Archívum: november, 2009


Valós riport egy izraeli-palesztin gyermektáborról

Írta nov 30 2009

“Kids Creating Peace… mi ez?” – kérdezték Gumimatrac a Gangeszen című könyvem megjelenésekor sokan, akik tudni akarták, miféle szervezetet támogatnak a könyv megvásárlásával. Hét hónapja élek Izraelben, és bár csodálom és szeretem az országot, nem tudtam nem észrevenni: a napfényes tengerparti délutánokat gyakran beárnyékolja az egész világra jellemző, ám itt koncentráltan jelenlévő előítéletesség. A zsidók, arabok, keresztények, feketék, oroszok, franciák csupán egyetlen dologban értenek egyet: mindenki valaki mást okol a saját helyzetéért.

One world… Every child!

Mindannyian ismerjük Kipling mantráját a Dzsungel könyvéből: „Egy vérből valók vagyunk, te meg én!” Ám míg az indiai hindu gyerekek abban az atmoszférában nőnek fel, amelyben a szüleik a helyi muszlimokat gyűlölik, a zsidók a palesztínokat és fordítva, Magyarországon jónéhányan habzó szájjal szidják a cigányokat, New Yorkban pedig sokan nem merészkednek a puerto ricoiak által lakott területekre, addig kiplingi idézet csupán egy üres mondat marad. Kénytelenek vagyunk belátni, hogy miközben egyes népeket tűzzel-vassal kergetünk, a gyűlöletet gond nélkül megtűrjük. Ma politikai pártok, és a tisztességre, klasszikus értékekre hivatkozó csoportok szervezetten gyűlölködhetnek, mondván: a gyermekeik fertőben nőnek fel. De vajon mi árt többet egy felnövőben lévő gyermeknek? Ha van egy roma iskolatársa, vagy ha a szülei fennhangon cigányoznak? Ha lát egy kézenfogva sétáló, azonosnemű párt, vagy ha az apja a melegfelvonuláson a kordon mögül üvölti: “Mocskos buzik!” A “szervezett gyűlölködés” áldozatai nem csak azok, akiket összevernek az utcán, mert melegek, vagy romák, hanem azok a gyerekek is, akik ebben a közegben felnőve az anyatejjel szívják magukba a haragot, a diszkriminációt és a rasszizmust.

Izraelt sokan nevezik a világ energiaközpontjának, és bár a Szent Föld egyszerre a zsidó, a keresztény és az arab kultúra bölcsője, a civilizációnkat sújtó káosz is itt gyökeredzik. Világvallások, népcsoportok, politikai hatalmak egyaránt akarnak egy-egy darabot Izrael földjéből, az évezrdedek óta tartó harc pedig előítéletes, gyáva és paranoiás generációkat nevel fel a határ mindekét oldalán. És bár egyre többen vannak, akik nem azonosulnak a szülőhazájuk parlamentje által kikiáltott dogmákkal, a szakadék mégis egyre mélyebb az arabok és a zsidók között.

A Kids Creating Peace nem más, mint egy békeprogram, amely háború sújtotta országok gyermekeinek segít abban, hogy megértsék: egy ország kormányának döntése nem kell, hogy az ő egyéni döntésük is legyen. A Gyermekek a Békés Jövőért önkéntesei a Közel-Keleten arab, zsidó és keresztény gyerekeknek tartanak nyári táborokat, szakköröket és foglalkozásokat Palesztína és Izrael területén egyaránt. „Hiszünk benne, hogy az első és legfontosabb lépés a béke megteremtésében nem más, mint a belső béke megteremtése.” – magyarázza Karen Berg, a szervezet alapítója, aki szerint a gyermekek a programon keresztül megtanulhatják, hogyan döntsenek saját akaratukból, és hogyan kezeljék azokat a mindennapi helyzeteket, amikor rasszizmussal és diszkriminációval szembesülnek. A szervezet tanárai közül sokan olyan palesztinok, akik korábban sosem merészkedtek volna Izrael földjére. „Sosem jártam korábban erre, és kislánykorom óta úgy neveltek, hogy féljek a zsidóktól. Csodálatos érzés, hogy sikerült túllépnem ezen. Ma már rengeteg izraeli barátom van.” meséli Afya, a KCP egyik aktivistája. A tanárok – saját példájukból tanulva – a gyermekek félelmeit oszlatják el először. A kreatív játékok és foglalkozások célja elsősorban az, hogy ezek a gyerekek ne az ellenséget, hanem az emberi lelket lássák meg egymásban.

Az alapítvány aktivistái mind karitatív mukát végeznek – fizetést és juttatásokat nem kapnak, hiszen a KCP nonprofit szervezet. A gyermekek étkeztetése, táboroztatása és foglalkozásokhoz szükséges eszközök megvásárlása érdekében folyamatosan szükségük van anyagi segítségre. És mivel munkájuk világszerte egyedülálló, nem meglepő, hogy ma Madonna, Ashton Kutcher, Demi Moore vagy Donna Karan is ott van a támogatók hosszú sorában. A Gyermekek a Békés Jövőért következő, nagy célja nem más, mint egy közösségi ház építése Jeruzsálemben, ahová keresztények, muzulmánok, zsidók és kabbalisták zarándokolnak el, mert mindannyiuknak ugyanazt jelenti: emelkedettséget, békét és boldogságot. Bár Izrael Jeruzsálemet tekinti fővárosának, ez a tény állandó vitákat vált ki, és számos ország Tel Avivot tekinti a zsidó állam fővárosának, mondván: Jeruzsálemet senki sem sajátíthatja ki. Ez az a hely, ahol a KCP közösségi háza a leglátványosabban szolgálhatná a célját, ők ugyanis hisznek benne, hogy mindannyian egy azon világ szülöttei vagyunk, ez pedig a Föld minden gyermekéé.

A KCP Magyarországon egyelőre csak a szárnyait bontogatja, az amerikai testvérszervezet, a Spirituality For Kids ugyanis már hazánkban is megjelentetett néhány mesekönyvet, amelyek többezeréves bölcsességeket dolgoznak fel, gyerekek számára is fogyasztható formában. Madonna könyvei, az Angol Rózsák, és a Mr. Peabody Almái például első látásra csupán színes-szagos meseregényeknek tűnnek, valójában azonban elfogadásra, a szeretetre és megértésre nevelik a kis olvasókat. Szélmalomharc? Utópia? Idealizmus? Talán. Ám a KCP filózófiája szerint azonban eredményeket kizárólag úgy érhetünk el, ha ahelyett, hogy hagynánk a dolgokat a megszokott mederben folyni, kőkemény munkával új kutakat ásunk, azokon a helyeken, ahol a legnagyobb szükség van rá. Ahogy a kis herceg is mondta: „Az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejt.”

A teljes cikket a HVG online lifestyle magazinján olvashatod el.

Budapest-Roxfort expressz… első osztályon

Írta nov 28 2009

Manapság a „Vingardium Leviosa”, vagy a „Petrificus Totalus” vezényszavak már az általános műveltség részét képezik, aki pedig nem ismeri a lebegtető  bűbájt és a sóbálvány átkot, annak bizony komoly pótolnivalója akad. Harry Potter kerek szemüvegével, bordó-arany csíkos sálával és villámformájú sebhelyével nem csak a mozi, irodalom és kultúrtörténet szerves részévé vált, de sok gyermeket tanít meg – és sok felnőttnek nyitja fel a szemét az örök igazságra: amíg nem számolunk le saját démonainkkal, másokon sem tudunk segíteni.

A Főnix Rendje ugyanis az első olyan Harry Potter – történet, amelyben már nyoma sincs a kisded kalandoknak, sőt sokan egyenesen megbélyegezték a sötét és rémisztő jelzővel. Ennek ellenére –  vagy tán éppen ezért a varázslótanonc megpróbáltatásainak ötödik felvonása a sorozat eddigi legsikeresebb darabja. Ebben pedig a nézők, az alkotók, és a kritikusok is egyetértenek – a habot a varázstortára pedig a mozi kasszáinak csengése tette fel. Még maga J. K. Rowling, Harry Potter „édesanyja” is úgy vélte: ez a film áll a legközelebb ahhoz a mesés, borzongató, titokzatos és csodálatos világhoz, amelyet a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Iskola megálmodásakor papírra vetett.

Harry Potter árván maradt varázsló, akinek különleges képességeit éveken át próbálta titokban tartani zsarnok nagybácsija és hárpia nagynénje. A csendes kisváros életét alaposan felforgatták az elmúlt öt esztendő eseményei: Harryből világhírű varázsló lett, a házba beköltözött egy hóbagoly, és házimanók sipítoznak a lépcsőfordulóban. Ez a nyár azonban még a kamasz Potter számára is meglepetéseket tartogat: a muglik – vagyis a varázstalan emberek világát dementorok támadják meg. Sötét, csuklyás lények, akik kiszívják a boldogságot. Amikor a szünidő végeztével Harry ötödéves hallgatóként tér vissza a Roxfortba, megdöbbenve tapasztalja, hogy a varázslótársadalom nem hisz az előző évben lezajlott találkozásában Voldemorttal, a gonosz varázslóval, akinek kezéhez számtalan ártatlan varázsló vére tapad. Cornelius Caramel, a Mágiaügyi Minisztérium feje új Sötét varázslatok kivédése tanárt nevez ki, akinek az egyik legfőbb feladata Dumbledore professzor – a Roxfort igazgatója – és a diákok szemmel tartása. Ez a pozíció azonban évek óta el van átkozva – ezt Harry, és barátai, Hermione és Ron saját bőrükön tapasztalták meg. Ráadásul a varázsló-vizsgák is elkezdődnek, az RBF, azaz Rendes Bűbájos Fokozat megszerzése majd’ akkora nehézséggel jár egyesek számára, mint felvenni a harcot Voldemort nagyúrral…

A Harry Potter és a Főnix Rendje minden idők hatodik legnagyobb bevételt elért filmbemutatója: a film nyitóhétvégéjének bevétele világviszonylatban 333 millió dollárnak felelt meg. Pedig nem indult ilyen varázslatosan az ötödik Potter-sztori. A korábbi epizódnak – a Tűz Serlegének rendezője ugyanis bokros teendőire hivatkozva nem vállalta a kihívást, Jean-Pierre Jeunet pedig – a Feltámad a halál és az Amélie csodálatos életének rendezője – mereven elzárkózott a lehetőségtől. David Yates – aki végül levezényelte a kasszasikert – úgy véli, egy korábbi televíziós munkája, a Sex Traffic kapcsán eshetett rá a stúdió vezetőinek választása. Felismerték: feszült és érzelmes filmeket rendez, politikai háttértörténettel, a Harry Potter és a Főnix rendje pedig éppen ilyen.

Az új rendező felkutatása azonban nem az egyetlen akadály volt, amellyel az alkotóknak szembe kellett nézniük. A kamaszszereplők ugyanis valóságos felnőtté értek, és rossz nyelvek szerint egyszerűen alkalmatlanná váltak a varázslógyerekek karaktereinek megformálására. Ráadásul Daniel Radcliffe és Emma Watson éppen iskolai záróvizsgáik kellős közepén tartottak, amikor megkezdődött a forgatás. „Egyetlen rész forgatása körül sem volt ilyen hisztéria.” – mesélte később Radcliffe. „A sajtó időről időre azzal riogatta a rajongókat, hogy nem vállaltuk el a szerepeket és új színészek után néznek. Ráadásul folyamatosan próbáltak minket összeboronálni Emmával, amin persze mi csak nevettünk – de az aktuális párjaink nem találták annyira viccesnek.” Az új szereplők vásznon való megjelenése persze legalább akkora feszültséget okozott a regény elkötelezett híveiben, mint a jól ismert karakterek feltámadása. Bellatrix Lestrange, az őrült halálfaló boszorkány személyéről például legendák keringtek – a legabszurdabb feltételezés szerint Elisabeth Hurley kapta volna a szerepet. Amikor kiderült, hogy Tim Burton, a Karácsonyi lidércnyomás rendezőjének felesége, Helena Bonham Carter testesíti majd meg a karaktert, mindenki tudta: új ikon van születőben. A borzas hajú, fekete szemű színésznő ugyanis karriere során számtalanszor alakított hasonlóan sötét, „gótikus” karaktert.

Joan Rowling – akit mapanság csupán a világ leggazdagabb asszonyaként emlegetünk, pedig sokkal találóbb volna a világ legkretívabb asszonya – olyan szupertitkos információkhoz juttatta hozzá a produkciót, amelyek azelőtt még sosem láthattak napvilágot. Az egyik jelenetben megjelenő falvédő megalkotásához például szükség volt Sirius Black – Harry keresztapjának – családfájára, erre az írónő több ezer évre visszavezethető, generációkat felvonultató térképet faxszolt át a díszlettervezőnek. Ám legmeglepőbb díszletelem a filmben minden bizonnyal Dolores Umbridge, az új professzor mozgó macskákkal ékesített porcelán gyűjteménye. „Több, mint huszonnégy órán át fotóztuk a cicákat… ez bizony nehezebb vállalkozás volt, mint a többi 1399 vizuális effektus – pedig  olyan kihívásoknak kellett eleget tennünk, mint a félelmetes erdő, a Tiltott Rengeteg életre hívása.” – mesélte a Yates.

Boldog volnék, ha a Mamám, aki megszerettette velem a Harryről szóló könyveket, még közöttünk lehetne, hogy lássa a legújabb Potter filmeket. Ám ahogy a varázslótanonc a történetben, én is életre tudom hívni az édesanyámat, ha nagyon akarom. Ezért aztán neki is kikészítek majd egy pohárnyi jéghideg sütőtöklét és egy nagy doboz Bagoly Berti féle minden izű drazsét, amikor leülök megnézni a Harry Potter és a Főnix Rendjét – ki tudja hányadik alkalommal, de épp olyan izgalommal, mintha először látnám. Ki tudja, talán egy apró bűbájnak köszönhetően ezúttal másképp alakul a történet vége…

Erre a kritikámra különösen szívesen gondolok vissza. Az HBO Sztár magazin számára írtam, amikor a repülőm éppen az Iguazu vízesés felé tartott, a Celeb vagyok, ments ki innen forgatására.

kezemben az életem

Írta nov 25 2009

Éppen Sziebig Tímeával, az Ideál magazin újságírójával volt találkozóm, amikor először fogtam kezemben… Felemeltem, majd hirtelen, némi ijedtséggel az arcomon, visszatettem a polcra a saját könyvemet. Miért? Mert egy pillanatra megrémisztett a fizikai szembesülés azzal, hogy őszintén leírtam, ki is valójában az az ember, akiről sokaknak csak felszínes képük van, a gyakran általam, szándékosan gerjesztett bulvárhírek alapján. Néha magam is meglepődöm, miféle kettősség lakik bennem…

1193227_851c6187127a2c5308759bc582eea038_mlTükör? Kép?

Ezt a furcsa “Jekyll és Hyde” állapotot legegyszerűbben a horoszkópommal tudnám megmagyarázni. A Vízöntő–Halak-jegy határán születtem, ami a nemmindennapiságomat, a kreativitásomat, a „meg akarom váltani a világot” érzésemet és a fokozott érzékenységemet jelöli. Emellett Oroszlán az aszcendensem, ami pedig a „ki, ha én nem?” típusú szereplési vágyat és a tüzességet mutatja. A személyiségünknek és mindennek, ami velünk történik, mindig van ezoterikus magyarázata, ezért semmi sem lehet véletlen. Ebben biztos vagyok, és nem is értem azokat, akik másként vélekednek… Ők valószínűleg félnek. Sokkal könnyebb szimplán gondolkodni és élni, kockát rajzolni tájkép helyett, és nem észrevenni az élet összefüggéseit, mert úgy kevésbé fájdalmas.

Amióta az eszemet tudom, “fájdalmasan működöm”. Kétéves koromtól buddhista szellemiségben neveltek a szüleim, ki is lógtam a sorból, mert másként gondolkodtam, mint a környezetemben lévő gyerekek. Emlékszem, egy napon az óvodástársaim megkérdezték, mi az a piros zsinór a csuklómon, amit egy buddhista beavatáson kötöttek a kezemre. Próbáltam ovisnyelven elmagyarázni azt, amiről pontosan tudtam, hogy micsoda valójában. Valami olyasmit mondtam, hogy egy szerencsehozó madzag, ami nem úgy működik, hogy becsukott szemmel azt kívánom, legyen például egy Mézga család könyvem, és az meglesz, mire hazamegyek, hanem úgy, hogy közben tennem is kell azért, hogy az álmom megvalósuljon. Például: gyűjtenem kell rá a perselyemben, és fel kell ismernem azokat a lehetőségeket, amelyek elvezetnek a célhoz. Szóval, már egészen kis koromban sem gondolkodtam vonalasan, hanem kerestem az összefüggéseket. Minden velem történt eseményt perselybe dobtam, mert úgy érzem, ezek egytől egyig alakítanak, és összességében meghatároznak engem, ahogyan azt is, miként változik az életem. Spirituális tanítóutamon az élethelyzetek szobrász érintéseiként formáltak engem… Ebből a szempontból mindegy, hogy botrányos ügyeimről van-e szó, vagy arról, hogy órákat meditálok egy nap. Ez az úgynevezett „gyűjtögetés” torkollott most egy könyv formát öltött önrevízióba, amelyből – ahogy a címe is mutatja – kiderül, hogy Steiner Kristóf egy „Gumimatrac a Gangeszen”. Abszolút tudok azonosulni ezzel a tárggyal, ami annyi mással együtt hánykolódik az életet szimbolizáló Szent Folyón, amiről mindenkinek a lelki megtisztulás jut először eszébe. Holott ugyanez a folyó bizonyos szakaszán raftingpályává válik, máshol pedig kolerával szennyezett a vize. De ezek a tényezők nem befolyásolják a hömpölygését csakúgy, mint az sem, hogy csónakok, mécsesek, holttestek, koszorúk, vagy egy rózsaszín gumimatrac úszik rajta.  Most valahogy sokkal könnyebb vagyok. Írás közben megjártam lelkem poklait, és újra átéltem életem súlyos fejezeteit. Rengeteget sírtam. Olyan módon találkoztam magammal, ahogyan talán keveseknek adatik meg, és ez nagyon sokat segített a fájdalmaim feldolgozásában… mint például a Mama halála. Mi elválaszthatatlanok vagyunk, és nagyon szoros a kötődésünk, ami számomra egyfajta terhet is jelentett nem csak az élete során, de a halálát követően is. Talán túlságosan igyekeztem Neki megfelelni, és ha nem sikerült, rosszul éreztem magam. Miután pedig elment, mindenről Ő jutott eszembe. Párizsban voltam egy kiállításon nem sokkal a halálát követően, ahol láttam egy fotósorozatot, ami Merilyn Monroe-ról készült akkor, amikor már nem fiatal és hamvas, hanem az élet által meggyötört nő volt, a kézfeje májfoltos, a műszempillája leesőben. Kómában fekvő Édesanyámra emlékeztetett ez a kép, amely előtt csak álltam és zokogtam… Nem tudtam elszakadni, még egy rá emlékeztető fotótól sem, nemhogy Tőle. Mostanában, a könyv megírása után már érzem, hogy képes vagyok én meghozni a saját döntéseimet, úgy, hogy közben nem Neki próbálok megfelelni. És bár a kötelék még ugyanúgy megvan közöttünk, már ki tudom oldani, ha úgy érzem, arra van szükségem. Hiszem, hogy a felelősségünk százszázalékos az életünk és a halálunk alakulásában. Csak látszólag történhetnek az események véletlenszerűen és egyik percről a másikra. De valójában ez nem így van, hiszen egyetlen fa sem nő ki hirtelen a földből, annak a magját előbb elültette valaki.

Néhány nap múlva utazom vissza Te Avivba, és bevallom, bár csodálatos volt itthon lenni néhány hetet, már nagyon hiányzik a fehér város. Izraelben valahogy nagyon közel van az Ég. Amikor először kiszálltam a repülőből, olyan érzésem volt, hogy meg tudom érinteni a felhőket. Magyarországon ez nem így van. Távol van az Égbolt. Izrael iszonyatosan intenzív, és nagyon közelről érinti azt, aki ott van. Éppen ezért sokakat megőrjít az az ország. Rengeteg bolond járkál az utakon, és sok a fiatal hontalan, aki nem találja a helyét és a hajlékát sem. Rendkívül nehéz kezelni az energiák intenzitását, de ha sikerül, akkor ez tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember kiemelje magát egy nehéz helyzetből és megtalálja az útját. És ha nem sikerül? Akkor tönkretesz. Izrael a végletek színhelye. Nekem nagyon sok pozitív változást hozott az életemben a kiköltözés. A könyv ezekből csupán egy. Kiköltözésem után úgy vizsgáltam át magam, mint amikor az ember kullancsot keres a testén: tüzetesen és izgalommal. Eközben rádöbbentem, hogy a húsevés nem lehet az emberi élet természetes velejárója, mert erőszak eredménye. Arra is rájöttem, hogy nem jó, ha csak akkor érzem jól magam, amikor iszom, mert úgy nem tudok a saját lelkemből táplálkozni és töltődni. És azt is megtapasztaltam, hogy szabad időbeosztással is lehet alkotómunkát végezni, nem kellenek ehhez korlátokkal teli szerződések. Úgy érzem, az energiáim most már a mögöttes tartalmaktól, nem pedig mesterségesen generálva működnek. És ezt Nektek, a közönségemnek is köszönhetem, hiszen az elmúlt hetekben többszáz levelet és mailt küldtetek nekem a Gumimatrac a Gengeszen elolvasása után, és hosszasan beszélgethettünk a könyvbemutatókon, a dedikálásokon. Ti segítetettetek nekem abban, hogy a kezembe merjem venni a saját könyvemet, és a ti kezetekbe adhassam. Nagyon boldog vagyok, hogy vagyunk egymásnak.

A beszélgetést köszönöm Tímeának, és az Ideálnak. Fotó: velvet.hu.