Nem terveztem, hogy a következő bejegyzésem a napfényes tel avivi lakásvadászatomról egy otthoni témát boncolgat majd, de miután egy politikai szélsőséget képviselő honlap kitörő örömmel és némi káromkodással üdvözölte az elutazásomat, úgy döntöttem, nyilvánosságra hozok egy levelet, amelyet közvetlenül a választások napja után küldtem a Jobbik hivatalos honlapján található címre. Azt a választ kaptam, hogy az üzenetemet továbbították az illetékeseknek, de azóta sem reagált senki, és most, hogy ismét “elővettek” az egyik szimpatizáns site-on, időszerűnek éreztem, hogy megosszam a gondolataimat – mindenkivel. Íme a levelem.

Tisztelt Jobbik,

Mivel a nevem időről időre felmerül az önök szavazói, szimpatizánsai álltal látogatott honlapokon, és sokszor nem teljesen világos számomra, kik, miért, és főként miért ilyen hangnemben nyilvánítanak véleményt rólam, először is nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy nem képviselek senkit. Nem egy csoport, egy felekezet vagy nép nevében írok, kizárólag a saját magam nevében. 

Az önök honlapjára egy véletlen során tévedtem: kutyasétáltatás közben megláttam egy plakátot, amelyen a “Miért megyek el szavazni a Jobbikra” pontok szerepeltek, és elgondolkodtatott. Szégyen vagy sem, bevallom, én még soha életemben nem szavaztam. Nem ideológiát követek, nem büszkeség vezérel, sőt nem a lustaság miatt nem veszem rá magam, egyszerűen nem értek hozzá, hogy melyik párt mit csinál, mi a bal, mi a jobb. Sztereotípiákra nem alapozok. Soha nem dönteném el egy dalról, hogy tetszik -e vagy sem, csak azért, mert valaki azt mondja: “ne hallgasd ezt a zenét, mert nem ér semmit”, és egy ételt sem neveznék a kedvencemnek, csak mert mások szerint az a legfinomabb. Levelem egyetlen célja, hogy elmondjam: egy homoszexuális egyén – jelen esetben én – nem egyenlő azzal, aminek a társadalom megbélyegzi. Önök a plakáton, amely az érdeklődésemet felkeltette, azt írták, hogy a Jobbik rendszeresen szembesül az antiszemita, szélsőséges, fasiszta jelzőkkel, amelyeket nem kíván magáénak tudni, amelyek egy hamis ellenpropaganda koholmányai. Én magam is így vagyok ezzel. Ha egy félreételmezett mondatomból címlap születik, egy baráti társaságban elejtett poént komoly hírré dagasztanak, ha egy olyan pólót veszek fel, amely egyesek szerint harsány, vagy ha a televízióban arról beszélek, hogy számomra mennyire fontos a család és ezt az önök hívei provokációnak tekintik, az nem az én hibám. Ahogy nem az önök hibája, ha lefasisztázzák a pártot. 

Vannak dolgok, amelyekben egyetértek önökkel: nem hiszem, hogy a homoszexualitást úgy kellene “ráerőszakolni” azokra, akik iszonyodnak tőle, hogy tollas boákkal birtokba vesszük az Andrássy utat, hiszen a szélsőséges megmozdulások szinte biztosan szélsőséges reakciókat szülnek. Nem ellenzem a meleg felvonulást, ugyanazért az okért, amiért még egy ilyen meneten sem vettem részt: egyszerűen nem érdekel. Nem vált ki belőlem semmiféle indulatot. A közelmúltban jelentették be, hogy hazánk hamarosan egy meleg olimpiának ad majd otthon, és az én véleményemet is kikérték a témában. A következőt nyilatkoztam: “Én Morgan Freemannel értek egyet, aki szerint hülyeség a Fekete Történelmi Hónap, hiszen Fehér Történelmi Hónap sincen. A diszkriminációt kizárólag úgy lehet megállítani, ha nem izolálódunk.” Ezzel a nyilatkozatommal sok homoszexuális haragját kivívtam, de ennek ellenére hiszek benne, hogy a véleményem üzenete eljut néhány emberhez, aki megérti, miröl is beszéltem. Nagyon veszedelmes küldetésnek tartanám, ha az emberek többségét próbálnám meggyőzni a véleményemről, ádáz indulatokat váltana ki a tömegből, ami biztosan nem vezetne békéhez. Éppen ezért hagyom meg a politizálást azoknak, akik képesek ilyen indulatokat kezelni, én erre jelenlegi életszakaszomban nem vagyok alkalmas.

Záró gondolatként pedig egy youtube-ra feltöltött videóról írok pár sort, amelyben Morvai Krisztina együttérzését fejezi ki az értelmetlen öldöklés palsztín áldozatai miatt. Előfordul, hogy én magam is viselek palesztín kendőt, pedig – ahogy azt sokan tudják – a kedvesem izraeli állampolgár, aki Magyarországon végzi az Orvosi Egyetemet. Az ő személye minden nap emlékeztet arra, hogy a korábban említett probléma az előítéletekkel kapcsolatban rá is igaz. Amikor az egyik tel avivi utazásom alkalmával az izraeli biztonsági őr a földre köpött Palesztína nevének kiejtése után, a párom és az ő családja – akik természetesen mind zsidók – éppen úgy fel voltak háborodva, mint én. Számtalan EMBERT ismerek Izraelben, akik keményen dolgoznak orvosként, ügyvédként, divattervezőként vagy belsőépítészként, és munkájuk során éppen olyan örömmel és elhivatottsággal gyógyítanak, védenek, öltöztetnek arabokat, ázsiaiakat, mint zsidókat. Én Steiner Kristóf nem tudom megítélni, hogy az Izraeli állam fegyverkezésre költi -e az adót, hogy a baloldal eladja -e az országot, vagy a jobb oldal elgázosítaná -e a zsidókat és a homoszexuálisokat. Azt tudom, hogy nem bűn, ha egyformán szeretem a vérem minden “színét”: a magyar, a cigány, a zsidó, e lengyel és a sváb rokonaim vérét.  És azt is tudom, hogy – ahogy a Kisherceg rókája mondja – egyszer és mindenkorra felelősek vagyunk azért, akit megszelídítettünk. Mivel önök képesek ilyen hatalmas tömeget megmozgatni, az önök felelőssége, hogy elmagyarázzák a “mocskos hazátlan zsidó”-zó fórumozóknak, és a “rohadt büdös buzi”-zó agitátoroknak, hogy félreértik az önök programját. Én őszintén hiszek abban, hogy önök nem a gyűlölet pártja, ahogy abban is, hogy önök is elítélik a vandalizmust és a terrort. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szavazóik is higgyenek ebben.

Köszönöm, hogy elolvasták a levelem, és sikeres további működést kívánok önöknek, Magyarországnak pedig békét, gazdagságot és fényes, boldog jövőt.

Steiner Kristóf

Lassan két éve tudom, hogy hamarosan megtörténik, de most visszavonhatatlanul elérkezett a nap. Itt ülök a Tel Avivba tartó repülőn, az ölemben Özgével, a világ leghíresebb kínai meztelenkutyájával. Mostantól azonban – bizonyos értelemben – már csak egy kutyus lesz a sok közül. Ahogy én is csupán Steiner Kristóf leszek. Nem a „Viva ex műsorvezetője”, nem a „homoszexualitását nyiltan vállaló tévés”, nem az „exhibicionista ripacs”, a „hatásvadász újságíró” vagy a „világ legrosszabb filmjének forgatókönyvírója”. Sok „titulust” ezek közül kiérdemeltem, talán gerjesztettem is, sőt sosem tagadtam, hogy élveztem és élvezem a sikert, ám ahogy Evita énekelte a musical végén: „Minden rangom és tisztem most visszaadom…” . Skarlátbetűk és cimkék nélkül, ott, ahol a tenger egybeforr a nappal.

Vintage-Én… és a válasz egy nagy, dagadt NEM!

Persze amikor elhatároztam, hogy a szerelmem oldalán Izraelbe költözöm, tudtam jól, hogy néhány szűkös és eröltetett skatulya mellett olyan cimkéket is vissza kell adnom, amelyet szívesen viseltem: nem leszek az apukám mellett, mint a szerető fia, akivel huszonhét éve szoros és őszinte barátság köti össze. Nem leszek ott az országomnak, imádott Budapestemnek, hogy együtt harcoljak azokkal, akik többet akarnak. Akik hiszik, hogy lehetünk igazán szabadok. Nem leszek ott a barátaimmal, amikor egyikük keservesen sír, vagy éppen mindannyian együtt nevetnek valamin a Menza teraszán. És nem leszek ott a Mama sírja mellett a csillaghegyi plébánia kertjében – egy darabig.

Tartozom egy vallomással – nem csak Matan Attiasba vagyok szerelmes. Szerelmes vagyok az ÉLETbe. Mind a millió színébe – mindegy, hogy rózsaszín, sárga, aranyló, vagy szürke, sötét és félelmetes. Ezt a gigantikus festményt mosolyogva, vagy éppen sírva, de mindig örömmel cipelem a hátamon, és nem félek beleugrani a közepébe, ahogy Mary Poppins a krétarajzba. Ez a blog erről szól: a színekről. Azoknak, akik nem hiszik el feltétel nélkül, ha egy napilap címoldalán azt olvassák, hogy „Kristóf szexelne a Tanárúr előtt”, hogy „Steiner örül Jacko halálának”, vagy hogy Steiner Kristóf pedofil, anyagyilkos, és ki tudja mi minden voltam és leszek még. A színeknek ugyanis vannak árnyalatai. És az élet – ellentétben az életet utánzó harsány, ego-központú tabloid világgal – legfőkébben ezekben a finom árnyalatokban zajlik.