazonosíthatatlan, apró szemcsékre harahattunk rá – pont, mintha margaringa kevert homokot ennénk. Az édesség a ugyan a fagylatot hivatott helyettesíteni, valójában annyi köze volt hozzá, mint Geronazo Mariának Audrey Hepburnhöz. A legrosszabb még hátra van: a tölcsér a zacskóban puha és gumiszerű lett, így nem, hogy nem roppant a fogunk alatt, de egyenesen rágós volt. Ennek ellenére ez volt a kedvenc deszertünk – amíg meg nem érkezett a szájban pattogós robbanócukorka.

Az emlékkönyv evolúciója nagyjából Barbie-éhoz hasonlítható: ártatlan kislányként indult, majd dögös csaj lett belőle, végül pedig könnyűvérű nőciként teljesedett ki. A puha-borítós, csatos füzetkéket felváltotta a cirádákkal díszetett, lakatos változat, majd végül kialakult a „barátság füzet” kultúrája, amelynek már az volt a lényege, hogy ki ír bele nagyobb malacságokat. Míg kiskorunkban az „A barátság sejemzsinor, ám he egyszer elszakad / össze lehet kötni, de a csomó megmarad.” Jellegű, szentimentális üzenetek hódítottak, később jött a „Te kis piszok, nem látod, hogy titok?”, míg végül olyan jellegű kérdésekre kellett válaszolnunk a hasábjain, hogy „Te becsukod a szemed smárolás közbe’?

Valószínűleg maga a dizájner sem tudná pontosan meghatározni, milyen élőlényre emlékeztet leginkább ez a majomszerű képződmény. A Moncsicsi a Teletubby-k elődjeként meghódította a világot, és nem volt olyan kislány, akinek ne ült volna az ágyán, vagy lógott volna a kulcstartóján az ujjszopó kisállat. A plüssbevonat különleges képessége az volt, hogy olyan erővel szívta a magába a port, mint egy ipari takarítógép, így a Moncsicsi gazdái állandó allergiás tünetet produkáltak, míg a majomka el nem tűnt a padláson egy „kiskori játékok” feliratú doboz mélyén.

A tiltott tánc néven elhíresült, csípőficam-veszélyes gyakorlatot a Kaoma nevű francia pop formáció hozta divatba. 1989-ben, a Magyar Népköztársaság bukásakor az egész világ arról álmodott, hogy valami egzotikus szigeten, bambuszok és pálmák között, pipacsszoknyában ropja egy félmeztelen, afrofrizurás bennszülöttel – mindezt a Lambadának köszönhetően. A Kaoma egyébként még Budapesten is járt, ám mivel egyetlen dallal nem tudtak végigzenélni másfél órás koncertet, a küzdőtér lassan kiürült, és ezzel a Lambada-korszak véget is ért – talán már csak Shakira hiszi azt, hogy egy napon feltámaszthatja.

Ledarálni a kávét a pénztár után, az élelmiszerboltban? Megetetni a Tamagochit, különben meghal? “Alábeszélős” filmeket nézni, amelyekben egyetlen hang tolmácsolja végig a mozit, persze minden érzelemtől mentes hangon? A Lutra album védett állatos matricáit cserélgetni az óra közti szünetekben, és füzetbe ragasztani őket? Ezek mind olyan emlékek, amelyek ma már olyan ködösek, hogy talán csak egy újabb tasak száraz NeoCitránnal leszek képes felidézni őket…

Neked mi hiányzik legjobban?

A cikkem teljes, szerkesztett változatát a márciusi Cosmoban találod!