Bolond SALE fúj
„Hogy fognak beleférni egy bőröndbe az elmúlt tizenöt év alatt felhalmozott kincseim?” – zokogtam keservesen, miközben egyik lábammal a táska tetejét próbáltam a földhöz préselni, a kezeimmel pedig a zippzár mentén kilógó sálakat, nadrágkat és pólókat igyekeztem visszatömködni a nekik szánt egy négyzetcentiméteres helyre. A másik lábammal toporzékoltam… Ha ők nem jöhetnek velem, én sem költözöm!
Smells like a fashion victim…
„Hülye gravitáció!” – szolidarított velem Ancsi barátnőm. „A melleken működik, a bőrönd tetőn bezzeg nem.” Persze én hoztam magamra a rontást: elsős gimis korom óta képtelen voltam elmenni olyan üzlet mellett, ahol kajánul csábított a SALE felirat. Meggyőződésem, hogy nem véletlenül írják ki pirossal: a legszofisztikáltabb kisangyalból is elötör a vad bika. Ez a mi vörös posztónk. És – ahogy a torreádor a viadalon – mindig az üzlet győz. „Összeesküvés elmélet!” – üvöltöttem végül hisztérkusan, és – mint Julia Roberts a Pretty Womanben a háromezer dollárt – két kezem közé fogtam azokat a kiegészítőket, amelyeket legádázabb ellenségeim, a parfümériák tukmáltak rám. Veled is megtörtént igaz? Csak belibbentél az üzletbe, hogy vegyél egy parfümöt, de ekkor – derült égből villámcsapás – megpillantottad a táblát: „Vásárolj 20. 000 ft felett, és megajándékozunk egy trendi strandkendővel… egy divatos vászontáskával… egy praktikus pénztárcával.” Én pedig minden adandó alkalommal úgy éreztem, hogy bezsebelem az évszázad üzletembere díjat ezzel a döntéssel. Aztán az esti partin – ahol feltett szándékom volt megvillantani az új dizájner gyönyört – ért a hidegzuhany. „Aha csini… de az nem zavar, hogy a Gucci felirat alatt ott virít, hogy „free gift”?” – kérdezte egy vékonyszájú lány a bárpultnál (köztudott, hogy a vékony száj különös kegyetlenségre utal), majd sarkon fordult, és eltűnt az életemből. Még aznap éjszaka – négy Cosmo koktél után – kipakoltam a tükrös szekrényt: minden egyes luxus ajándékomon ott virított a bohóc sipka: Burberry – fragrances, Ed Hardy – cosmetics. „Fashion victim lettem!” – panaszkodtam Ancsinak a telefonba hajnali négykor, aki két napig nem állt szóba velem ez után, mivel épp a világ legcukibb pasijával hancúrozott – volna. Persze nem csak a kozmetikai ipart és a divatszakmát vádoltam azért, hogy hülyét csinálnak belőlem. Rendszeres látogatója voltam ugyanis a körúti kis lakberendezési boltoknak, ahonnan sosem távozom üres kézzel. Strasszos gyertyatartó 490-ért, poháralátét szett – a negyediket ajándékba kaptam, tempera palettával – mert egyszer úgy is bebizonyítom a világnak, hogy én vagyok az új Frida Kahlo. Ez mind ott hevert előttem, és az apró flitterek görbe tükrében megpillantottam a keserves igazságot: valójában én csináltam hülyét magamból. A telefonért nyúltam – de előtte ezúttal azért az órára pillantottam. „Ancsi… Sale-szindrómában szenvedek.” – mondtam, ő pedig megbocsátott. Másnap csináltam egy új albumot MySpace-en, ahová egyenként feltöltöttem azon kincsek képeit, amelyektől meg kellett szabadulnom – így legalább még egyszer utoljárra viselhettem őket, ráadásul életem egyik legmókásabb napja volt a fotózás: felbontottunk egy üveg pezsgőt, és – ahogy a csajok a Szex és New Yorkban – színes post-itokkal jelöltük, mit tartunk meg, mi kerül eladásra, és mik azok a kacatok, amelyek valószínűleg a világon senkinek sem kellenek. Elárulom: az összes „dizájner” ajándékomra az utóbbi ragacs került. Mire befejeztük, és a pezsgő is elfogyott, a bőröndöt is össze tudtam zippzárazni. Ancsi kissé becsípve nézett rám: „Dom Perignon? Miért vettél ilyen méregdrága pezsgőt?!” Kissé lesütöttem a szemem, és pirulva válaszoltam: „Hát, szóval, izé… le volt árazva a reptéren…”
A cikkem szerkesztett változata a Cosmopolitan 2009, augusztusi számában jelent meg.
