Archívum: január, 2010


Bolond SALE fúj

Írta jan 30 2010

„Hogy fognak beleférni egy bőröndbe az elmúlt tizenöt év alatt felhalmozott kincseim?” – zokogtam keservesen, miközben egyik lábammal a táska tetejét próbáltam a földhöz préselni, a kezeimmel pedig a zippzár mentén kilógó sálakat, nadrágkat és pólókat igyekeztem visszatömködni a nekik szánt egy négyzetcentiméteres helyre. A másik lábammal toporzékoltam… Ha ők nem jöhetnek velem, én sem költözöm!

lv pigSmells like a fashion victim…

„Hülye gravitáció!” – szolidarított velem Ancsi barátnőm. „A melleken működik, a bőrönd tetőn bezzeg nem.” Persze én hoztam magamra a rontást: elsős gimis korom óta képtelen voltam elmenni olyan üzlet mellett, ahol kajánul csábított a SALE felirat. Meggyőződésem, hogy nem véletlenül írják ki pirossal: a legszofisztikáltabb kisangyalból is elötör a vad bika. Ez a mi vörös posztónk. És – ahogy a torreádor a viadalon – mindig az üzlet győz. „Összeesküvés elmélet!” – üvöltöttem végül hisztérkusan, és – mint Julia Roberts a Pretty Womanben a háromezer dollárt – két kezem közé fogtam azokat a kiegészítőket, amelyeket legádázabb ellenségeim, a parfümériák tukmáltak rám. Veled is megtörtént igaz? Csak belibbentél az üzletbe, hogy vegyél egy parfümöt, de ekkor – derült égből villámcsapás – megpillantottad a táblát: „Vásárolj 20. 000 ft felett, és megajándékozunk egy trendi strandkendővel… egy divatos vászontáskával… egy praktikus pénztárcával.” Én pedig minden adandó alkalommal úgy éreztem, hogy bezsebelem az évszázad üzletembere díjat ezzel a döntéssel. Aztán az esti partin – ahol feltett szándékom volt megvillantani az új dizájner gyönyört – ért a hidegzuhany. „Aha csini… de az nem zavar, hogy a Gucci felirat alatt ott virít, hogy „free gift”?” – kérdezte egy vékonyszájú lány a bárpultnál (köztudott, hogy a vékony száj különös kegyetlenségre utal), majd sarkon fordult, és eltűnt az életemből. Még aznap éjszaka – négy Cosmo koktél után – kipakoltam a tükrös szekrényt: minden egyes luxus ajándékomon ott virított a bohóc sipka: Burberry – fragrances, Ed Hardy – cosmetics. „Fashion victim lettem!” – panaszkodtam Ancsinak a telefonba hajnali négykor, aki két napig nem állt szóba velem ez után, mivel épp a világ legcukibb pasijával hancúrozott – volna. Persze nem csak a kozmetikai ipart és a divatszakmát vádoltam azért, hogy hülyét csinálnak belőlem. Rendszeres látogatója voltam ugyanis a körúti kis lakberendezési boltoknak, ahonnan sosem távozom üres kézzel. Strasszos gyertyatartó 490-ért, poháralátét szett – a negyediket ajándékba kaptam, tempera palettával – mert egyszer úgy is bebizonyítom a világnak, hogy én vagyok az új Frida Kahlo. Ez mind ott hevert előttem, és az apró flitterek görbe tükrében megpillantottam a keserves igazságot: valójában én csináltam hülyét magamból. A telefonért nyúltam – de előtte ezúttal azért az órára pillantottam. „Ancsi… Sale-szindrómában szenvedek.” – mondtam, ő pedig megbocsátott. Másnap csináltam egy új albumot MySpace-en, ahová egyenként feltöltöttem azon kincsek képeit, amelyektől meg kellett szabadulnom – így legalább még egyszer utoljárra viselhettem őket, ráadásul életem egyik legmókásabb napja volt a fotózás: felbontottunk egy üveg pezsgőt, és – ahogy a csajok a Szex és New Yorkban – színes post-itokkal jelöltük, mit tartunk meg, mi kerül eladásra, és mik azok a kacatok, amelyek valószínűleg a világon senkinek sem kellenek. Elárulom: az összes „dizájner” ajándékomra az utóbbi ragacs került. Mire befejeztük, és a pezsgő is elfogyott, a bőröndöt is össze tudtam zippzárazni. Ancsi kissé becsípve nézett rám: „Dom Perignon? Miért vettél ilyen méregdrága pezsgőt?!” Kissé lesütöttem a szemem, és pirulva válaszoltam: „Hát, szóval, izé… le volt árazva a reptéren…”

A cikkem szerkesztett változata a Cosmopolitan 2009, augusztusi számában jelent meg.

Játszd a saját dalodat!

Írta jan 27 2010

Fekszel az ágyon, és valami kellemes zenét hallgatsz. Egyszercsak a rádióban felcsendül egy dal, ami halálosan idegesít: mindig is gyűlölted ezt a számot. Mit teszel?

Make Your Own Kind Of Music

a. Mivel zavar ez a zene, átkapcsolok egy másik adóra.

b. Annyira bosszant ez a zene, hogy inkább kikapcsolom a hülye rádiót.

c. Olyan iszonyú ideges leszek, hogy kirántom a kábelt a konnektorból, esetleg bele is rúgok a rádióba. (Aú, a lábam!)

Ezen merengtem a napokban – vajon én melyik típusba tartozom. Ha igazán őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy életem során nagyon gyakran abszolút “cé kategóriás” voltam. Ha valami nem úgy alakult, ahogy terveztem, hisztérikussá váltam, és kő kövön nem maradt: nem egy telefonom, és nem egy ablaküveg bánta a “drama queen” kirohanásaimat.  Mára azonban valami megváltozott. Ma már igyekszem nem “a”-s, nem “b”-s, és nem is  “c”-s . Ma már felmerül bennem az a lehetőség is, hogy feltehetek egy lemezt, amiről pontosan tudom, hogy azokat a dalokat sorakoztatja fel, amiket szeretek. Így következmény helyett én leszek az ok.

A hangsúly persze nem azon van, hogy Madonnát, Balkan Beat Boxot, vagy Moogot hallgatunk, hanem azon, a technikán, amit a Kabbala “A Prokatív Formulának” nevez:

1. Szembesülök a kihívással.

2. Felismerem, hogy az ellenségem nem maga az adódó nehézség, hanem a saját helytelen reakcióm a dologra.

3. Egy pillanatra megállok, és mint egy dodzsembe a zsetont, “bedobom” az öntudatosságot.

4. Ahelyett, hogy reaktív lennék, proaktív leszek: magamhoz ragadom a döntés jogát, hogy ideges, szomorú, vagy épp jókedvű leszek ebben a helyzetben.

Tudom, hogy hihetetlennek hangzik, de a boldogság döntés kérdése. Aki egész életében a külső körülmények megváltozására vár, sosem lesz boldog. Mindig lesz kit hibáztatni: a politikát, az időjárást, a buzikat, a kóborkutyákat, a horoszkópunkat, a szüleinket, a langyos levest… de minek? Ahelyett, hogy arra várunk, hogy az egész világ a mi kedvenc zenénket dúdolja, tanuljuk meg kihallani a saját dalunkat a világ összes muzsikájából. Még a legidegesítőbből is.

Írdd le egy cetlire a négy lépést, és próbáld ki: a dugóban állva, míg mások dudálnak, a suliban, mikor a tanár szisztematikusan téged cseszeget, vagy otthon, amikor a párod már fél órája beszél az exével telefononon. Ja, és persze várom a visszajelzéseket, kinek hogy működött. Ez az én Forma-1-em…

Képzeld el…

Írta jan 23 2010

Steiner Kristóf vagyok, magyar, és szeretem a hazámat: a világot, benne minden állattal és emberrel. Azzal is, amelyik a hátamba vágja a kést, és azzal is, amelyik átölel. Mindenki a tanítóm, és hálás vagyok érte. Amíg gyűlölet, hatalomvágy, kapzsiság és ítélkezés irányítja az embereket, háborúk, éhség, természeti katasztrófák és halál vár mindannyiunkra. Ennek semmi köze valláshoz, politikához, vagy szexualitáshoz. Hiszem, hogy ha ma Mózes, Jézus és Mohamed egy asztalnál ülnének, nem ellenségek, hanem legjobb barátok lennének.

Az előző bejegyzésem rekord-olvasottsága, és a rengeteg gyűlölködő és szeretetteljes komment után nagyon szeretnék lezárni minden, a közelgő választásokkal kapcsolatos témát ezen az oldalon. És mivel annyian kérdeztétek, leírom az én “politikai álláspontomat”… azaz csak lefordítom, mert John Lennon már megírta helyettem. Helyettünk, “álmodozók” helyett. Szóljatok, ha valamelyik párt ezt ígéri…

A Perfect Circle

Képzeld el, hogy nincs mennyország
Könnyű, ha megpróbálod
Nincs pokol alattunk
Fölöttünk csak az ég
Képzeld el az összes embert
Ahogy csak a mának él

Képzeld el, hogy nincsenek országok
Nem is nehéz megtenni
Semmi, amiért ölni vagy halni kéne
És vallások sincsenek
Képzeld el az összes embert
Ahogy békében éli az életét

Talán azt mondod, álmodozó vagyok
De nem én vagyok az egyetlen
Remélem, egy napon majd csatlakozol hozzánk
És a világ egységet fog alkotni

Képzeld el, hogy nincs megszállottság
Vajon, képes vagy rá?
Kapzsiságra vagy éhségre nincs szükség
Az emberek testvériségben élnek
Képzeld el az összes embert
Ahogy megosztják az egész világot

Talán azt mondondod, álmodozó vagyok
De nem én vagyok az egyetlen
Remélem egy napon csatlakozol hozzánk
És a világ élni fog, egyként fog élni