Bár a londoni divathét a legtöbb fashionista számára arról szól, hogy a lehető legelegánsabb ruhát öltse magára, sokat az elmúlt szezon kiegészítőjének tartják a „ragyogd túl a többieket” attitűdöt. Ők azok, akik pizsamára vetkőzve, randalírozva ünneplik a Fashion Weeket, és ha egy puccos díva kérdőre vonja őket, csupán annyit mondanak: „Miért, maga nem szórakozni jött ide? Íme egy kis Life&Style…

Pizsi party

Meglehetősen vicces képet festett például két tinilány, akik talpig nyuszis-macis pizsamában álldogáltak a vörös szőnyegen, ahol egy perccel korábban Kate Husdon vonult be, így többen fotózták őket, mint némelyik modellt. „Nagyon szeretjük az állatokat, és nem örülünk, mikor a téli kollekciók bemutatásakor megjelennek a prémek, tollak és bőrcsizmák.” mondta az egyik lányka, magyarázatot adva a szokatlan öltözékre. A cél nemes, a flanel anyag kevésbé… az londoni esőnek köszönhetően a két divatdiktátor hamarosan úgy elázott, mintha egy lázálomból ébredtek volna fel. Hiába, a divathét nem pizsama parti. Olyan is akad, aki jobban szeret arc nélkül renitenskedni: valaki mókásnak találta, ha cigarettacsikkeket dugdos a vendégek pezsgőspoharaiba, mikor ők épp nem figyelnek oda. Bár a pincérek és a biztonsági őrök is megpróbálták elkapni őt, a szokatlan vandalizmust tökélyre fejlesztette: a hamvadó cigarettavégek csak akkor jelentek meg a méregdrága pezsgőben, amikor már a tettes messze járt. Persze az is lehet, hogy ezzel a különös koktéllal hódol két káros szenvedélyének egyszerre. Izgalmas elfoglaltságot talált magának az a hölgy is, aki a divatbemutató végeztével a sorok között járt-kelt abban reménykedve, hogy hazavihet néhány sztár-relikviát. Az asszony megszállottan emelgette a szanaszét hagyott meghívókat, hátha valamelyik Mary-Kate Olsen, vagy Anna Wintour névre szól. Hogy be akarta kereteztetni, vagy csak felrakni az eBayre, arról nem szól a fáma. Egy alkalommal még a biztonságiaktól is megkérdezte, hogy melyik sorban ültek a hírességek  - vesztére. Ezen a ponton kitessékelték a sátorból a fame monstert – további képek a itt…

Totally Twiggy

Persze a renitensektől eltekintve az egész divathét lenyűgöző volt, és a koronát mindenképpen a Burberry bemutató tette fel az eseményre. Egymás után érkeztek a hollywoodi szépségek a vörös szőnyegen: itt volt Kirsten Stewart, Mary-Kate Olsen, Claire Danes és a Vogue istennője, Anna Wintour is. Korábban is jártam már hasonló eseményeken, de mivel vivás koromban mindig a kordon túloldaláról kérdezgettem a sztárokat, most egész másképp éreztem magam, és egyáltalán nem zavartattam magam, mikor valamelyik kedvencem éppen mellém sodródott a tömegben. Amikor mosolyogva azt mondtam Claire Danesnek: “I’m a big fan of yours!”, nevetve rám nézett, és így szólt: “No, I’m a big fan of yours.” Twiggyvel, a legendás ex-szupermodellel a show után jól kibeszéltük a Christopher Baley legújabb kollekcióját, “valaki” még le is kapott minket… mármint nem lesmárolt, hanem lefotózott. Mindeközben magamban természetesen üdvözülten énekeltem a Pizzicato Five Twiggy-Twiggy című dalát. A legnagyobb élményt azonban az jelentette, hogy Hollywood egyik legfelkapottabb stylistja, Rachel Zoe, aki Cameron Diaz, Lindsay Lohan, és Demi Moore stílustanácsadója rámnézett és váratlanul azt mondta: “Imádom, ahogy kinézel!”.

Visszafogott elegancia

A divathetet igazi törvényen kívüliekként – luxusmárkák és posh partik ide vagy oda – London egyik legfelkapottabb pubjában, a Joiners Armsban búcsúztattuk el. Az egykoron hagyományos kocsmaként üzemelő épület ma afféle dekadens bűnbarlang, ahová hosszú sorban állva próbálnak bejutni a trashy partiarcok. Míg a Somerset House-ban berendezett kiállításokon önnön fényükben tündökölve keringtek egyesek, többzáz fontos frizurakölteményekkel a fejükön, akadt, aki egyszerűen csak felkapta a legpenetránsabb parókáját, és kora hajnalig karaokezott néhény szőrős mellkasú, de koránt sem szőrőszszínű transzvesztitával… elvégre George Michael Too Funky című dala nem csak a kifutón csendülhet fel…

London… a – hm, nem is tudom hányadik – otthonom. Akárhányszor itt vagyok, a személyiségemnek egy olyan része néz vissza rám a tükörből, amellyel csak itt, a brit fővárosban találkozom. Amikor első alkalommal jártam itt – Madonna Drowned World koncertjén – már akkor megfogalmaztam magamban: London megöl, és megölel…

Rajzák “Hattori Hanzo” Kinga nem cicózik…

Ez az a város, ahol a központ utcáin haladva folyton az az illúzióm támad, hogy szilveszter van: az embertömeg hömpölyög, és mindenki freaky kosztümökben próbál több, érdekesebb, egyedibb lenni a  többieknél. Ez az a város, ahol ha megkérdezek egy fiatalt, mivel foglalkozik, sosem fogom azt a választ kapni, hogy hentes, cipész, vagy recepciós. Itt mindenki divattervező, stylist, színész, international party kid, esetleg fodrász, vagy sminkmester… állítólag. Ez az a hely, ahol alap, hogy már kora délután legurít az ember fia egy cidert a – meglehetősen nehéz – ebédhez, és persze nem utolsósorban ez az a város, ahol a 28. születésnapomat ünnepeltem néhány napja…

Illetve ha egészen pontos akarok lenni, akkor néhány napon át. A “rendezvénysorozat” csütörtökön kezdődött, amikor is a Renaissance Life nevű svéd ékszer label Fashion Week afterpartiján ünnepeltünk a régen látott barátaimmal – ezúttal ugyanis a Cosmopolitan és a Life and Style magazinok nagyköveteként, a londoni divathét miatt utaztam a hedonizmus városába. legnagyobb meglepetésünkre azonban nagyjából negyed óra elteltével korom sötétbe burkolózott a Hilton épülete, és a zene lüktetése is abbamaradt: az egész környéket sújtó áramszünet húzta keresztül a partiszervezők számításait. Mi persze nem zavartattuk magunkat, és néhány gyömbérsör-vodka combo elfogyasztása után a Catch nevű kultikus szórakozóhely felé vettük az irányt, amely Kate Moss kedvenc bűntanyája. Itt ért minket az éjfél, és míg a barátaim “kicsi a rakás” stílusban rám vetették magukat, hogy boldog szülinapot kívánjanak, felcsendült Shakira Shewolf című dala, én pedig levontam a tanulságot: 28 éves koromra vérfarkasnővé értem.

Pénteken a Swarovski Chrystallized partiján vehettük szemügyre a rendkívül sznob közönséget, amint nyúlpástétomot fogyasztanak és vizet prédikálnak… én itt nem is bírtam sokáig, és elillantam a Kabbala Központ Shabbatjára, ahol tánccal, énekkel és meditációval hangolódtam rá a tényre, hogy megöregdtem… már nem csak a hitünk, hanem a korosztályunk is közös Madonnával. Ám az igazi meglepetés tegnap ért: miután gyakorlatilag az egész napomat a Trevor Sorbie szalonban töltöttem, hogy Szabó Ádám szupermenő Bross fiút csináljon belőlem, barátaimmal vonatra ültünk, és meg sem álltunk a titokzatos meglepetésbuli helyszínéig. Mikor beléptem, alig hittem a szememnek. Míg a világ legcukibb szupermodellje, Rajzák Kinga barátnőnk összegörnyedve tekerte a saját készítésű sushikat késő délután óta, a többiek arról gondoskodtak, hogy valódi Kill Bill hangulat uralkodjon: volt porcelánbuddha az asztalon, pislákoló teamécsesek, és természetesen a japán csajbanda “Who-hoo” nótája üvöltött a hangfalból. Aki olvasta a könyvemet, már “ismeri” Danit és Dórit, aki pedig a PEP! magazin youth issue-ját nézegetve “találkozott” Natival, a világ legmenőbb ifjú fotósával, tudja milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen barátaim vannak. Ági és Kathy azonban még sosem “szerepeltek” nyilvánosan. Ilyen háziasszonyt – és nem pedig “nyíregyházi asszonyt”, ahogyan ő értette ezt a méltatást – még nem hordott a Föld a hátán. Utóbbiról pedig csupán annyit mondok, hogy Blair Waldorf tökéletes hasonmása – kedves és jóságos változatban.

Azt hiszem, a barátság azt jelenti, hogy a velük töltött idő fontosabb nekem, mint egy Mulberry party, és hogy az éjszaka közepén is nekiállok tortát sütni nekik – ha nincs szódabikarbóna, akár vitaminos pezsgőtabletta felhasználásával. A következő néhány napban viszont mégintenzívebben vetem bele magam a Fashion Week kínálta gyönyörökbe – és a munkába. Tegnap futárral érkezett az arany színben csillogó, acélbol készült Burberry meghívóm, amelyet Dani – miután a reggelitől könyékig zsírszalonnás kézzel – átvett a postástól, emígy véleményezett: “Christopher Baley nem szarozik.”

Végezetül peddig köszönöm nektek a rengeteg sms-t, MySpace üzenetet, emailt, és Facebook bejegyzést a szülinapi jókívánságokkal – ez utóbbival kissé gondban vagyok, ugyanis elértem az 5000 fős barát-limitet, és többé senkit sem tudok visszaigazolni. De sebaj – ez is emlékeztet rá, hogy igazi barátokból valóban kevés van… ők viszont pótolhatatlanok.

Seszták Ágnesről egészen negyed órával ezelőttig azt sem tudtam, hogy létezik. Ez azért van, mert én a magam részéről nem olvasok el olyan fórumokat, vagy újságcikkeket, amelyeknek a személye, vagy a témái nem foglalkoztatnak. Ő azonban szemmel láthatóan tudja ki vagyok, hiszen legutóbbi, a Magyar Nemzetnek írt cikkében arról panaszkodik, hogy nem randiztam a fiával…

Femme Fatale…

Mindezt persze szarkasztikusan, hiszen ha megtörtént volna, valószínűleg engem már bérgyilkosok feszítenének horogkeresztre. A teljes cikket – legnagyobb bánatomra – nem olvastam, ezért ha valaki elküldené nekem, hálás volnék. Figyelmeztetés heteroszexuális olvasóknak: ha valakinek 10 kilónál könnyebb kutyája van, és néhány ostoba általánosítás megingathatja a férfiasságában az inkább ne olvasson tovább…

“Benézek a fiam szekrényébe. Fekete nadrágok, kikönyökölt fekete pulóverek, fekete cipők, fekete pólók, sámándobok, pálinkák, számítógépek, szintetizátorok, súlyzók, szertedobált zoknihadak.”

Nos, én nem is a melegek, hanem pusztán a férfi nem nevében irulok-pirulok Ágnes asszony szavait olvasva. 2010-ben komolyan ezzel azonosítjuk be az erősebbik nemet? Minél rendetlenebb valaki, annál macsóbb? Srácok, remélem tetszik a nektek leosztott szerep. Ha nem feketét viseltek, vagy ha nincs kitérdesedve a gatyátok, máris gyanús, hogy undorító, ocsmány fartúrók vagytok. És családellenesek is. Piha! Ez az egyetlen mondat ráadásul ötven évvel veti vissza a nők egyenjogúságáért vívott harcot: a nőstény elégedetten mosolyoghat, mert az alfahím egészséges pédány, hiszen zoknigalacsinokat és pálinkásüvegket hagy szanaszét, és súlyzója is van. Arra pedig nem is tudok gombot varrni, hogy ha nincs sámándob a szekrényemben fiú létemre, akkor freak vagyok… Megyek is és beszerzek egy didzseridut, meg egy fekete tűsarkút…

“Aztán az elmúlt évek árnyai: a Tündék, Zsuzsák, Encsik, Lillák, Emesék. Sem egy Steiner Kristóf, sem egy öleb, sem néhány baba vagy legalább egy fodros szoknya.”

Árnyak… kissé ijesztő. Én a szekrényemet ruhatárolásra használom, nem pedig a Kékszakállú Herceg várának kicsinyített másaként üzemel. Persze emlékeim azért nekem is vannak emlékeim, és nem csak Tamásoktól, Zsoltoktól, Ernőktől, Laciktól, hanem a barátaimtól. Azoktól az emberektől, akiket szeretek, legyen szó fiúkról, lányokról, melegekről vagy heteroszexuálisokról. Erről ráadásul egy korábbi bejegyzésem jut eszembe: miért legyezgeti egy anya büszkeségét  egy anya számára, hogy a fia mekkora kan? Ha a lánya szekrényében lenne ennyi “árny”, arra is büszke lenne? Vagy ez is a heteroszexuális férfiak privilégiuma, mint a zoknihajigálás?…

“Elszúrtam, már az óvodában el lett rontva minden, amikor az óvónők nem kentek le egyet a sok mihaszna fiúnak, akik indiánost, rendőröst játszottak, vagy a homokpogácsák szétrugdalásával múlatták az időt.”

Agyness komolyan azt gondolja, hogy én valójában gombfocizni akartam a barbizás helyett, csak jól rámeröltették a babákat? Furcsa, ha egy anya úgy gondolja, hogy ha a kisfia jobban szeret a lányokkal ugrókötelezni, mint a fiúkkal űrhajósat játszani, annak igenis a kezébe kell adni a G.I.Joe-t, hogy “Fiam, te nem leszel buzi, mert én nem ilyennek képzeltelek.”? Én még beszélni se tudtam, de lila nadrágot akartam neonsárga csillagokkal, ha pedig az oviban egy labda megközelített, undorral húztam arrébb a lábam, és már szaladtam is a csajokkal virágot kötni. Senki nem eröltette rám, és senki nem is tiltotta meg. Hogy a Little Britain klasszikusát idézzem: “I’m a gay, get over it!”…

“Azt évek óta és Szetey Gábor gerlicebúgása óta különösen tudjuk, hogy a kormány, ha nem is mindig nyíltan, de rejtve konok hadjáratot folytat a kétszülős családok felbomlásáért. A volt miniszterelnök és neje demonstratív részvétele a ízléstelen homoszexuális-felvonuláson, a heteroszexuálisok folytonos gúnyolása, a család ócsárlása mind jelezték azt, hogy ide modern, semleges nemű csecsemők kellenek, akik maguk döntik el a nemüket, férfiak vagy nők akarnak lenni.”

Megígértem, hogy ezen az oldalon nem fogunk politizálni, de ezt nem véleményként, hanem tényként állítom: minden politikusnak ott a helye egy olyan eseményen, amely az egresszió, az erőszak, és a kirekesztettség ellen küzd. Legyen szó romákról, határon túli magyarokról, vagy melegekről, a jó politikus feladata az egységre való törekvés. Izraelben szélsőjobbos politikusok is felszólaltak a tavaly nyári melegmészárlást követő gyűlésen, és mind támogatásukról biztosították a szivárványszínben és csillámporban úszó tömeget. Szerintem az izlést pedig hagyjuk ki ebből, mert ha belemegyünk, akkor első körben egy jó fodrászt javasolnék.

Összességében pedig –  nem kimondottan Lady Seszták szavaira reagálva, hanem nagy általánosságban – annyit tudok mondani: szomorú, hogy egyesek a homoszexualitást családellenességgel azonosítják – én a magam részéről a családomat mindennél fontosabbnak tartom, és minden vágyam, hogy a párommal örökbefogadhassak egy gyermeket, akit szeretetre, együttérzésre és elfogadásra nevelhetünk – nem homoszexualitásra. Szomorú, ha egy politikus szándékosan bőszíti azokat az embereket, akik csalódottak, és bűnbakot keresnek. Szomorú, hogy valaki önreklámnak használja a nevemet anélkül, hogy valaha egyetlen szót is beszélt volna velem, olvasta volna a könyvemet, vagy ismerné a szakmai hátteremet. Szomorú, hogy valaki a férfias férfiak mellett kampányol, miközben ő maga annyira nőies, mint az inotai aluminium kohó.

Az egyetlen vidám dolog ebben az egészben, hogy mindez engem tökéletesen hidegen hagy… upsz, bocsánat… melegen.