Karácsony a világ végén
A karácsony számomra több, mint ünnep. A karácsony lelkiállapot. Jóllehet, sokak fülében furcsán cseng, egy buddhista szellemben nevelt, Tel Avivban élő fiú, áhitatosan díszíti a fát, és csomagolja az ajándékokat, de számomra ez az ünnep sokkal inkább a szeretetről szól, mint vallásos áhitatról. Minden évben lekvárt és limoncellot főzök a barátoknak, a karácsonyfámra pedig az a szabály érvényes, mint egy hollywoodi hírességre a vörös szőnyegen: kétszer nem jelenhet meg ugyanúgy felöltözve…
Találkozz velem St. Louisban… vagy Tel Avivban?
A „karácsonyoholizmusomat” az anyukámtól örököltem, aki gyakran már december közepén feldíszítette a fát – valami amerikai hagyományra hivatkozott, de nyilvánvaló volt, hogy egyszerűen nem bírja megállni, hogy ne csomagolja ki az új díszeket. Az ünnepi menüt már hónapokkal szenteste előtt megálmodtuk, és az asztalon mindig volt helye a Janka Mama-féle perecnek, amelyet az anyukám gyöngybetűkkel jegyzett le Vízvári Mariska szakácskönyvének hátlapjára: „Családi perec karácsonyra és egyéb sátoros ünnepekre” címmel. Szenteste Papával sétálni mentünk a Hunyadi utcában, amelyet az én akkori meglátásom szerint „lecsószínű lámpák” világítottak be, és emlékeim szerint mindig hullt a hó, de lehet, hogy ez már csak afféle gyerekkori illúzió.
Az biztos, hogy egyik karácsony esti sétánk alkalmával láttam életemben először sünit, a Család utcai nyilvános telefonfülke mellett. Évekkel később, amikor újra sünnel találkoztam, nagyon megdöbbentem, milyen pici lény, hiszen az első benyomásom az volt, hogy majdnem kutya méretű – ma már tudom, hogy én nőttem meg, nem a süni ment össze az evolúciós fejlődés során. Mire hazaértünk, Mama megterített, és magára öltötte hihetetlenül giccses ünnepi öltözékét, amit én készítettem ki neki – magától sosem vette volna fel. A kedvencem egy fekete bársonyszoknya volt ciklámenszínű, masnis felsővel – pont olyan volt, mint az a ruha, amit az egerek varrnak Hamupipőkének, de Anasztázia és Drizella letépik róla a bálba menet. Szegény anyám sokkal szívesebben viselt bő cigányszoknyákat és hatalmas, kötött pulóvereket, de a karácsonyi kiöltözést illetően már kisgyerekként is igazi fasiszta voltam. A vacsoránál a család körbeülte az asztalt, és ilyenkor – ha csak egy napra is – mindenki értékelte, értette, és szerette a másikat. Vacsi után csengetett a Jézuska, – azaz Papa kiszaladt a kertbe, és bemászott a nappaliszoba ablakán, csilingelt egyett, kiugrott az ablakon, és visszarohant az aztalhoz – mi pedig bevonultunk a szobába és Kiskarácsony nagykarácsonyt énekeltünk. Éjszaka elsétáltunk a Lékai Bíboros térre, és egymást átkarolva hallgattuk az éjféli misét, másnap pedig ellátogattunk a békásmegyeri piacra, és egy kisteherautónyi élő hallal lementünk a Dunapartra, ahol szabadonengedtük a többszáz halálraítéltnek hitt halacskát.
Bár idén Tel Avivban, a pálmafák alatt ünneplem a karácsonyt, ha lehunyom a szemem, látom a csillaghegyi kis padlásszobámat, ahol két hatalmas gesztenyefa árnyékot vet a hajópadlóra, és ahol izgatottan dugtam el Mama karácsonyi ajándékát a kéménylyukba: kedvenc kölnijét, az Eternityt. Amikor leesett az első hó, a manzárdablakokat belepte a puha takaró, a kacsáink, Púder, Hápi és M.C. rekedten hápogtak a hátsó kertben. Frutty, a tacskó-németjuhász keverék kutyusunk – senki ne kérdezze, hogyan hozták össze a szülők – önfeledten ugrált a hóban, ha pedig kifáradt, összebújva aludt Homérral, a cicánkkal a kutyaólban. Velem van a százegyéves szomszéd, Varga bácsi fütyörészése, Ilonka néni zserbója, és a murik, amikor a hóemberépítés után Erzsi néni és Jancsi bácsi Neoton Familia bakelitlemezeire táncoltunk a jó meleg szobában. Budapest, Hunyadi utca 45. és Tel Aviv, Ben Yehuda 43. Két ház a világ két végén… és mindkettő az otthonom.
A bejegyzés részlet a Gumimatrac a Gangeszen című könyvemből. Ezzel kívánok boldog, áldott és békés karácsonyt mindenkinek.
