Huszonhét évesen letenni a jogsit már önmagában elég őrült dolog, de kidöcögni Bécsig friss vezetői engedéllyel, úgy, hogy korábban soha életemben nem vezettem tíz percnél hosszabban, na az már minden határon túl megy. Szó szerint. Anna barátnőmmel hedonisztikus hétvégét rögtönöztünk a hét kellős közepén. Emlékeztek a Szex és New York epizódjára, amikor Carrie-ék Los Angelesben próbáltak boldogulni a volán mögött? Na, annál is rosszabb voltam…

Ez egy kábé fél órás procedúra volt…

Az egész úgy kezdődött, hogy péntek óta – amióta Budapesten vagyok – úgy érzem magam, mintha nyaralnék: étteremből kávézóba, kávézókból házibulikba, onnan pedig szórakozóhelyekre látogatunk a barátokkal, miközben igazi mélyenszántó beszélgetésekbe bonyolódunk, mert hát ugye be kell hozni az elmúlt két hónap lemaradást. Szerdán reggel azonban gondoltunk egyett, beugrottunk a kis tizenegy éves FordKa mobilomba, és meg se álltunk az osztrák fővárosig – gondoltuk ideje egy másik cityben hedonizálni. Miközben a Girls Night In cédé válogatott gay slágerei – 9 to 5 by Dolly Parton és a Lady Marmalade eredeti verziója – üvöltöttek a kocsiban, halált megvető bátorsággal száguldottam az autópályán. A tanulságok között szerepel, hogy valóban fontos dolog az index, hogy jobb, ha a kocsira fogom a piros lámpák utáni induláskor kísértő lefulladást, és ami a legfontosabb: autópályán akkor sem szerencsés tolatni, ha eltévesztettük a kijáratot. Isten segedelmével mindenesetre eljutottunk Bécsig, ott pedig az ablakot letekerve, üvöltve érdeklődtünk: „Suldigung! Nojbau gássze bitte?” Az emberek folyékony, könnyed német nyelven feleltek, amit persze nem értettük, de olyan is akadt, aki egy kacagással nyugtázta, hogy ez a két idióta nagyon el van tévedve. Nagyjából fél órás tekergés után úgy döntöttem, feladom, és legurultam egy mélygarázsba, ahol iszonyatos szenvedés árán leparkoltam egy akkora helyre, mint egy cipősdoboz. Mikor kiszálltunk, és a kasszához mentem, egy ondolált hajú takarítónéni közölte velem, hogy: „Privát, privát!”. A cipősdoboznyi helyemről ki kellett tolatnom, feltekeregni a szerpentinen, és keresni egy „kájn privát áber cálen” mélygarázst. Néhány perccel később a Starbucksban ülve gigantikus, cukormentes mogyorószirupos cappucinot iszogatva megtaláltuk a szállodánkat a Google Mapsen – az még hozzátartozik az igazsághoz, hogy a megérkezésünk pillanatában fedeztük fel, hogy a csomagtartóban mindvégig ott lapult egy Európa térkép. Izzadtan, csapzottan, de boldogan baktattunk a Hotel Rothsteiner felé. RothSTEINER… ééééérteeeed?!

A szálloda egy szebb napokat is látott négycsillagos „stadthausz” volt: kristálycsillárok, barokkos bútorok és hatalmas tükrök mindenhol. A lakosztályunkból egy ideig üdvözülten szemléltük a bécsi háztetőket: az utolsó pillanatos foglalás kapcsán egy konyhával felszerelt apartmant kaptunk meg egyharmad áron. Tisztára „menő üzletasszonyoknak” éreztük magukat, mint Romy és Michelle. Így legalább marad egy kis pénzünk shoppingolni, végtére is summer sale van, vagy mi a szösz. Egy vietnámi étteremben vacsorázva olyan csípős húst ettük, amit még másnap reggel is éreztünk a szánkban – pedig esküszöm, hogy mostunk fogat – és isteni, gyümölcsös vörösbort kortyolgattunk, amikor feltűnt a színen Halil barátom. Halil török, Bécsben lakik, és akkora partiarc, hogy az osztrák fővárosban mindenki ismeri: partifotói állandóan magazinokban landolnak, és az utcán is elég feltűnő jelenség, hiszen oversized szemüvegeket hord, több tetovált testfelülete van, mint Szilágyi Dórának, és olyan pici shortokat visel, hogy Lady Gaga is megirigyelné. Halil nemrégiben lett bármenedzser a Prater Sauna nevű új kultúrális központban, ahová elröpített minket… hihhhhetetlen. Úszómedence, szaunák, tánctér, kiállítóterem, napozóterasz, dj pult, és alkotóközpont egyben. Épp egy új divatmagazin lounge partija zajlott, mi pedig – ahogy az lenni szokott – a táncparketten kötöttünk ki. Belegondoltatok már, hogy Madonna dalai milyen hülyén hangozhatnának magyarul? „Humán natúr…”, „Erorika, románc…”. Az est további fejleményei ködbe vésznek… Másnap reggel csodálatos, svédasztalos reggelink adott erőt a már-már csukott szemmel is bejárható Mariahilfer-Kartner túrához. Shopping túránk eredményeként megvettem egy nadrágot, amit Anna magának nézett ki, de a próbafülkében kiderült, hogy azonos a méretünk. Diet rocks!

A hazafelé útról csak annyit, most kishíján Mödlingből írok… nagyjából háromszor tévesztettük el az útirányt Balaton felé menet, és valahogy minden alkalommal egy hatalmas MÖDLING felirat került a szemünk elé. Végül kezdtük égi jelnek tekinteni a dolgot, amely azt mutatja: Mödlingben vár ránk a megvilágosodás. Tényleg, tud valaki valamit Mödlingről? (Imádom kimondani ezt a szót… Mödling, Mödling, Mödling…) Három és fél órás kavarás után megérkeztünk Siófokra, ahol a csillagtúránkat valódi idiótákhoz méltóan tévézéssel zártuk. Mivel sem Ancsinak, sem nekem nincs otthon tévénk, tátott szájjal bámultuk a Panténe Pro V reklámot, a Puskás Peti videoklipet, és a Viva felhívását, mely szerint: „Mennyire vagy meleg? Küldd a meleg szót és a nevedet az xy telefonszámra, például ’meleg ALBERT’!” WTF?! Mindenesetre a szürreális kiáltványt annak tudtam be, hogy mély nyomot hagyott az ötéves műsorvezetői tevékenységem… Tegnap reggel egy jó kis hazai lecsós rántotta után Anna hazavonatozott, én pedig kidőltem a partra és elgondolkoztam: az elmúlt két nap vajon csupán egy tűnékeny álom volt, vagy valóban levezettem hatszáz kilómétert… és itt jön a java… úgy, hogy elfelejtettem felpöckölni a kocsi lámpáit. Mert hát őszintén szólva fogalmam sincs, hol van a kapcsoló… Egy korábbi Rosh Hashanah feladatra emlékezve tehát szeretnék elnézést kérni mindenkitől, aki abban a szerencsétlenségben részesült, hogy összefutott velem valamelyik útszakaszon. Remélem mindenki túlélte. Mi mindenesetre igyekeztünk segíteni: szívünk dallama örökké az I will survive marad…

Miután szorgosan végzem a “zsidó újév” elötti feladataimat, tegnap a Facebookon kértem az ismerőseim tanácsát: segítsenek megtalálni magamban a legszembetűnőbb hibámat, amelyen fontos volna változtatnom. Sokáig nem kaptam igazi válaszokat a “Te úgy vagy jó, ahogy vagy!”, és egyéb közhelyeken kívül, végül azonban a “Túl sokat foglalkozol önmagaddal.” meggyőzőnek tűnt…

“I’ll Be Your Pillow” Bocsi, Özge…

Valóban rengeteget foglalkozom önmagammal – ebben a pillanatban is ezt teszem, hiszen saját blogomat írom, saját magamról. Ugyanakkor viszont hiszek benne, hogy azért foglal el ekkora helyet az életemben az “ego-search” – ahogy ezt a tevékenységemet zolivagyok.blog.hu nevezte sok-sok évvel ezelőtt – mert jó akarok lenni. Szabó Eszter nem is olyan régen azt írta: rossz volna, ha az emberek a csúcsra feljutást tekintenék célnak, miközben éppen, hogy oda felérve vár ránk az igazi teendő. Boldog vagyok, hogy van egy kialakult folyosó, egy csatorna közöttem és közöttetek, a nézőim és az olvasóim közt. Ezt a csatornát éveken át ástam, kő kemény munkával, sokszor méltatlan és szenzációhajhász eszközökkel, gyakran pedig minden mást feláldozva. A saját egómért dolgoztam? Nem tudom. Hinni akarom, hogy nem. Ma abban bízom, hogy azért hajtott egy belső motor csecsemőkorom óta, hogy ismert legyek, hogy “kinyilatkoztathassak”, mert ezen a csatornán egyre több és több valódi értéket közvetíthetek majd. Semmi más vágyam nincs, mint hogy egy napon színtiszta, aranyló fénnyel töltsem meg ezt az alagutat, és úgy adhassam, hogy mindeközben nem vakít el a büszkeség, hogy “Mekkora spiritual leader vagyok már, vazze!”.

Mára új feladatom van, és mivel Elton John előtt is tudtuk már: “…sorry seems to be the hardest word…”, nem fog könnyen menni. Ma ugyanis fel kell hívnom azokat, akiket megbántottam, akikkel tisztázatan rossz viszonyom alakult ki az évek során, hogy bocsánatot kérjek tőlük. Vicces, de az első, aki eszembejutott, az általános iskolai kémia tanárnőm, Bárányos Kati néni. akivel éveket át martuk egymást, és akit még öt évvel a ballagásom után is gondolkodás nélkül pocskondiáztam az egykori iskolám mostani diákjainak, akárhányszor lehetőségem nyílt rá. Kati néni megállás nélkül kritizálta a frizuráimat, egy alkalommal egyest kaptam egy dolgozatra, mert meggyőződése volt, hogy puskáztam, miközben nem is, megjegyezte, hogy nincs kivasalva az ingem, és amikor egy alkalommal tanárparódia-estet rendeztünk, ízléstelennek nevezte a produkciónkat. Átgondolva melyik az a gaztett, amit ezek közül én magam sosem követtem el? Kritikusan szemlélem mások öltözködési stílusát, előfordult, hogy tévedésből olyasvalakit hibáztattam egy-egy élethelyzetben, aki igazán semmi rosszat nem tett, és én is sértődtem már meg, amikor mások tükröt tartottak elém. Tizenhét év keservétől fogok ma elbúcsúzni. Irónikus, hogy ebből csupán pár évig tanított Kati néni, az összes többit én magam teremtettem saját magamnak. Meg kell mondanom, sokkal jobb érzés tudni, hogy ma elbúcsúzom a keserves, felesleges gyűlölettől, mint bármiféle gyerekkori bosszúhadjárat.

Ha bárki olvassa ezeket a sorokat, akit megbántottam valamivel az elmúlt huszonhét és fél év során, és akit nem sikerül ma elérnem… bocsánatot kérek. Je suis désolé, lo siento, ik ben droevig, sono spiacente, perdóname, gomennasai, mujhe maaf kardo, prezepraszam, slicha… forgive me!

Bíró Bori, rettenetesen hiányzol, és a világ összes lehetséges módján próbállak megtalálni, már négy éve. A mai napig heti rendszerességgel álmodom veled, és amikor felébredek, iszonyúan szenvedek, amiért ismét csak álom volt a találkozás. Tudod… “Ha jó volt a lepény, akkor borsos volt!” Hát a miénk igen borsos volt, de annál jobb. Nagyon szeretlek. Kérlek, keress meg.

Miközben ma reggel, még félig leragadt szemmel kortyolgattuk a kávénkat a budapesti háztetők feletti kis erkélyemen, Anna barátnőm így szólt: “Az, hogy létezik olyan ember a világon, aki nem szereti Madonnát, tökéletes példa arra, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni.”

We’re sticky, she is sweet…

Ahogy azt már korábban is írtam, a Rosh Hashanah előtti utolsó egy hónapba lépve minden áldott nap lehetőséget ad nekünk valami újra, és a tegnapi teendőnk szerint: „Válassz ki valakit, akit szeretsz, de az utóbbi időben nem éreztetted vele, mennyire fontos neked. Tegyél ma valamit a kiválasztottadért, ami megörvendezteti.” Nekem nagyon egyszerű dolgom volt: megleptem Ancsimat egy Golden Circle jeggyel, hogy néhány méterről élvezhesse Madge koncertjét, és ami még ennél is fontosabb: jelenlétét. Miután két hónapig nem találkoztunk, mindkettőnknek szülségünk volt erre: nekem arra, hogy adjak, neki arra, hogy kapjon tőlem – szeretetet, törődést. Madonna Ciccone egészen biztosan követi a harminc napos útmutatót, hiszen ő is kiválasztott valakit – illetve valakiket: bennünket.

A budapesti koncert olyan élményt, energiákat nyújtott, hogyaz egész Föld beleremegett. Hatodszor láttam ma este Her Madgesty-t élőben, és ezt a turnét is volt alkalmam megismerni Bécsben, ahonnan – bevallom- csalódottan távoztam tavaly nyáron. Most azonban, néhány méterre attól a nőtől, aki tökélyre fejlesztette mindazt, amelyet a populáris kultúra és a spirituális megvilágosodás közös halmazában lehetséges elérni, arany fényben fürödtünk ötvenötezren. A koncert drámai, bátor és őszinte volt: Madonna egy királyi trónon ülve kezdte a show-t, szarkasztikusan jelezve: ő a királynő, mindannyiunk felett áll. Ám ez a maszk végleg lehullott a „Get Stupid” című megaklip vetítésekor, ahol is M. bibliai és a Zoharból vett idézettel, évezredes életbölcsességekkel üzent a közönségnek: a bolygónknak szüksége van ránk. Világszerte zsarnokoskodó diktátorok képei és az emberiség megmentői: Teréz anya, a Dalai Láma, és más bódhiszatvák videómontázsa közvetítette azt, mely végül a Like a Prayer című dal alatt fel is került a kivetítőre: „Szeresd a szomszédodat, mint önmagadat.” Mindez héberül és arabul is. Madonna nem aprózza el. Valóban azt teszi, amit hússz évvel ezelőtt, pufók, rágógumizó csajsziként beígért: megváltoztatja a világot. A legmeghatóbb az egészben az, hogy a világ legnagyobb sztárja nem fél megosztani másokkal félelmeit és bánatát: A Devil Wouldn’t Recognise You című dal alatt – amely egyértelműen Guy Ritchie-vel való házasságáról szól – egy jelképses börtönben, fekete csuhában énekli: „Újra és újra a földre taszítasz – tudom, ki kellene sétálnom ebből, mégis újra és újra visszatérek.” Végül kiderül: kitörve a cellából lehet ismét önmaga.

Persze más is szeretett volna „Ő maga” lenni… Igazi önirónikus wannabe voltam tegnap este: a térdzoknim, a pici piros shortom és a szívszemüvegem a She’s Not Me című dal alatt viselt kosztüm ihlette outfit volt. Mtindez ökéletesen illeszkedett a dal mondandójába: Madonnából egy van. Ugyanakkor viszont mindannyiunkban ott ragyog ez a világosság, ahogy kivetítő egyik ragyogó felirata is üzeni: „A fényből jöttünk, oda kell visszatérnünk.” És tegnap éjszaka mi, akik ott voltunk igazán közel kerülhettünk ehhez az ősi energiához.

Ezek után igazán könnyű lesz a mai feladatunk: „Gondold át, mit szeretnél leginkább a jövő évtől: új szerelmet, új állást, vagy új, igaz barátokat? Hunyd le a szemed, és képzeld el, hogy amire vágysz, már a tiéd. Töltsd a mai napot abban a tudatban, hogy a legnagyobb vágyad már megvalósult. A pozitív energia, amit ezzel teremtesz, bevonzza a jó embereket és olyan helyzetben találod magad, ahol ezekre a vágyakra már nem is lesz szükséged – hiszen mindened megvan.”